Az 1956-os lengyelországi kommunistaellenes felkelést nem követte olyan megtorlás, mint Magyarországon. A szovjetekből olyan engedményeket sikerült kicsikarniuk a felkelőknek, amelyek következtében például lengyel földön megszűnt a téeszesítés, a mezőgazdasági birtokszerkezet egyben maradhatott. A katolikus egyház megőrizhette önállóságát, így a társadalom a rendszerváltásig sem maradt valódi lelki támasz nélkül. Ellentétben Magyarországgal és a térség többi államával, a nemzeti ellenállás hagyományát a társadalom széles rétegeivel együtt sikerült becsatornázni a rendszerváltó ellenzéki mozgalomba, a Szolidaritásba. Mindez együttesen oda vezetett, hogy Lengyelország ma gazdasági és lelki szempontból nézve kiemelkedik a volt szocialista blokk államainak mezőnyéből.
Lengyelország a tövis a nagy orosz tenyérben
A lengyel és az orosz nép kapcsolatát évszázadok óta ősi ellentét feszíti. Ez a távoli múltban gyökerező viszály volt az, ami Sztálint oly bizalmatlanná tette a lengyelek iránt és ami miatt ennek a népnek hihetetlen megpróbáltatásokon kellett keresztül mennie. A szenvedések azonban szívóssá és ellenállóvá tették a lengyeleket. Ez, ha a rendszerváltás utáni és a mai viszonyokat nézzük, mindenképpen előnyükre vált. 1772 és 1795 között például háromszor is felosztották Lengyelországot, az orosz birodalom mindannyiszor oroszlánrészt kapott belőle. A lengyelek kétszer is föllázadtak a cárok uralma ellen, de mindannyiszor kemény kézzel verték le őket. A XIX. század óta a nemesség és a katolikus papság számít a hazafiság és az idegen megszállásnak való ellenállás magvának. Alighogy 1918-19-ben szinte poraiból újjáalakult Lengyelország, a szovjet vörös diktatúra máris támadást intézett a nemzet ellen. 1920 nyarán Lenin nekiindította a Vörös Hadsereget Varsónak, Vlagyimir Iljics ugyanis úgy gondolta, ahhoz, hogy eszméi nyugaton is elterjedjenek, át kell törnie azt a zsilipet, amit Varsó jelentett. A nagy hadjárat azonban kudarccal végződött: a lengyel nemzeti ellenállás megállította a Lenin-fiúkat. Az orosz vereséghez nagymértékben hozzájárult a későbbi rettegett diktátor, Sztálin fegyelmezetlensége. Koba sosem felejtette el ezt a sérelmét a lengyeleknek; innentől bizalmatlansága állandóvá vált a függetlenség megőrzésében legnagyobb szerepet vállalt lengyel értelmiség, a hadsereg és az egyház iránt.
Katyń, a nemzeti ellenállás szimbóluma
Lengyelország – ellentétben például Magyarországgal – már a második világháború kirobbanásától kezdve – ami lengyel földön történt meg – kétfrontos szabadságharcra kényszerült egyfelől a német, másfelől a szovjet megszállókkal szemben. Az 1939-es német-szovjet megállapodás értelmében Lengyelországot Hitler és Sztálin egész egyszerűen felosztották egymás között. A lengyeleknek azonban már kétszáz éves tapasztalatuk volt arról, hogy mit jelent az orosz megszállás, ahogy arról is, hogy kerül, amibe kerül, a függetlenségért van értelme harcolni ellene. Sztálint az imént ismertetett múltbéli okok miatt hihetetlenül bőszítette, hogy a lengyelek a haderejük lehetőségein túl is, ha másként nem megy, az államigazgatásuk minden mozdítható emberét bevetik ellene az ország keleti területein. Sztálin bosszúja nem maradt el. Ma már – a rendszerváltás előtti szovjet propaganda ellenére – tudjuk, hogy nem a nácik, hanem az NKVD egységei lőttek tömegsírba hozzávetőleg 25 ezer lengyel tisztet, tartalékos tisztet és értelmiségit a katinyi erdőben és még két másik ukrajnai körzetben. A katinyi mészárlás, amely a lengyel nép számára ugyanazt jelenti, mint nekünk 1956, amellett, hogy a nemzet legnagyobb tragédiája, egyben a dac, a csak azért is élni akarás, az ellenállás szimbólumává vált. Katyń nemhogy megtörte volna a lengyel társadalmat, hanem még eltökéltebbé tette őket abban, hogy a jövőben mindent elkövessenek majd azért, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő.
Sosem hittek igazán a kommunizmusban…
A második világháború lezárásával a harcok Lengyelországban nem értek véget. A térség más államaival – köztük hazánkkal – ellentétben a lengyel nép a történelmi tapasztalatai miatt kezdettől fogva ellenségesen viseltetett a kommunistákkal és a szovjet megszállókkal szemben. Náluk nem volt szükség egy Rákosi-korszakra ahhoz, hogy végérvényesen rájöjjenek: a világmegváltónak hitt eszme egy humbug, farkasbőrbe bújtatott hazugság. A Vörös Hadsereg 1920-as és 1939-es „beköszönése” alapján pontosan tudták, hogy élet-halál harcot kell vívniuk a felszabadítónak álcázott vörös hóhérok ellen. A lengyel ellenállás 1945 és 1947 között véres polgárháborút vívott a szovjethű hazai kommunisták és az NKVD katonai egységei ellen.
Ez a fegyveres harc csak az 1950-es évek elején csitult el. A lengyel társadalom nagyobb része tehát egy percig sem nyugodott bele a szovjet megszállásba. Az itteni moszkoviták és társaik nem könyvelhettek el olyan sikereket, mint Magyarországon a Péter Gábor vezette ÁVO, nem sikerült a társadalom minden rétegét megfélemlíteni és behódolásra kényszeríteni. Alig csitult el a polgárháború, 1956 júniusában kitört Poznańban a 100 ezres munkásfelkelés, amely egyébként a magyar forradalomnak is bizonyos értelemben előzményének tekinthető. A Lengyel Néphadsereg katonái és tankjai ugyanúgy nekiestek a felkelőknek, mint pár hónappal később magyar és szovjet kollégáik Budapesten; ennek ellenére a lengyel ’56 teljesen más eredményre vezetett, mint nálunk.
Másképp sült el a lengyel ’56, mint a magyar
Kiss Gy. Csaba történész, az MDF egyik alapítója a Varsói Egyetem egykori tanáraként évtizedek óta kutatja a XX. századi lengyel történelmet. Személyes benyomásai és kutatásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy 1956 teljesen másképp fejeződött be szláv barátainknál, mint Magyarországon.
Nálunk letiporták a forradalmat és jött a kádári megtorlás, ezzel szemben Lengyelországban egy kompromisszum született. A szovjetek fontos pontokon engedtek. A katolikus egyház megtarthatta önállóságát. A kollektivizálás, a téeszesítés 1956 végétől megszűnt, aminek az lett az eredménye, hogy a rendszerváltás előtt is megmaradt a hagyományos birtokszerkezet. A paraszti társadalmat a lengyeleknél nem verték szét, megmaradt a hagyományos lengyel falu. Ez jótékonyan hatott a rendszerváltás utáni újjáépítés során. A lengyel szellemi élet 1956 után nagy szabadságot kapott; amikor a magyar írók egy része Kádár börtöneiben ült 1957-58-ban, akkor a lengyel írók ösztöndíjakkal utazhattak nyugatra. Ebbe a kompromisszumba a Szovjetunió azért ment bele, mert tartottak attól, hogy ha az akkor 36 milliós országban újabb felkelések törnek ki, azt a Szovjetunió csak nagy veszteségek árán tudná kezelni és veszélyeztetné a szocialista blokk békéjét. A jóval kisebb Magyarország kapcsán Hruscsovéknak nem voltak ilyen félelmei.
Nemcsak ez intette óvatosságra a Szovjetuniót, hanem azok a szabadságharcok, amelyeket a lengyelek csak a XX. század során ellenük folytattak. Nem is kellett csalódniuk a lengyelekben a továbbiakban sem. Amikor a ’70-es évek elején a kommunista kormányzat megpróbált egy kicsit bekeményíteni, olyan ellenállással találták szemben magukat, amely a ’80-as évek végén aztán döntő szerepet játszott az egész szocialista rendszer bukásában.
Gdańsktól Krakkóig nem működött a gulyáskommunizmus modellje
Mivel a lengyel ellenállást nem törték le 1956 után, sőt, a társadalom munkás-, értelmiségi és paraszti rétegeiben szüntelenül jelenlévő permanens kommunistaellenesség jobb belátásra, azaz engedményekre késztette a Szovjetuniót, a társadalom éberen figyelte, hogy megszerzett privilégiumait megőrizze. Amint ezt a hatalom megpróbálta korlátozni, heves ellenállásba ütközött. Ez az oka annak, hogy Lengyelországban nem alakult ki gulyáskommunizmus úgy, mint nálunk. Gdańsktól Krakkóig nem sikerült a Wartburg, hétvégi telek, lakótelepi lakás szocialista „szentháromságával” mély csipkerózsika-álomba szenderíteni a társadalmat. Valláspótléknak szánt KISZ-es fejtágítókkal és bulikkal ott nem sikerült megvenni és elbódítani az embereket.
A lengyelek nem voltak vevők semmilyen kiegyezésre a hatalommal.
Ez részben annak volt köszönhető, hogy ’56 után több területen sikerült megőrizniük a függetlenségüket. Másrészt a lengyel katolikus egyház feje, Wyszyński prímás oroszlánrészt vállalt azokon a tárgyalásokon, amelyek során sikerült az engedményeket kicsikarni a szovjet féltől. Kiss Gy. Csaba szerint Magyarországon sajnos épp az ellenkezője történt mind a katolikus, mind a többi felekezettel:
Nálunk ügyesen kihasználta Kádár János, hogy a ’60-as évek közepétől engedett egyfajta fogyasztói társadalmat kialakulni: a nyugati kulturális javakat hozzáférhetővé tette, majd ezt nagyon ügyesen összekapcsolták az egyházak lefejezésével. A kommunista országok közül egyedül Magyarország kötött állami szerződést a Vatikánnal. Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a Vatikán beletörődött a magyar katolikus egyház lefejezésébe. A magyar katolikus egyházi vezetők és a többi történelmi egyház vezetői nagyon erős politikai függésben voltak a hatalomtól.
Amíg nálunk az Állami Egyházügyi Hivatal létrehozta a békepapság „vazallusi” rendszerét, amely azt jelentette, hogy rengetegen a szószékről is támogatták a kommunista rendszert – sőt, sajnos voltak papok és lelkészek, akik besúgóként is szolgálták az ateista rezsimet –, addig Lengyelországban a katolikus egyház nemcsak, hogy megőrizte függetlenségét, de a későbbi rendszerváltásban döntő szerepet játszó munkásság lelki támasza és szövetségese volt. Az egykori gdański hajógyári munkás, Lech Wałesa, a rendszerváltó ellenzéki erő, a Szolidaritás vezetője, későbbi kormányfő így emlékszik arra, hogy milyen támaszt jelentett a szervezet számára az egyház, még közelebbről a II. János Pál pápával való személyes kapcsolata, barátsága.
Ebben a helyzetben érkezett – mintegy az égből – egy lengyel pápa. Egy pápa, aki segíthette és védelmezhette ezt az utat és a változás utáni sóvárgást. A küldetés megvalósítását a Szolidaritásra bízta, mindig emlékeztetve bennünket, hogy „nem lehetséges szabadság szolidaritás nélkül”. Ezzel erősítette meg bennünk a reményt. Biztos, hogy Gorbacsov megkísérelte újjáépíteni a kommunizmust, de sikertelenül. És ez részben II. János Pál elvitathatatlan szerepének köszönhető.
A lelki támaszon túl a Vatikán jelentős anyagi forrással is támogatta a Szolidaritás küzdelmét a kommunista rezsim ellen. A Szolidaritás és a Vatikán összefogásában a Szovjetunió komoly veszélyt látott; érezték, hogy a szocialista blokk egészére fenyegetést jelentenek. Miután nyíltan, katonai intervencióval ellenük fellépni nem mertek, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete szerint más eszközhöz folyamodtak. 1981. május 13-án a Bulgáriából érkező, török származású Mehmet Ali Ağca a Szent Péter-bazilika előtti téren merényletet követett el a pápa ellen. Sokáig tartotta magát a „magányos elkövető” verzió.
Ám a Nemzeti Emlékezet Intézet 2014-ben hozta nyilvánosságra annak a 8 éves vizsgálatnak az összefoglalóját, amely arra a következtetésre jutott, hogy az akció hátterében a KGB állhatott. A lefolytatott vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy a szovjet titkosszolgálat a számukra egyre kellemetlenebb lengyel ellenállást így akarta letörni.
A Szolidaritást nyíltan támogató lengyel katolikus egyház mindig is szálka volt a kommunisták szemében. A legnagyobb felzúdulást kiváltó eset az volt, amikor 1984 őszén a lengyel államhatalom ügynökei bestiális módon a Visztula folyóba dobták Jerzy Popiełuszko katolikus papot. Hogy tervük biztosan sikerüljön, egy követ kötöttek a fiatal pap lábára. Popiełuszko legfőbb „bűne” az volt, hogy felemelte szavát az államhatalommal szemben, amikor el akarták távolíttatni a feszületeket az iskolákból.
A lengyelek együtt csinálták meg ’89-90-ben…
A Szolidaritás létrejöttének kezdő dátumaként 1976-ot szokták megjelölni. Ekkor Varsóban felkelés tört ki, a gazdasági problémákat és az elnyomást egyre nehezebben tűrte a társadalom jelentős része. A tüntetések során sztrájkok voltak, de radikálisabb módon is tiltakoztak a munkások, például pártépületeket gyújtottak fel. A lázadás tüze azonban – ahogyan a lengyel történelemben már oly sokszor – nem hunyt ki azáltal, hogy a hadsereg brutálisan leverte a felkelést.
A változást akarók rájöttek, hogy csak a legszélesebb társadalmi összefogás vezethet a rendszer bukásához. A következő években létrejött egy, a szocialista rendszerekben példátlan együttműködés az értelmiség és a munkásság között.
A szövetség 1980-ban a Szolidaritás elnevezésű szervezetben öltött formát.
Ez kezdetben egy, az állami szakszervezetektől független, munkavállalókat védő fórum volt, később azonban nemzeti függetlenségi mozgalommá nőtte ki magát. Csak a miheztartás végett: a Szolidaritásnak 10 millió tagja volt, miközben a Lengyel Egyesült Munkáspárt 3 millió tagot számlált. Ennek a lengyel rendszerváltás szempontjából komoly jelentősége volt, ugyanis 1990 után a társadalom nagy része úgy érezte, hogy tevőlegesen részt vett a kommunista rendszer megdöntésében.
A Vasfüggöny mögött másutt, például Magyarországon ez az érzés nem volt meg. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a magyarországi ellenzéki csoportok között nem jött létre ilyen széles, nagy tömeget összefogó közös platform. Az 1985-ös monori találkozón kiderült, hogy a későbbi SZDSZ és MDF között nem lesz együttműködés.
Az MDF-ben többen érezték – például Für Lajos vagy Csurka István –, hogy éppen a Kádár-rendszerben elaltatott és lelkileg kilúgozott tömegek felrázása, a rendszerváltó folyamatba való bevonásuk érdekében a demokrata fórumnak minél nagyobb mozgalommá kellene terebélyesednie még azon az áron is, hogy a rendszerváltás politikai aktusa egy kissé eltolódik. Többen azóta is az Antall József-féle vezetés számára hibaként róják fel, hogy az MDF sürgetett párttá alakulásával ezt a lehetőséget elszalasztották.
Így a magyar rendszerváltás egy szűk politikai elit kompromisszumává vált, ahelyett, hogy a magyar társadalom földrengésszerű közös élménye lett volna. Kiss Gy. Csaba, aki ott bábáskodott az MDF születésénél, ezzel kapcsolatban meg is jegyzi, hogy Lengyelországban ezzel szemben más volt a helyzet 1990 után.
Ott a lengyel falusi gazda vagy a kisvárosi polgár egyaránt úgy érzi, hogy a Szolidaritásban való részvételével tevékeny részt vállalt a kommunista rendszer megdöntésében. Ez egy hihetetlenül fontos társadalom-lélektani tényező; nemcsak a változás kieszközlése, hanem a rendszerváltást követő gazdasági talpraállás, majd fejlődés szempontjából.
A „mi harcoltunk a kommunisták ellen és mi is építjük újjá az országot” életérzése egy nagyon fontos magyarázata annak, hogy a térség államai közül gazdasági értelemben ma miért van vezető pozícióban Lengyelország. Ehhez persze az is kellett, hogy 1956 után nem tört meg a társadalomtörténeti folyamatosság, így szemben a magyar példákkal, egy lengyel nagybirtokos család nem nincstelenül, a rendszer által eltaposva fordult rá a ’90-es évekre. Ez a mai napig döntően hat a mezőgazdaság helyzetére.
Hamar a gázra léptek és meg sem álltak ’89-ig
A lengyel kommunista hatalom a Lech Wałesa vezette Szolidaritás létrejöttében annak a bizonyítékát látta, hogy egy több milliós tagsággal rendelkező, állandóan forrongó széles társadalmi csoportosulást nem lehet engedményekkel vagy kompromisszumokkal leszerelni. Nem segített a helyzetükön az sem, hogy a szovjet vezetés már az 1980-as évek elején elhatározta, hogy katonailag fokozatosan visszahúzódik a csatlós országokból, így abban sem bízhattak, hogy Varsóba is bevonulnak majd az orosz tankok, mint 1968-ban Prágába. Így ezek a körülmények elkeseredett lépésre késztették a vezérkart.
Jaruzelski tábornok 1981-ben hadiállapotot vezetett be az országban, felfüggesztették a szabadságjogokat, megszállták az utcákat, a reptereket, kijárási tilalmat rendeltek el.
Ám mindez csak olaj volt a tűzre: a Szolidaritás népszerűsége a következő években csak tovább nőtt; a hadiállapottal – ahogy a múltban már oly sok más, elnyomó jellegű intézkedéssel – nem sikerült megtörni a nemzeti ellenállást.
1989-ben a lengyel ellenzék nagyrészt egységesen ült le a kerekasztal-tárgyalásokra. Amikor a lengyel nemzeti ellenállás hagyományairól és a rendszerváltásban betöltött szerepéről beszélünk, akkor nagyon fontos tényezőként ki kell emelnünk, hogy a rebellisség egy újabb határozott és a jelenlegi lengyel gazdasági helyzet szempontjából döntő mozzanata volt, amikor 1990 után az új lengyel vezetés megtagadta a kommunista rezsim által felhalmozott államadósság visszafizetését.
zolatiguszti
2019-07-21 at 02:04
Alapvető különbségek maradtak ki a két ország fejlődése közötti okokból.Ehhez a kulcs az itt már sokszor idézett Borvendég Zsuzsanna és Mező Gábor munkásságában lelhető fel.
1 1945-ig Lengyelországból , Szlovákiából, Csehországból, Romániából, Jugoszláviából részben Ukrajnából eltávolították a zsidóságot.Zömmel német segítséggel, de románok pl lelkesedésből.
2 Mo viszont a legtöbb zsidóját mentette meg és a nagy antifa közhangulatban gyakorlatilag a túlélő zsidóság jelentős része ráült a Magyar társadalom nyakára.
3 Ez kommunista zsidó vezetés a titkosszolgálatai finanszírozásához “fekete pénzt” állított elő egy állami cégek befizetéseiből majd fal külföldi cégek tevékenységieből átmosott pénzt.
Ennek a pénznek már nem volt papíron követhető nyoma.
4 A követhetetlen pénz zömmel zsidók kezén a legrosszabb párosként létrehozott egy valódi maffiaállamot ahol az államfelé nemzetbiztonsági ügyként tárgyalta azt a folyamatot aminek a fele igazából köztörvényes sikkasztás volt.
5 A sikkasztás olyan mértékű volt hogy előbb kikényszerítette a nyugati nyitást és termék importot, majd a vegyesvállalatokat.
6 Ezekben a vegyesvállalatokban a mellette katonai hírszerző személyek kitanulták a nyugati gazdaságot és mődszertant.1983-ban már ellopták az ország GDP-jének 20%-át!BM nyomozott valamennyit vissza tudtak hozni de zömét nem.
7 A kimentett lét kinn offshore cégekbe forgatták.Hasznot a cégekből kivették eldugták.Hiányt az állam kifizette, miközben az egész fenntarthatatlanságát a technológiai kémkedéssel fedték el amit Moszkva mindíg megvédett.
8 A nyugat felé elköteleződött és zsarolható személyeket elkezdte felzabálni a nyugati titkosszolgálatok és pénzügyi körök.Segítettek nekik lopni miközben kialakult egy hálózat amivel tudták befolyásolni a Magyar döntéseket.
9 Így jutunk el több kísérelt után (1965!) 1982-ban az IMF tagságig , innen már visz a neoliberális lejtő, adósság, visszafizthetetlen hitel államcsőd módszerváltás.
NA EZ MIND KIMARAD A LENGYELEKNÉL!
1 Nem maradt a háborús sértettsége miatt védett priviligelizált népcsoport az országban aki ezt előnyére fordíthatta volna.
2 Nem működtek együtt emiatt a CCCP -vel így nem kaptak feladatokat a Lengyel szolgálatok külföldön, így védve maradtak a nyugati befolyástól.Nem sikerült olyan mélyre ágyazott hazaáruló réteget kinevelni a nyugatnak náluk mint nálunk.Csak Lengyelekből lehetett kinevezni bárkit bárhová.
Ennek az is lett az eredménye hogy Lengyelország kimaradt a nyugattal történő seftelésből és a zloty tántorgott folymatosan.Igazi hiánygazdaság volt 87-től ide jártak pl piacozni tetőig megrakott kispolskikkal pl….Akkori vicc:
“Akar gyorsan milliomos lenni? Akkor váltsa fel nálunk forintját Zlotyra!”
Ennek a módszerváltáskor lett haszna,nem volt nyugati kollaboráns rétegük akik eladták volna az EU-Nato-Nyugati gazdasági tárgyalásokon az országukat tokkal vonóval, illetve nem volt új gazdasági elitje akik a külföldi offshore kasszákból hazajöttek volna privatizálni.
Ezért volt erőseb a nemzeti vonal Mo-n kívül mindenütt.Ezért bontott a fél ország pezsgőt amikor Heller Ágnes maghalt.Mert a mai napig küzdünk ezzel a beágyazott csapattal meg a gyerekiekkel.
Na ezért engedhették el a Lengyel adósságot a miénket meg nem. Mert a mi tárgyalóink igazából nem is akarták letárgyalni.Fogva voltak 49 óta seftikéztek a nyugattal, a 70-es években már offshoroztak.
Amikor Fekete János kiment Bécsbe letárgyalni az IMF belépéssel kapcsolatos technikai dolgokat akkor a III/III figyelte Feketét is.
Ezt írták róla:
“külföldön postafiók takarékszámlája van!”
Hát igen amikor az offshorenak még neve se volt….Ezért nincs ügynök lista , ezért nincs igazságtétel, ezét bukik el a Zétényi takács féle törvény, és ezért, nem lehet semmilyen kormány alatt elítéltetni egy volt komcsit se semmiért.
Ismétlem:
NA EZ MIND LENGYELORSZÁGBAN NEM VOLT.
Pl nálunk lett egy Rákosi a Lengyeleknél meg az Lengyel származású orosz tábornokot kellett helytartónak kinevezni K.K.Rokosszovszkijt.
korabeli lengyel vicc: – Miért lett Rokosszovszkij a lengyel hadsereg marsallja? – Mert olcsóbb átöltöztetni lengyel egyenruhába egy oroszt, mint oroszba az egész lengyel hadsereget.
Hesslerezredes
2019-07-22 at 11:19
10/10!
MacMondeau
2019-07-20 at 13:24
mi magyarok hiszékenyebbek vagyunk és csak akkor ébredünk amikor már a torkunkon a kés-56-ig tíz év kellett-90-től 2010-ig húsz…a lengyelekben jobban műkögik egyfajta
önvédelmi reflex-bár mintha a legújabb nagytesóval szemben elaludna-mert elaltatták
-a (nem maláj)gép lepottyan(t)ásával sikerült bennük még tovább fokozni a russzofób hisztériát(és azt ki is használni)
olszal
2019-07-20 at 12:54
Lech Walesa a fényképen éppen bevallja a Pápának, hogy együttműködött a Jaruzelski kormánnyal.(Nálunk ezt úgy szokták írni, hogy besúgó volt…)
Bár manapság ha a mi kutyánk kölyke, akkor az bocsánatos bűn…
TS
2019-07-20 at 15:12
Nem működött együtt a Jaruzelski-kormánnyal, mivel olyan nem is volt, ha (!) valaha “hibát követett el”, az korábban volt és a Szolidaritással kicsit nagyobb ácskapcsot vert a kommunizmus koporsójába, nagyobbat, mint Horn Gyula, a pufajkás.
TS
2019-07-20 at 15:16
Bocs, miniszterelnök is volt. A Walesáról szóló iratok 1970-76 közöttiek.
bl
2019-07-20 at 12:43
II. János Pál révén az egész világra hatott a normalitás. A normalitás melyet gyökerestül irtanak/gyérítenek/lehetetlenítenek/ferdítenek ma is. Lengyelország a példa arra, hogy a szenvedés nemcsak szenvedés, több annál…
Faragó László
2019-07-20 at 12:08
Az iskolai oktatást (nevelést) kell sürgősen és gyökeresen megváltoztatni, hogy a társadalom egyszer eljuthasson Lengyelország erkölcsi színtjére. Ezt nagyon hiányolom a 2/3-ok tükrében. Tudom, hogy nehéz keresztül vinni, de történelmi felelőtlenségnek tartom.
TS
2019-07-20 at 15:10
Mondjuk felemelnék a tanárok fizetését. Kevesebb okkal szövegelhetne bárki. Egyébkén a 2/3 hogyan hathatna a tanárokra? Ellenőrzi, mit mondanak?
Logikus
2019-07-20 at 17:31
Hagyjuk már ezt a fizetés dumát, állandóan azt szajkózod, mintha minden akörül forogna. Én is tanár vagyok, de legelőbbis ember. Nem minden a fizetés. Ha több pénzt akarsz, akkor csinálj mást is. Nekem is van kiskertem, amiben szinte mindent megtermelek, és csak minimális dolgokban költekezek és láss csodás, mindig van kellő mennyiségű pénzem, és soha nem panaszkodok.
TS
2019-07-20 at 11:52
Churchill is megemlítette, hogy majd jön az emésztés, és a SzU nem fogja tudni megemészteni a zsákmányt. Sajnos, jó sokáig ültünk a gyomorsavban, és most sem értjük, miért kerültünk ki onnan.