Pesti Srácok

43 év után ítéltek el egy libanoni–kanadai egyetemi tanárt egy párizsi zsinagóga előtti robbantásért

43 év után ítéltek el egy libanoni–kanadai egyetemi tanárt egy párizsi zsinagóga előtti robbantásért

Egy libanoni–kanadai egyetemi tanárt ítéltek el azért az 1980-ban történt párizsi robbantásért, amely több ember halálát okozta egy zsinagóga előtt. A francia bírósági ítélet mintegy 43 évvel a történtek után született és nagy port kavart.

A francia bíróság ma született ítéletében kimondta: a 69 éves Hassan Diab az a fiatal férfi, aki 1980. október 3-án elhelyezte a motoros bombát a párizsi Rue Copernicben. A robbantásban négyen meghaltak és 46-an megsebesültek. Diab nem volt hajlandó részt venni a tárgyaláson, így távollétében hirdették ki az életfogytiglani börtönbüntetést. Az ügyészek azzal érveltek, hogy "kétségtelenül" ő áll a robbantás mögött, míg a férfi támogatói „nyilvánvalóan igazságtalannak” nevezték az ítéletet. Ez a támadás volt az első a második világháború óta, amely a franciaországi zsidókat célozta meg, és a következő években sok más hasonló, közel-keleti fegyveresekkel kapcsolatos támadás mintájává vált. Az évtizedek óta tartó nyomozást elhúzódó bírói zűrzavar követte, majd pedig maroknyi bíró makacs eltökéltsége, hogy az ügyet ne hagyják feledésbe merülni – olvasható a BBC beszámolójában.

A lap arról is ír, hogy a 69 éves, palesztin származású férfi 1993-ban szerzett kanadai állampolgárságot, és közel 20 évvel a gyilkosságok után vonták eljárás alá. Nyolc évvel később a franciák nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene, de Kanada csak 2014-ben egyezett bele a kiadatásába. 2018-ban a francia bírók lezárták az ügyet bizonyíték hiányában, így Diab visszatérhetett Kanadába. Végül 2021-ben az ügy lezárása ellen benyújtott fellebbezésnek helyt adott a legfelsőbb bíróság, ami precedensértékű volt, mivel először fordult ilyen elő. Diab kezdettől fogva hangoztatta ártatlanságát és nem tért vissza Franciaországba a távollétében lefolytatott tárgyalásra. Az ítéletre reagálva Justin Trudeau miniszterelnököt arra szólították fel Kanadában, hogy tegye teljesen egyértelművé: nem fogadják el a második kiadatást.

Az új eljárásban a bíróság már nem tudta meghallgatni az eredeti nyomozócsoport tagjait, mivel közülük már senki sincs az élők sorában, és azok a szemtanúk, akik 1980-ban látták a támadót, mind elismerték, hogy több mint 40 év után az emlékeik túl homályosak ahhoz, hogy megbízhatóak legyenek. Bár a bizonyítékokat közvetettnek minősítették, a libanoni–kanadai férfit életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Benjamin Chambre ügyész pedig sajnálatának adott hangot, hogy a terrorista csoport többi tagja vádemelés nélkül megszökött.

PestiSracok facebook image

A merénylet elkövetője egy Suzuki motorkerékpár nyeregtáskájában helyezett bombát egy zsinagóga előtt Párizs 16. kerületében. 1980-ban, a nyomozás kezdeti szakaszában elsőként a neonácikra terelődött a gyanú, majd egy ultrajobboldali csoport állításáról kiderült, hogy hamis, és az év végére a figyelem a közel-keleti kapcsolatra fókuszált. A robbantót egy hamis ciprusi útlevél alapján azonosították, ezen Alexander Panadriyu név szerepelt. Feltételezések szerint a merénylő egy másik európai országból érkezett Franciaországba egy nagyobb csoport tagjaként, és a motort egy, a Diadalív közelében lévő üzletben vásárolta. Úgy gondolták, hogy a merénylő a Népi Front a Palesztina Felszabadításáért Különleges Műveletek (PFLP-SO) nevű disszidens palesztin csoporthoz tartozik. Ezen a ponton azonban elakadt a nyomozás, Hassan Diabra pedig csupán 1999-ben terelődött a gyanú, olyan információk alapján, amelyek a volt szovjet blokkból származtak.

Az olasz hatóságok ezután osztották meg azt az információt, ami végül az ügyészség számára döntő jelentőségűnek bizonyult. Az olaszok ugyanis 1981-ben egy Hassan Diab névre szóló útlevelet találtak a római repülőtéren a PFLP-SO egyik vezető tisztviselője birtokában, ami majdnem hajazott is a Diab által tett vallomásra. A történet azonban sántított, mivel Diab 1983-ban jelentette be hivatalosan útlevele elvesztését, amit az olasz hatóságok két évvel korábban, 1981 áprilisában találtak meg. Diab ügyvédei szerint Libanonban tartózkodott a támadás idején, és téves személyazonosság áldozata. A pénteki ítéletet követően Ottawában újságíróknak nyilatkozva Diab csalódottságának adott hangot, és "kafkai"-nak nevezte helyzetét.

– mondta Diab. Yonathan Arfi, a Francia Zsidó Intézmények Képviselőtestületének (CRIF) elnöke elégedettségét fejezte ki az ítélethirdetés után.

írta Arfi francia nyelvű Twitter-üzenetében. Hozzátette: most mindent meg kell tenni a nemzetközi elfogatóparancs végrehajtása érdekében.

– fogalmazott. Az ítélet nagy port kavart, az ismert hírportálok és napilapok részletes beszámolót tettek közzé az üggyel kapcsolatban.

Forrás: BBC; Fotó: AFP

Ajánljuk még

"Büszke vagyok rá, hogy pályafutásom során nem tettem rosszat egy kollégámnak sem" - A születésnapos Stefka István a Polbeatben

‎Polbeat 2023 június 10.
Rendhagyó Polbeatet szerveztünk Stefka István 80. születésnapjára a Revolution '56 Szabadságharcos Sörözőbe, ahol a PestiSrácok.hu-s csapat mellett Stefka régi barátja és harcostársa, Alexa Károly irodalomtörténész, író, illetve a konzervatív televíziózás nagy, a rendszerváltoztatás utáni - a Horn-Kuncze-kormány által teljesen felszámolt - korszakának két jeles alakja (egyben az ünnepelt akkori munkatársa), Mátyássy Andrea és Dézsy Zoltán is elmondta méltatását, visszaemlékezését. Megszólalt továbbá Stefka István felesége, Naszályi Kornélia és egyik lánya, Stefka Nóra, továbbá Ambrózy Áron, Szabó Gergő és Szalai Szilárd. A Huth Gergely által celebrált rendkívüli adást végül egy fergeteges köszöntés követte, a tortát és a pezsgőt Stefka István kedvenc együttesének, az AC/DC-nek a dübörgésére hozták be a kollégák.

A külkeres fia is jól keres: Geszti Péter, a kádergyerek, avagy a KISZ KB VIT-vágtájától a Nemzeti Vágtáig

A Hálózat 2020 április 12.
Milliárdokat költött a Postabank a kilencvenes években arra az agresszív, kikerülhetetlen reklámkampányra, amely mögött az Akció nevű vállalat és Geszti Péter állt. Ők is tevékeny részesei voltak annak, hogy a bank zavartalanul menetelhetett a bukás felé – állami tízmilliárdokkal kisegítve. Noha Gesztit a sajtó következetesen valamiféle self made man-ként építette fel, ez hazugság. Apja, a neves rádiós-tévés szerkesztő vitte be a tévébe, anyja pedig a Chemolimpex, majd a Taurus cégek külkereskedője volt, később fia után ő is a Danubius Rádióhoz került. Geszti tévés apja a halála előtt már a szovjet KGB és a magyar állambiztonság alá tartozó IPV vállalat főosztályvezetője volt, így elmondható, hogy mindkét felmenője hírszerző-gyanús, de legalábbis hálózati állásokban dolgozott. Geszti zenészként barátjával, Berkes Gáborral futott be, aki hozzá hasonló kádergyerek. Utóbbi Berkes Péter őrnagy-író fiaként szintén kivételezett helyzetben volt, apja eleinte propaganda-regényeket és cikkeket írt, majd ifjúsági író lett belőle, hasonlóan a katpolos Berkesi Andráshoz. Berkes Gábor is szerethette a Néphadsereget, mert első együttesét Lobogónak hívták, amelyet a katonaság lapjában mutattak be. Utána kezdett az Első emeletbe, amelynek szövegírója Geszti lett. Geszti a rendszerváltás idején lépett be az Akcióba, amelyet a KISZ-hez közeli rádiósok alapítottak, és amelynek első nagy haditette a KISZ KB által támogatott VIT-vágta levezénylése volt. Folytatjuk a Postabank történetét.

Basszgitáron a postabankos Princz, a zongoránál Presser – Amikor nem nekünk, hanem neki írták a dalt

A Hálózat 2020 április 4.
Emlékeznek arra a jelenetre, amikor Johnny Fontane megjelenik Don Corleone lányának esküvőjén, és elénekel pár dalt a Keresztapában? Persze segítséget is kért az amúgy Frank Sinatráról mintázott figura. Ha volt merszünk a Postabank néhai királyát, Princz Gábor bankvezért keresztapának nevezni az előző cikkünkben, akkor miért ne mondanánk ki, hogy az ő udvari zenésze Presser Gábor volt? Presser nem csupán slágert írt Princz Postabankjának (ez volt az egész ország által ismert Ezt egy életen át kell játszani), de Princz másik bizalmi embere, Kende Péter szerint még külön zenekaruk is volt, amellyel a Postabank bulikon játszottak. A vezér basszusgitározott, Presser pedig zongorázott. A zseniális zenész amúgy bekerült abba a postabankos tanácsba is, amelybe Mester Ákos, Forró Tamás és a már említett Kende is tartozott. Erős névsor. Ők ügyeltek az elvileg konzervatív Magyar Nemzetre a kilencvenes évek közepén... Szürreális az egész, mégis igaz. A KISZ-ből érkezett, moszkovita Princz Gábornak szüksége volt az arculatfestésre. Kultúremberként tetszelgett, és ehhez megkapta a segítséget az általa támogatott, zömmel liberális értelmiségtől. A milliárdok közben eltűntek, de a zene szólt. Folytatjuk a Postabank történetét.