Berkesi író elvtárs sötét élete: eljátszotta a lelkészt, majd félholtra verte a tiszteletest
Egy normális, nem forradalmi, de valódi rendszerváltás során fogták volna Berkesi András író elvtársat, megvizsgálták volna az összes koncepciós ügyet és halálos ítéletekhez vezető aljas játszmát, amiben részt vett, és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték volna. A jog szerint, a bizonyítékok alapján. Ehelyett kiemelt nyugdíját élvezte élete végéig, regényeit még most is sokan olvassák. Most egy párhuzamos életrajznak is beillő történet első része következik, bemutatunk egy lelkészt, akit Berkesiék tartóztattak le, kínoztak meg, majd adtak át a szovjeteknek, hogy a Gulágról hazatérve is kitaszított maradjon a Kádár-diktatúrában. A másik szereplő maga a későbbi író, aki egy katonatisztet éppen a lelkész bőrébe bújva kapott el, majd úgy verte a tiszteletest, ahogyan a nyulat szokás. Fültövön, újra és újra. Kardos György és Berkesi András, a diktatúra újrahasznosított zsoldosai (2. rész).
„Ki az a Fischerné?Egy dög. Szakácsnő. Sváb asszony, volksbundista. Az ágya felett feszület és Hitler képe van. Olyan akár egy boszorkány.” Berkesi András: Sellő a pecsétgyűrűn
Előző cikkemben említettem, hogy a Katonapolitikai Osztály (Katpol) és az Államvédelmi Hatóság közötti belsős harc, illetve a Katpolt vezető (amúgy szovjet ügynök) Pállfy György elleni belső leszámolás során több katpolos tisztet, így Kardos György alezredest és beosztottját, Berkesi András őrnagyot is letartóztatták – több nekik szolgáló ügynökkel (például Király Bélával) együtt. Pár évvel később, Sztálin halála után a börtönbe zárt állambiztonságiak látták, hogy eljött az idejük, megpróbálkoztak kiszabadulni, önmagukat a diktatúra áldozataként bemutatva. Berkesi ítéletének felülvizsgálatakor (Jelentés, 1954. március 13. Berkesi András feljegyzése) magát védve és igazolva felsorolta, hogy milyen ügyekben vett részt, milyen szorgalmasan segítette a kommunizmus ügyét. A kivégzésekkel, kitelepítésekkel, börtönbüntetésekkel, Gulág-rabságokkal zárult esetek között voltak ismertebbek, amelyeket hosszabban taglalt (például: a kopjások elleni akció vagy Sólyom Lászlóék kihallgatása), másokat csak röviden említett. „Kruchina-Szalai ügy... Almássy <Almásy Pál – MG> altbgy. ügye... Harangozó
Mivel csak a sejtvezető nevét ismertük csak Böröcz Sándor ev. lelkészt vettem őrizetbe. Kihallgatása során megnevezte a sejt tagjait, akiket szintén letartóztattam.”
Böröcz Sándor lelkész egyszerre megrázó és felemelő, néhány éve dokumentumfilmben is feldolgozott önéletrajzi művéből (Kiáltás a mélyből) ráláthatunk arra, hogy mi történhetett a Katpol kihallgató-szobájában. Bár teljes bizonyíték sem Berkesi, sem Böröcz történetére nincs, óriási különbség van a két forrásanyag között. Vegyük csak elkészítésük célját és körülményeit.
Berkesi azért írta le „dicsőséglistáját”, hogy a kommunista rezsim felé bizonyítsa hűségét, ugyanakkor a visszaéléseket tagadva elhatárolódjon a Rákosi-diktatúra és annak bűnbakként kezelt vezetőinek és terrorszervezetének (ÁVH) bűneitől. Nem véletlen, hogy kézzel és géppel írt vallomásaiban, feljegyzéseiben folyamatosan azt sulykolta, ő a kommunista ügyért harcolt, de senkit sem bántott, sőt, ha koncepciós ügyet érzékelt, azonnal szólt.
Avagy: a jó tanuló felelt. Berkesi minden igyekezete ellenére maga cáfolta meg a gyönge lábakon álló, de még is sokak által elhitt, elfogadott narratíváját (lásd: Moldova György a jó katpolos tisztről szóló, a Magyar Népköztársaságot védő Kardos György-legendáját). Berkesi többször is ellentmondásba keveredett, valamikor azt írta, senkit sem vettek rá semmilyen vallomásra kényszerítéssel, máskor azért elismerte, hogy részt vett ezekben az ügyekben (pofonokat adott és vacsorával korrumpált), de csak utasításra cselekedett.
Vele szemben ott van a másik oldalon a lelkész, akit a Gulágról hazatérve a Kádár-rendszer és saját egyháza is kitaszított, aki szinte élete végéig a megbélyegzettek életét élte, és a a hetvenes években csak az asztalfióknak és családjának írta, írhatta meg élettörténetét.
A Kiáltás a mélyből egészen az kilencvenes évek elejéig csupán kéziratban volt meg, akkor adták ki először. Szerzőjének semmi oka sincs sem a túlzásokra, sem a hazugságokra, ha valaki elolvassa a könyvet, látja (csak ajánlani tudom), hogy egy mélyen hívő, az őt bántó embereknek, így Berkesinek is megbocsájtó, sorsával kibékült ember írta. Böröcz Sándort a hite segítette mindvégig. Akkor, amikor letartóztatták, megkínozták, majd a szovjetek kezére adták, és akkor, amikor a Gulágra került, hogy a faggyal, embertelenséggel, éheztetéssel és agyondolgoztatással dacolva túlélje Vorkutát. S persze később is, amikor hazatérve továbbra is érinthetetlennek számított.
Hadd idézzem ajánlásként is olvasható mondatait: „
Ha valamikor napvilágot láthatnak e sorok, akkor az emberek már angyalok lesznek, vagy pedig elpusztul az emberiség az emberség kiveszésével és nem is kell akkor már ezeket elhinni. Még a többi cellákban lévők sem hisznek el mindent abból, ami más cellákban, vagy kihallgatásokkor történik, vagy amit az őrök végeznek. És ezeket csak közvetlen családom tagjai, vagy olyan emberek hiszik, hihetik el, akik ismernek, vagy hozzátartozóik ilyen körülmények között voltak.”
Ebben a bekezdésben benne van minden. Az, hogy az egykori Gulág-rabokat hallgatásra kötelezték, az, hogy a Kádár-rendszerben (is) sokan mindent megtettek a történelem meghamisításáért (köztük a lektűrszerző Berkesi), és persze az, hogy
a tanúknak folyamatosan meg kellett küzdeniük a tamáskodókkal, akik semmit sem hittek el, mindent túlzásnak véltek, mert a beléjük (belénk) nevelt közhely (a kommunizmus más, mert az eszméje „jó”) miatt képtelenek voltak egyenlőség-jelet tenni a sztálinista diktatúra és a nácizmus közé.
Bár a lelkész fenti sorait a Berkesiék által elkövetett kínzásokra, megalázásokra értette, a vádra, a rájuk billogozott rágalomra is igaz. Böröcz Sándort csak a rendszerváltás után rehabilitálta az egyháza, előtte a püspökök egyszerűen nem létezőként kezelték, mintha ott maradt volna a Gulág egyik jeges gödrében.
Bátor beszéd a templomban
Kezdjük az elején: „1947. október 31-én a körmendi református templomban közösen ünnepeltük a reformáció emlékünnepét – írta a lelkész. – Én voltam a soros a bibliai összefoglaló magyarázattal. Józsiás király reformját boncolgattam. 2 Kir 22. Többek között elhangzott ilyen (önmagam idézem): >Egy király nem szégyenlett kiállni népe elé és sírni és népét sírásra bírni, mert Istennek, most már újra megismert törvényét megszegték.
Milyen szellem van most útban, amely nem Istenhez, hanem Istentől el akarja népünket, egyházunkat szakítani és eltántorítani?<
... Amint visszamondták, a templomból kiözönlő nép így vélekedett: >Böröcz tisztelendő úr most feladta a leckét a rendőrkapitánynak.<”.
Ezzel a beszéddel vívta ki először a diktatúra haragját: „... ettől kezdve kísértek nagyon udvariasan az ávós urak még hittanórákra utazva is. Még aktatáskámat is kivették a kezemből és tették fel a csomagtartóra, hogy álcázzák magukat, de csalhatatlanul tudtam, a hóhérok figyelmet elterelő viselkedése volt ez. Nem egészen egy év múlva aztán eljöttek értem...”.
Szülei házából hurcolták el: „Éppen ültem a teknő mellett. Mákot tisztítottam. Megjelent egy alig pár hetes ismerősöm és leült mellém segíteni... Alig tette ki a lábát, megjelent két fiatalember felhajtott kabátgallérral, mint a régi filléres regényekben a detektívek... Egy katonai dzsip állt a másik szomszéd háza előtt, ahol a kocsiban ült a gépkocsivezető mellett megbilincselve fenti ismerősöm... este már a szombathelyi Bagolyvárban századosi egyenruhában hallgatott ki.”
A lelkészt egy női wc alatti szűk, sötét lyukba zárták, ahol egy létrán állva vészelte át az éjszakát – nem tudta, mi van alatta, így nem mert lemenni. Később felvitték Budapestre, a Bartók Béla úti laktanyába, a Katonapolitikai Osztályhoz. Ott találkozott először a kihallgatását vezető Berkesi Andrással.
„Harminc év körülinek látszó, hozzám hasonló arcélű férfi elmerülten olvasta a Károli Gáspár fordította Bibliát.
Vigyázz, szólalt meg bennem egy hang, nem vagy már kezdő! Megszólal a felkészült hang: >Magam is evangélikus vagyok, presbiter a Deáktéri Evangélikus Gyülekezetben. Együtt van már a presbitérium, csak a püspök urat várják, talán már el is késtem, mert oda kell mennem.
Megmondta a nevét, most már meg lehet írni:
>Berkesi András vagyok, őrnagy, ott van-e már a püspök úr?
Ezt a "játékot" játszotta Berkesi őrnagy. Eljárása a szokásos volt, a létező összes eszközzel igyekeztek megtörni az áldozatokat, nem titok, hogy a legkeményebb egyházüldözés korában a papokat, lelkészeket különös szenvedéllyel vallatták. Böröcz Sándor ezután öt másik férfivel került össze egy cellába. Kiderült, hogy egyiküket ő „szervezte be”: „Öt férfi volt a cellában. Aprily Ferenc volt ludovikás hadnagy, Czakó István volt csendőr. Czérna Aladár érettségizett budapesti tanuló, Szőke Imre debreceni villamosvezető és egy verseci sváb legény, aki SS-katona volt a háború idején.
Aprily Ferenc... nevetve jegyezte meg a bemutatkozáskor, hogy őt egy lakodalomból hívták ki az utcára azzal, hogy Böröcz Sándor evangélikus lelkész keresi, és itt kötött ki. Ő is mindjárt felfedezte a hasonlóságot B. A. őrnagy és közöttem. Szinte még a termetünk is egyezik. >Tisztára B. A. őrnagy vagy, mert ő jött értem helyetted, és én örömmel mentem ki a lakodalmi asztal mellől az utcára.<”
Akár elképesztő történetnek is tarthatnánk, ha nem tudnánk a történelmi kutatásokból, hogy Kardos Györgyék és Berkesiék a Katonapolitikai Osztályon ezt a trükköt alkalmazták számos ügyben.
Ügynökökkel, ügynöknőkkel játszatták vagy saját maguk játszották el (legalábbis Berkesi, Kardosról nem derült ki ilyesmi) a letartóztatott futárok, civilek vagy kitalált személyiségek szerepét.
Berkesi a katpolos árnyélete főművének tekintett ügyben Thomson kapitány nevében keverte bele a későbbi áldozatokat az általa is megálmodott összeesküvésbe, hogy aztán regényeket és színdarabot (!) írjon ebből a mocskos játszmából.
Aprily Ferenc elfogásánál tehát éppen Böröcz Sándort játszotta el, talán ehhez a hagymázas színi előadáshoz tartozott a Károli-féle Biblia és a kihallgatószobában elhangzott nyilvánvaló hazugság. Később, amikor látták, hogy ilyen ostoba csapdákkal nem lehet megtörni a lelkészt, a verés pragmatikusabb módszerét választották.
„Alig fél óra eltelte után hívattak. Még akkor nagyon meleg volt, érthető, hogy a kihallgató teremben rövid ujjú ingben volt három férfi.
Kettő bokszolóizmú, a harmadikban B.A. őrnagyra ismertem. Még le sem vettem a kilincsről kezemet, hogy becsukjam az ajtót, szinte egy pillanatban rohantak rám, mint kiéhezett agarak a ketrecből kiengedett nyulakra.
Még arra sem volt időm, erőm és lehetőségem, hogy egy jajszót ejtsek. Élvezettel vertek, ahol értek, de mentségükre legyen mondva, nemesebb részeimet megkímélték...
Akkor odaugrott B. A. őrnagy és mindkét fülem tövét tenyéréllel keresztbe verte oly módon, ahogyan a nyulat ütik le falun. Ezt addig csinálta, amíg el nem ájultam. Arra ébredtem, hogy azt mondtam: >Jaj! Istenem!<>Megtiltom, hogy az Isten nevét a szájára vegye
A következő részt a lelkész hiányosan örökítette meg, talán nem véletlenül: „Az őrnagy
Lehetséges. Folytatom.
Hamvasintezet.hu
