Nincs olyan, hogy két és fél óra alatt ne legyenek üresjáratok, nem volt ez másképp a Foo Fighters kedd esti koncertjén sem, ez mégsem csorbította az élményt, az amerikai banda a Sziget történetének egyik legjobb show-ját pakolta a nagyszínpadra. A legkedvesebb rocksztár címet birtokló Dave Grohl fáradhatatlan rockarc, folyamatosan igyekszik a rajongók kedvében járni és a jófejkedéseknek meg is van a gyümölcse: a Foo Fighters-úthenger 25 éve indult útjára, és azóta is bukkanó nélkül nyomul előre, magával sodorva rajongók újabb generációit, mindezt nem túl bonyolult, de fülbemászó rocknótákkal teszi. Aki szamárfület, vagy koszt keresne a Foo Fighters-életművön, nem fog találni, ez nem az a banda, amelyik meglepetéseket okoz, de miért is változtassanak egy recepten, ha az maximálisan bevált?

MM-061.hu

“All my life I’ve been searching for something”, nyitotta Dave Grohl a szigetes koncertet egyik legismertebb, All my life című dalukkal, nos, Dave, innen üzenjük, megtaláltad! Már ha hírnévről és rajongók millióiról álmodtál. Pedig nem lehetett egyszerű a Nirvana ex-tagjaként összerakni egy zenekart, a legnagyobb grunge banda dobosának lenni ugyanis épp annyira hendikep, mint előny. Dave Grohl viszont belenyúlt a tutiba a Foo Fighters-szel, újvonalas “nirvanáskodás” helyett csak rock and rollt akartak játszani. Persze, verze-refrén szerkezetű dalokkal sem lehet csak úgy befutni, a Foo Fighters viszont iszonyú okosan állította össze a receptet. Tényleg jó számokat írnak, azok is ismerik, szeretik és éneklik őket, akik egyébként nem rockban utaznak, de ami igazán szárnyakat adott nekik, az a rajongók iránti tisztelet és szeretet, ami egy pillanatra sem tűnik műmájerkedésnek. Grohl-kultusz van, számos sztori bizonyítja a Foo Fighters frontemberének empátiáját, társadalmi érzékenységét, az este például a környezettudatosság fontosságára hívta fel többször is a figyelmet, de a show legfelemelőbb pillanata az volt, amikor egy kerekesszékes srácot felhívott a színpadra, hogy aztán engedélykérés után, rockkoncert-fináléhoz méltóan a földhöz vághassa Grohl gitárját. Íme:

Az égiek könyörületesek voltak, megvárták míg a Foo Fighters befejezi, és csak utána jött a zuhé, igaz, az eksztázisban lévő közönséget az eső se zavarta volna. Grohlék az All My Life után egyből elsütötték a Learn To Fly-t és a The Pretendert is, és milyen jól tették, a nép meg is vadult, innentől megvolt a buli mindenkinek. Nyilvánvaló, hogy két és fél órán keresztül fulltime éberen tartani a közönséget szinte lehetetlen küldetés, a Foo Fightersnek ez nagyjából sikerült. Viszont, ami már a 2017-es arénás koncerten sem passzolt igazán a műsorba, az most is kicsit leültette a bulit. Mert értem én, hogy ha már a zenekar frontembere egyúttal kiváló dobos is, kötelező a szerkó mögé ülnie egy-két szám erejéig, de amennyire jól áll Grohlnak mindkét szerep, Taylor Hawkins dobos performanszát nem vette meg mindenki. Eszméletlenül jó dobos, és tény, hogy énekelni is tud valamennyire, de Bowie Under Pressure-jénél már nagyon szerettük volna visszakapni Dave-et. Aztán jött a 2017-es Run, majd visszaugrottunk húsz évet az időben a Monkey Wrench-csel és a Big Me-vel, zárásképp pedig az Everlong ütött nagyot. Dave Grohl végig spannolta a közönséget, elképesztő energiákat mozgósított, ugrált, üvöltött, gyanítom, nem sokan tippelték volna be az 1969-es születési dátumot a tornacsukás rockkernél.

A Foo Fighterst általában az a kritika éri, hogy nincs benne kosz, nincs benne karc, letolják a kötelezőt albumról albumra, úgy, hogy közben nem ér minket meglepetés, már ami a zenét illeti. Ezzel nagyon vitatkozni nem lehet, a srácok valóban pontosan megrajzolták a Foo-keretet, nem lépnek ki belőle, de miért is tennék, ha így is fut a szekér. Nekünk és még pár tízezer szitizennek ez volt az idei Sziget legjobb bulija, kerek volt, profi volt, reméljük, jönnek még.

Fotó: sziget.hu/Rockstarphotography