A polgári erőszakról

32

„Még rosszat mondani is jobban szeretünk magunkról, mint semmit.”

François de La Rochefoucauld

Justinus római történetíró – aki egyébként Pompeius Trogus műveit kivonatolta – meséli nekünk, hogy a nemes szkíták, miközben éppen kis-Ázsiát hódították meg, hosszú évekre távol voltak hazájuktól, családjaiktól. Ez az otthon hagyott asszonyokban bizonyos hiányérzetet szült, olyannyira, hogy az otthon maradt szolgákkal szűrték össze a levet. Így a hazatérő hadakat meglepetésre a felfegyverzett és a háttérből, a hölgyek által támogatott hadai fogadták. A meglepetés erejét kihasználva az első ütközetben győzelmet is arattak a bitorlók. A többféleképpen is megszégyenült harcosok visszahúzódtak a táborukba és vereség okain elmélkedtek. Úgy döntöttek, hogy egyszerűen rossz fegyvereket választottak a csatához, ez okozta a kudarcot. A következő csatára nem kardot, pajzsot és lándzsát vittek magukkal, hanem a szolgák fegyelmezésére szolgáló eszközöket, vesszőt, korbácsot és bilincseket. Mikor volt szolgáik meglátták a felszerelést, felébredt bennük a régi, nagy verések emléke és elszaladtak. Mert minden ellenfél ellen a legjobb olyan fegyvereket használni, melyektől az a legjobban tart.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy hirtelenjében valamiféle virtuális erőszakhullám vette kezdetét a  szittya belpolitikában, ezért indokoltnak látszik a felfegyverkezés. A hírek brutálisnál brutálisabb  bűncselekményekről szólnak, a 444 riporternőjének például megfogták a karját és – hogy az iszony fokozódjék – képeket töröltek le a telefonjáról. Sokat tapasztalt ember vagyok, sok kegyetlen dolgot láttam már, de a hír hallatán megfagyott bennem a fülzsír. „Ez már nem lehet!” – kiáltottam és rettegve néztem körül: engem ki akar megverni.

Azután jött Bayer kolléga, aki szintén valamiféle terror jellegű erőszakot hirdetett meg a Parlamentben randalírozó civilekkel szemben. Ami szintén irtóztató gondolat, hiszen a Parlament mi másra való, ha nem arra, hogy a „civilek” ott randalírozzanak, ha például odakint esik az eső. Ezek az „aktivisták” újabban kisebb-nagyobb csürhékben járják a város utcáit és gyanítom, találomra összematricáznak, ragasztanak, dobálnak bármit, ami az útjukba kerül és Orbánbasit juttatja eszükbe. Ezzel persze nem mondtunk sokat, ugyanis gyakorlatilag minden őt juttatja eszükbe, tehát bárminek képesek nekiesni.

Végül érkezett Szilágyi György jobbikos parlamenti képviselő és bizonyos nyakonvágásokat helyezett kilátásba valami államtitkár számára. Ő nem pontosan a nyakonvágás kifejezést használta, de ez nyilván a Fradi-ultrák között eltöltött évek csiszolta választékos modor kifejeződése csupán.

És ekkor fura dolog történt.

Az előző esetek után a résztvevők – ki hogyan – próbálták enyhíteni az események súlyát. Például úgy, hogy letagadták. Vagy közölték, hogy az más. Vagy – akár – elnézést kértek. Most azonban nem. A Jobbik, úgy tűnik, egy emberként kiállt Szilágyi mellet, mi több, további nyakonvágásokat is követeltek egyéb politikai szereplők számára. „Valaki nem verné már pofán Orbánt is?????” címmel tette közé mélyenszántó gondolatait a Jobbik egyik történeti kitekintéssel bíró, Rákócziné Lózs Csilla névre hallgató amazonja. Az ember szájtátva néz: visszatértek volna a régi szép idők?

Mert ugye a kollektív emlékezetben ilyenkor Zagyva György Gyula karikás ostorának durrogása hallik, a cuki kiskutyák vonyítva menekülnek és mindent áthat az igazi, az eredeti, mélyűri bunkóság, ami oly kedves jellemzője volt a párt korábbi működésének.

Mintha visszatérténének a régi szép idők.

És közben Vona Gábor kiszedeti a szemöldökét. Lássuk be, a kaotikus jelző csak a valóság megközelítésére alkalmas esetünkben. Sokféle megoldást olvashattunk arról, hogy miért történik ez a Jobbikban. A leggyakrabban hallható megoldás az, hogy a régi jó törzsközönségnek játszanak, a hardcore gárdistáknak, a betyárseregeknek és a Kárpátia együttes rajongótábora egyéb részeinek, akik már-már veszendőbe menni látszottak a cukisodás mellékhatásaként.

Tisztelettel bár, de tiltakoznék. Midig az egyszerűbb megoldás a jobb. A helyzet az, hogy aki bunkó az az is marad. Fel lehet szépen öltöztetni, bizonyos kunsztokra is meg lehet tanítani, azonban az alap mit sem változik, és folyamatos a veszély, hogy a legváratlanabb pillanatokban kitör. Ezt láthatjuk most Szilágyi honatya esetében, amint az ún. „őserő” fékezhetetlenül kitört belőle.

A többiek pedig azért örültek neki, mert ők is pontosan onnan jöttek, ahonnan Szilágyi, a társadalom talán színes előéletűnek nevezhető csoportjából. Vona kezéből pedig – arányosan a cukiság kudarcával – csúszik kifelé a hatalom és nem nagyon léphet már fel idomárként a manézsban.Bár idomári tevékenységével kapcsolatban is csak a „Vak vezet világtalant” jut eszébe az embernek.

Ami pedig a felfegyverkezést illeti, felkészülendő a kitörni készülő erőszak korára, mikor mobiltelefonok százairól törölnek majd le képeket erőszakos kezek és repkednek a nyaklevesek a virtuális térben, úgy vélem, igyekeznünk kell némi távolságtartást tanúsítanunk.

Amiképpen egy fecske nem csinál nyarat, úgy egy pofon sem okoz polgárháborút, bárhogyan szeretnék is egyesek.

Az utcákon és bárhol máshol folyó provokációnak egyetlen célja van: a résztvevők exhibicionista hajlamainak kiélése. Semmi másra nem vágynak, mint bekerülni a híradóba, a „beledobta szomszédját a szecskavágóba” típusú hírek közé, a tamponreklám után, hogy mindenki lássa tündöklő bátorságukat, elkötelezettségüket az igaz ügy mellet.

Ez meghatározza a védekezés módját is. Nem nagyon kell tudomást venni róluk. Egy magamutogató számára ennél súlyosabb büntetés nincs. A kétes hírnév hiányában kénytelen szembenézni saját, végtelenül kisszerű és jelentéktelen voltával, ami bizony roppant lehangoló.

Nekünk nincs más dolgunk, mint közönyösnek maradni.

Tudom, gyakran nem egyszerű, de a polgárpukkasztás logikája szerint, ha reagálunk, az megerősíti őket tetteik helyessége és hatásossága tekintetében, nekünk viszont továbbra sem célunk sikerélményekkel ellátni őket.