“A táncház ma is eleven valóság, mi több exportképes magyar termék” – Interjú Jávorszky Béla Szilárddal

“Bár többen többször temették, múltidézőnek, korszerűtlennek bélyegezték a táncházat, ma is mennyire eleven valóság, mi több, exportképes magyar termék. Mi több, a szellemi kulturális örökség átörökítésének világszerte elismert magyar modellje” – vélekedik Jávorszky Béla Szilárd, aki Fonó Budai Zeneház 25. születésnapjára 25 művésszel és a piac egyéb szereplőivel készített interjút. A szerzőt többek között arról kérdeztük, miért tekinthető ez a kötet egyfajta szubjektív folktörténetnek, kié a legmeglepőbb sztori a kötetben, és arról is, szerinte visszajöhet-e még az a látványos siker, ami annak idején jellemezte a táncházat.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

2013-ban már megjelent egy könyved A magyar folk története címmel, ami egy hiánypótló, a táncházmozgalom zenei vetületeit bemutató könyv. Miért döntöttél úgy, hogy írsz egy újabb könyvet ebben a témában?
A magyar folk története és a Fonó25 csak áttételesen kapcsolódik egymáshoz: előbbi a népzenei és világzenei színtér lassan öt évtizedes történetét igyekezett a lehető legátfogóbban áttekinteni, és alapvetően a történeti faktumok és produktumok felől közelített, míg a mostani kötetem Budapest legelső magánalapítású és -finanszírozású folkintézmény negyedszázados múltját mutatja be – stílszerűen 25, különböző korú, annak más-más időszakában szocializálódott művész vagy menedzser portréinterjúján keresztül. Miként az előszóban megfogalmaztam: „nem feltétlenül a Fonót méltatják (persze azt is megteszik), sokkal inkább a hagyományokhoz való kötődésről és az azoktól való elrugaszkodásról, nemzedékük kulturális identitásáról és cselekedeteik mozgatórúgóiról vallanak.”

Az egyik kedvencem az említett könyvből egy Sebő Ferenctől származó, a táncház indulását bemutató idézet: „Senki sem számolt azzal, hogy rockzenei mércével mérhető érdeklődés lesz iránta, a bejárat előtt kígyózó sorokkal, vécéablakon bemászással, dulakodással, üvegtöréssel, csörömpöléssel. A rendőrök időnként szirénázva szaladtak oda, mert legalább kétszer annyian akartak bejutni, mint amennyi hely volt.” Ebben a kötetben is szerepelnek hasonló, a népzenei szcéna unikális jellegét bemutató sztorik?
Sztorik ebben a kötetben is bőséggel akadnak, de ezek szerintem nem annyira a népzenei színtér különlegességét, sokkal inkább az életszerűségét mutatják. Bár lehet, épp ez a magától értetődés, ez a természetesség adja annak unikális jellegét.

A Fonó negyed évszázados fennállásához illeszkedve 25 művészt, a műfajhoz, illetve a Zeneházhoz köthető arcot kértél fel interjúra. Nehéz volt kiválasztani ezt a 25 embert?

Valóban időbe telt, míg ez a mezőny kikristályosodott, hiszen arra törekedtem, hogy kötetben szereplők – túl azon, hogy erős fonós kötődéseik vannak – minél jobban reprezentálják a teljes folkszínteret. Életkorban, stílusban, habitusban.

Csak hogy néhány eltérő karakterű művészt említsek: a Fonó25-ben egyaránt szerepel a kezdetek óta ott próbáló Muzsikás prímása, Sipos Mihály (1948) és a Zeneház jelenlegi művészeti vezetője, Kubinyi Júlia (1990), a már a hetvenes években világzenét játszó Kiss Ferenc (1954) és a táncházas közegből régóta kilépő Kerekes Band frontembere, Fehér Zsombor (1979), a hamisítatlan magyar jazzt megteremtő Dresch Mihály (1955) és a mai harmincas generáció egyik legsokoldalúbb zeneszerző-muzsikusa, Csoóri Sándor Sündi (1984). Az interjúalanyok kiválasztásánál arra is törekedtem, hogy bár különböző irányból érkeznek, és különböző irányba tartanak, mégis, életpályáikból és személyes sorsaikból összeálljon az a kultúrtörténeti folyamat, amit akár szubjektív folktörténetnek is nevezhetünk.

Kié legmeglepőbb sztori a kötetben?
A kötetben szereplők döntő többségét évtizedek óra ismerem, találkozásaink alkalmával rengeteg sztorit megosztottak velem, így számomra nyilván azok lettek a legmeglepőbbek vagy a legmulatságosabbak, amelyeket a fiatalabbaktól frissiben hallottam. Ahogy például a táncos-koreográfus Fitos Dezső tinédzserként Zalaegerszegről Budapestre került, vagy ahogy a nyóckerből indult, a Tárkány Művekben felbukkanó Paár Julianna az utóbbi években a zeneterápia felé mozdult.

De közben meg mennyire filmszerűen sorsszerű, hogy a folkfotográfus Kása Béla 1973 nyarán azért jutott el először Erdélybe, mert a batárjával München határában délre kaptak először autóstopot.

Téged milyen élmények kötnek a Fonóhoz?
1995 októberében a Fonó megnyitójára egy amerikai kortárs jazzprodukció, a Rova Saxophone Quartet fellépése miatt látogattam el. Bár a Fonót manapság alapvetően folkklubként tartjuk számon, az első időszakában programjában és lemezkínálatában közel azonos súllyal szerepelt a népzene, a világzene és a kortárs kísérleti jazz. Utóbbiból az új évezredre lényegében az etnojazz vonal maradt meg. Számomra főként ehhez a világhoz kötődnek a legerősebb fonós élmények: Dresch Mihály revelatív erejű koncertjei, az egykor a Dél-Alföldi Szaxofonegyüttesben csillogó Ágoston Béla vagy Szokolay Dongó Balázs merészen kalandozó színpadi akciói, Grencsó István sajátosan formabontó kollektívái vagy a színes életpályát befutó Makám koncertprodukciói mind-mind belém égtek. Miközben az egyik (jó értelembe véve) legsokkolóbb fonós estét a szerb cigány rezes, Boban Markovics első magyarországi fellépése jelentette, ahol a háború elől részben Budapestre menekült szerb kolónia olyan eszeveszett mulatozásba csapott, hogy a feleségemmel egy idő után hátat fordítottunk a színpadnak, és abban gyönyörködtünk, hogy mennyire féktelenül tudnak bulizni déli szomszédaink.

Hogy látod, az a látványos siker, ami annak idején jellemezte a táncházat, visszajöhet még? Egyáltalán kell-e, hogy visszajöjjön?
Sebő Ferenc elmondása szerint már a hetvenes évek derekán akadtak olyanok, akik temették a táncházmozgalmat – aztán lám, ma is mennyire él és virul. Közel öt évtizedes története során persze akadtak benne hullámhegyek és hullámvölgyek, de miután

a táncház mai napig alapvetően alulról szerveződő mozgalom, és szerencsére a politika jobbára csak a szólamok szintjén kapaszkodik rá, szerintem nem kell félteni. Ez a fajta természetes, a hagyományok tiszteletén alapuló, de ízig-vérig városi szórakozási forma népszerűsége lényegében korfüggetlen. Újabb és újabb generációk fedezik fel maguknak, és csak kevesen hagyják el.

Bár többen többször temették, múltidézőnek, korszerűtlennek bélyegezték a táncházat, ma is mennyire eleven valóság. Mi több, exportképes magyar termék. Mi több, a szellemi kulturális örökség átörökítésének világszerte elismert magyar modellje.

A rock, a jazz és a folk története már megvolt, mivel készülsz a közeljövőben?
Bár egyszer szeretném az eddigi könyveim szellemében a magyar kortárs zene történetét is megírni, jelenleg a folkfotográfus Kása Béla monográfiáján dolgozom, aki – Korniss Péter mellett – az eltűnőben lévő paraszti kultúra és életmód legfontosabb vizuális megörökítője. Reményeim szerint e kötetet idén tavasszal kézbe vehetik az érdeklődők. A jelenlegi pandémiás helyzetben persze nem tudhatjuk, hogy mit hoz a 2021-es esztendő, de jó lenne újra elérhetővé tenni a kereskedelmi forgalomban régóta nem kapható, Sebők Jánossal közös, a nemzetközi folyamatokat bemutató rocktörténeti sorozatunk első két kötetét is. Persze átdolgozva, kiegészítve, aktualizálva.

Fotó: Horváth Péter Gyula