A nem néprajzos néprajzos – A “szőke cigány”, Erdős Kamill hagyatéka a Néprajzi Múzeumban (GALÉRIÁVAL)

Bajuszt növesztett, beszerzett egy zöld szalagos kalapot, és kitalálva magának egy fiktív törzset, lengyel cigány grófnak, néha felvidéki félcigánynak, lókupecnek, teknővájó cigánynak, zsebtolvajnak, ejtőernyős angol kémnek adta ki magát. Bejáratos volt minden cigánytelepre, tudta hogyan kell köszönni, énekelni, pálinkát inni, ismert sündisznó- és libapörkölt recepteket. Erdős Kamill lényegében “becsapta” adatközlőit, emiatt semmiképp sem mondható klasszikus értelemben vett néprajzkutatónak, munkája azonban felbecsülhetetlen. Az “álruhás kutató” ismert fényképeiről és kevésbé kutatott kézirataiból, magnószalagjaiból kibomló történetei állnak a Néprajzi Múzeum új, kedden nyílt időszaki kiállításának középpontjában. Most először ismerheti meg a közönség Erdős Kamill a 20. századi magyarországi cigányság körében végzett egyszerre progresszív és szubjektív kutatás eredményeit.

MM – 061.hu

Néprajzkutató? Kém? Cigány gróf?

Erdős Kamillra “amatőr néprajzkutatóként” szoktunk gondolni, de ez nem pontos meghatározás, sokkal inkább volt kíváncsi, empatikus, halálos beteg színész, aki élvezettel improvizált a “szőke cigány” szerepében. Miközben a franciául, angolul, németül is jól beszélő kutatót nemzetközi tudományos szervezetek kívánták tagjaik között látni, ő álruhába öltözve elindult felfedezni és megfigyelni a cigányok életét, először Békés megyében, majd az Alföld és Észak-Magyarország más területein is. Sajátos kutatómódszeréhez hozzájárult, hogy a cigány/romani nyelv több változatát is tökéletesen beszélte, jól ismerte ennek a kultúrának a belső törvényszerűségeit. Így egy olyan korszakban tudott hiteles néprajzi anyagot rögzíteni, amikor a cigány közösségek – évszázados kirekesztettségük következményeként – még zártak voltak, az idegent gyanakodva fogadták, a fényképezéstől pedig féltek.

Életében mindössze három tanulmánya jelent meg magyarul, valamivel több pedig angol, illetve francia nyelven, de fotókból, magnószalagokból, kéziratokból álló, az Erkel Ferenc Múzeumban őrzött hagyatékát még akkor is nagy becsben tartja a hazai néprajzkutatás, ha az eddig feldolgozatlan maradt.

 

Páratlan hagyaték

Profilja alapján leginkább egy fotókiállításra hasonlít a most nyíló tárlat, de elsősorban történeteket szeretnének bemutatni.

“Huszonöt témában dolgozzuk fel ezeket a történeteket, amelyek nem rajzolnak ki egy narratívát, nem egy meséről, egy történetről van szó a magyarországi cigányságról, hanem pillanatképekről, ablakokról, amelyeken keresztül be lehet látni ezeknek az embereknek az életébe, kicsit a mai gondolkodásukba is, és azokba a problémákba, amelyek semmit, vagy nagyon keveset változtak a fényképek készítési ideje óta”

–  mutatott rá Schleicher Vera, a kiállítás kurátora, hozzátéve, hogy Erdős Kamill egy nagyon különleges, összetett személyiség volt, aki nagyon rövid idő alatt hozott létre egy ma részben ismert, nagyrészt pedig ismeretlen és feltáratlan hagyatékot. Ennek legértékesebb részét, 514 negatívot a Néprajzi Múzeum digitalizált.

A kiállítás e páratlan hagyaték megszólaltatására tesz kísérletet többféle módszerrel. A kurátorok fényképeket olvastak össze a tanulmányokkal, kéziratokkal, hangfelvételekkel, rekonstruálták Erdős Kamill kutatói módszereit, igyekeztek megérteni azt a sajátos testvériséget, amelyet a társadalom peremére szorult emberek iránt érzett.

A kiállítás főcíme – Istennel talállak, testvérem! / Devlesa arakhavtu, phrala! – egy bevett köszöntési formula, amelyet Erdős Kamill akkor használt, amikor cigány barátaival levelezett, de akkor is, amikor ismeretlen cigány közösségekbe toppant be. A kiállítás, bár számos néprajzi témát – esküvő, sirató, hiedelmek, mesterségek – felsorakoztat, nem a néprajzi tárgyakat, hanem az embert, az emberi kapcsolatok sokféleségét állítja középpontba.

Kató, Terka, Jakabék

Az etnográfusok arra is törekedtek, hogy a hagyatékot visszavigyék azokba a közösségekbe, ahol egykor Erdős Kamill járt, nyomára bukkanjanak azoknak, akik ezeken a képeken szerepeltek. A kutatás során olyan érzékeny történetek bontakoztak ki, mint már rég halott apák és nagyapák emléke, vagy a roma holokauszt Erdős Kamill által is tapasztalt következményei. Ennek köszönhetően sosem látott módon váltak érzékelhetővé a cigány-cigány, a cigány-nem cigány, a cigány-a cigányság iránt érdeklődő kutató viszonyrendszerei.

A kiállításon megismerhetjük például Kanalas Teréz történetét, aki azon kevesek egyike, akivel személyesen is kapcsolatba tudtak lépni az etnográfusok. 1937-ben született Battonyán, lakott Végegyházán is, de élete nagyobb részét Mezőkovácsházán töltötte. Életét végigkísérte a zene és az ének, rendszeresen énekelt cigány dallamokat, népzenekutatók gyűjtöttek is tőle. 1961-ben több éneket is rögzítettek Terka előadásában, ez a tárlaton is meghallgatható.  

Aztán ott van Kató, azaz Duka Katalin, akit 11 éves korában fotózott le Erdős Kamill. Tehetséges kislány volt, szépen táncolt és énekelt, várhatott volna rá a budapesti tehetséggondozás lehetősége is. Máshogy alakult. Négy gyermeke született, 58 évesen hunyt el. A Néprajzi Múzeum munkatársainak sikerült felkutatniuk testvérét, Duka Gyulát, aki, mint azt a kurátorok elmondták, egészen megrendült, mikor felismerte Katót a fotón.

“De jó lett volna abban a korban élni, volt munkája mindenkinek és nem volt annyi gazember” – ez a sor olvasható ifj. Jakabos Lászlótól a tárlaton a nagyapjáról készült fotó láttán, pedig a képek Cserepesen készültek, Kiskunhalas nyomorúságos cigánytelepén, ahonnan a nagyapának nem sokkal ezután sikerült elköltöznie. A Jakabok ősi mesterségét, a vasmunkát fia és unokája is megtanulta, ő a mai napig kocsivasalásokat készít, javít, de ami ennél is izgalmasabb, hogy nagyapa és unokája elképesztően hasonlítanak egymásra a két egymás mellett látható fotón.

“Ne vegyenek bennünket egy kalap alá!”

A kiállítás olvashatunk arról is, hogy Erdős milyen átütő erejű tudományos eredményekre jutott a cigány csoportok azonosítása tekintetében. Erre ugyan több kísérlet is született a 19. század végétől kezdve, de ezek általában csak néhány szempontot használtak. A “kóbor”, a “lókupec”, a “zenész” vagy a “kolompár” megnevezések nem voltak alkalmasak annak a bonyolult rendszernek a megragadására, amelyet a magyarországi cigányság csoportjai képeztek. Erdős Kamill 1958-ban nyelvészeti, kulturális és etnikai szempontok alapján egy minden korábbinál átlátható rendszerben írta le ezeket a csoportokat, amely egybeesett a cigány emberek azon igényével, amelyet a mai napig így fogalmaznak meg: “Ne vegyenek bennünket egy kalap alá!”

Erdős Kamillhoz köthető az első cigány témájú rádióelőadás is (1958), melynek leadása után a kutató négy levelet is kapott Tótkomlósról. Azt követelték tőle, hogy vonja vissza a rádióban elhangzott szavait, az akkor már közel száz éve letelepedett komlósi kherar cigányok ugyanis tiltakoznak az ellen, hogy egy lapon említsék őket a vándor életformával épp csak felhagyó kétegyházi és végegyházi másárokkal és cérhárokkal. “Nagyon szépen kérjük kedves Kamill bácsi szíveskedjék e nagy szégyen hibát kijavítani” – írja Horváth István nyolcadik osztályos tanuló levelében, amelyet szintén megtekinthetünk a kiállításon.

A tárlaton látható egy, a másár vándorcigányokra utaló, sátor alakú installáció is, amelyre azon “néprajzosok” nevei – mások mellett Martin Györgyé, Borbély Joláné, Novák Ferencé, Kallós Zoltáné – kerültek fel, akikkel Erdős Kamill tervezett, akiknek a segítségével talán még több eredményt hozhatott volna cigánykutatásaival. Erre már nem volt ideje, mindössze 38 évesen elhunyt.

Az Istennel talállak, testvérem! – Cigány történetek című kiállítás nem csak azért hiánypótló, mert feldolgozza és átmenti Erdős Kamill gyűjtéseit az utókor számára, hanem azért is, mert a kutatás bázisául szolgáló közösségre is ráirányítja a figyelmet.