Amikor a március 15-i állami elismerések és a Kossuth-díj kapcsán kiborulnak a kulturális zárványban élő balliberális „akárholiak” (anywheres), két délibábszerű jelenség tűnik fel a „mi” és az „ők” szembenállásának újraéledt horizontján. Azzal, hogy a kitüntetettek életművét alátámasztjuk, érdemeiket soroljuk, a magyar kultúrához hozzátett többletértéket igazoljuk, semmi dolgunk nincs. Amivel viszont foglalkoznunk kell, az a rendszerszintű kirekesztésből élő csoportok egyre sértőbb hangoskodásának, a balliberális hisztéria okának megértése, ami együtt fog járni a kizárólagosság megkérdőjelezésével. És talán a fennhéjázó önteltség is a múlt homályába veszik.
A rendszerváltoztatás okozta nagy ijedtség után hamar meglelte biztonságos nyugalmát a posztkommunista „elit”. A „támogatott” és a „tűrt” művészek már a nyolcvanas években megtervezték jövőjüket, amihez szövetségeseket kerestek a kommunisták és a nyugati világot uraló kulturális csoportok köreiben. Az első szabadon választott kormány erőfeszítései halálra voltak ítélve, a kulturális rendszerváltoztatás kísérletét könnyedén verte vissza az egyes intézményeket és a médiát uraló posztkommunista csoportok hálózata. Sőt! Andrásfalvy Bertalan miniszter minden lépését kigúnyolták, jó szándékú kísérleteit „magyarkodásnak” minősítették, ami alapja lett a következő bő húsz év kulturális uralmának.
Posztliberális folytonosság a kultúrában
Előkapták Örkény (egyébként kitűnően megírt) gúnyrajzát, a Nézzünk bizakodva a jövőbe című egypercesét, majd nevetségessé tették a nemzeti normákat erősítő kulturális kísérleteket. (Most is ezzel próbálkoznak!) Részlet a mininovellából:
A „magyar” szó – potom száztizenöt év alatt – igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal. „Magyarni” franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: „Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam.” És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: „Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és…” (Itt egy csúnya szó következik.) Más példa: „Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik” (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: „Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a »Csak egy kislány«-t húzza a fülembe.”
A posztkommunista „akárholiak” azután rátaláltak a liberális „akárholiakra” (Demokratikus Charta, MSZP-SZDSZ kormányok) és szépen elkormányozták a kulturális életet (is). Volt egy közös nevezőjük: A NYUGATI MINTÁK MÁSOLÁSA. Majd rájöttek, hogy a progresszív szemléletben és a nemzetköziségben (internacionalizmus és kozmopolitizmus) is nagyon egyet tudnak érteni. Így alakult ki egy sajátos folytonosság a kultúra uralásában, ami szellemi egységet és csoporthálózatot épített ki bő húsz év alatt.
És így született meg ki a kulturális értelemben vett „mi” és az „ők”. Az egykori urbánus irodalmi fonalat feltekerő nemzetközi, nyugatias, „baloldali demokraták” (posztkommunisták és liberálisok) szemben a magyar történelmet, hagyományokat és a nemzeti normákat újragondoló „jobboldali demokraták”. De míg a „baloldal” helyzeti előnyből kulturális intézményeket foglalt el és épített ki nyugati segítséggel, addig a „jobboldalt” a szintén „baloldali demokraták” irányította média kontárnak, tehetségtelennek állította be, amelynek elválaszthatatlan jelzője a „SZAKMAIATLANSÁG” lett.
A zárvány nyújtotta biztonság
A kiépült kulturális zárványok kiváltságos biztonságot nyújtottak a benne élőknek. Megélhetést biztosító ösztöndíjak itthon és Európában, kulturális termékek „ingyen reklámja” a médiában. A fogyasztói társadalom fogyasztói kultúrájának teljes becsatornázása. E mellett pedig a másként gondolkodók kiközösítése, ami még inkább összerántotta a zárványt és igazolta azt, hogy a benne élők biztonsága garantált. A kizárósdi-játék a „baloldal” egyik leghalálosabb fegyverévé vált a kultúráért folyó küzdelemnek.
A művészember számára mindig is bizonytalanságot jelentő életet felváltotta a szabad és jól jövedelmező tevékenység. Megjelent a teljesítménytől független érdemek és ellátmányok fosztogatása és osztogatása, melynek alapja a balliberális csoporthoz való tartozás maradt. Gyakorlatilag magukat tartották el és tüntették ki bő húsz éven keresztül. Egyetlen mérce volt csupán: a csoporthoz tartozás. Megjelent a „MI FIUNK BORJA” kategória.
A tudomány, leginkább a társadalomtudományok területén ugyanez az elv érvényesült, azzal a különbséggel, hogy a „jobboldal” előbb elkezdte építeni a „saját” tudományos intézményeit és műhelyeit, illetve sikeresen jelent meg egyes egyetemek tanszékein. Nem alakult ki és ma sincs egyenlőség, továbbra is érvényesül a baloldali politika mentén kialakított (kontra)szelekció. De a mozgolódás már látszik.
A társadalomtudományokban a mércét majdnem olyan nehéz meghúzni, mint a művészetben. (Lehet, de hasonlóan vitatható.) Ebben az értelemben ugyanaz a kizárósdi-játék volt a jellemző a Magyar Tudományos Akadémia társadalomtudományi műhelyeiben, ahogy az egyetemeken is.
Hisztéria a művészeti díjak körül
A kulturális zárványok teremtette biztonságot a kétharmados Orbán-kormányok kezdték feltörni. Talán túl óvatosan és lassabban, mint ahogy azt a rendszerváltoztatás folytonossága megkövetelte volna. De a lényeg, hogy elkezdték és ebből eredően minden ma tapasztalható konfliktust felvállalták, legutóbb a FreeSZFE mozgalom okozta anomália is innen indult. Ahogy a Kossuth-díj kiosztása körüli kialakult szélvihar és hisztéria oka is csupán annyi volt, hogy nem a megszilárdult csoporthovatartozás alapján történt.
Pedig a lényeg nem a zárványok eltörlése, hanem a KULTURÁLIS ZÁRVÁNYOK FELTÖRÉSE. A szabadság, a sokszínűség megteremtése és a nemzeti kultúra megőrzése.
Ez pedig komoly frusztrációt jelent azoknak, akik belekényelmesedtek az érdemnélküli, csoporthoz tartozás nyújtotta biztonságba. Szellemi vihar, forgószél, tornádó támad ilyenkor.
Vezető kép: Budapest, 1994. március 15. Veér András, az OPNI fõigazgatója és Farkasházy Tivadar újságíró a résztvevők között, a Petőfi-szobornál a Demokratikus Charta tüntetésén. Fotó: MTI/Földi Imre
Etel
2021-04-05 at 20:46
Ott kezdődik, hogy átmentes volt mindenben, vagyonokban, eszmeben, az általuk ki- és átalakított kultúrában is. A békés átmenetet a régi perverz kritikusok és esztétak, irodalmárok biztosítják és fejlesztik mindig tovább a tureshatarig, újabban már azon túl is.
Jól emlékszik Hivő kommenttarsam, hogy az új nyugati szellő a Reader’s digestet (Megcsócsált olvasmányok) fújta be, de úgy tűnik ez már a Nők lapján szocializálódott Magazin-olvasoknak is sok lehetett.
De még a Falter Magazinra van esély.
Nájlonparaszt
2021-04-05 at 11:47
Nem ez az első hely, ahol ezt leírom, s nem is én vagyok az egyetlen, aki ezt elmondja.
A legveszélyesebb és legalávalóbb embertípus az, akinek “elvtársa” van. És itt ne a hagyományos távárisi értelemben vett komcsi elvtársra gondoljunk, hanem a szó valódi értelmét nézzük.
Elvtárs az, aki valamilyen ideológia mentén velem azonos elveket vall. Ez az ideológia lehet politikai, vallási, életmódbeli, kommunista, rasszista, vegán életmódra erőszakosan térítő, LMBTQ, evangelizáló szekta vagy éppen bármi más, ami jól körülhatárolható, legalább egy természeti törvénynek alapjaiban ellentmondó eszmerendszer.
Ugyanis amint egy ilyen ideológia szervezi a közösséget, annak elfogadása mindent felülír. Nem számít, hogy a másik veri-e a feleségét, lopkod-e a boltban, molesztálja a saját azonos vagy éppen ellenkező nemű kiskorú gyermekét… csak az számít, hogy az ELV az közös legyen. Abban MINDEN TÉREN legyen egyetértés.
Így válnak ezek a közösségek politikai oldaltól és az eszme erkölcsi tarthatatlanságától függetlenül a csőcselék, a senkiháziak gyűjtőhelyévé, kivétel nélkül.
Ez törvényszerű.
Solaris
2021-04-04 at 08:15
Szép feladat az irodalmat jobb és baloldalira felosztani.
A politikusoknak ez sikerülni fog.
A legértékesebb irodalmi művek függetlenek a pillanatnyi támogatásoktól.Irodalmárok közé mindig akarnak vegyülni irodalmárkodók és megélhetési politikusok is.
khm
2021-04-03 at 15:45
Igyekeztek a népi-urbánus ellentétet fenntartani.
Pedig nép nélkül,kultúra nem létezik. És nem véletlenül utáltam adiékat. NÉPELLENESEK VOLTAK! Akkor is,ha egyik másik valóban nagy irodalmár volt.
hivő
2021-04-03 at 14:11
Ez fajta kulturát jellemzi
a mennyiség minőség nélkül.
Zavaros eszmeiség,reader s
digest könyvkivonatok,amiket
eleve kár volt kinyomtatni
pláne nem rd.formában.
Itthon olyan könyvkultura
volt amit sehol másutt nem
láttam,de ennek a un.szabad
világban nem lett folytatása,
sőt.
Bulldog Orange
2021-04-03 at 13:47
Azért a végén, ezek nagyon sírni fognak, mert nem marad semmi, amiben megkapaszkodhatnának. A 2022-es 2/3-os győzelem megtöri őket, és az ilyen Farkasházy félék úgy fognak meghalni, hogy a beteges liberalizmusuk a szemük elött lesz a trágyadombra vetve!
janos szabo
2021-04-03 at 12:35
A “DRÁGALÁTOS” hócipő ! Hajrá fradi !
bl
2021-04-03 at 12:01
Balliberális kultúra nincs. Az nem kultúra, hanem valami kubista dadaista jóégtudja az öv alatt. A szivárványos Jézus, a BLM szobor mind-mind semmi. A nézhetetlensége révén egy antikultúra, nem üzen semmit, ugyanakkor teret foglal, hogy ne jusson hely az értéknek. Egy “balszfémia”, egy embergyalázás, egy horror, egy perverzió, egy gyilkosság. Az ösztönlény oltárra emelése. Azért kell például Húsvét környékén gyalázkodniuk, mert egyébként nem kapnának figyelmet és veszélyesnek érzik még mindig a kereszténységet.