Amikor egy bő évtizeddel 1956 után a magyarság utolsó véres és gyors XX. századi tragédiája után megszülettem, az én családomban már nem beszéltek Trianonról. Néhány elejtett szót, félmondatot leszámítva az iskolában hallottam először a ”történelmi Magyarország” eufemizmust, azt, hogy voltunk valaha nagyobb ország is. Polgári, eleve beszélgetős család lévén a veszteség kifejezhetetlen és elmondhatatlan volta miatt hallgattak erről. Nem lehetett elmondani.
Mint, ahogy tragédiák sora bizonyult elmondhatatlannak, a családi emlékezet meg kellett, hogy szakadjon, mert a viszonylagos jólét és béke éveiben, azt hittük, hitték, és talán hiszem én is, nem szabad felidézni az elmondhatatlan rosszat. Dédnagyanyám, aki anyámat és nem kis részben engem is felnevelt, aki tulajdonképpen dédapám második felesége volt és nem is volt vérrokonunk, és akinél senki sem szeretett jobban bennünket, 1898-ban született, nagyapám 1906-ban. Anyai ágon somogyi illetőségű família voltunk, felvidéki gyökerekkel. Apai ágon pedig erdélyi rokoni kapcsolatok is rémlenek. Nekik a Nagy-Magyarország, az igazi Magyarország élő emlék volt. Ifjúságuk édes emléke.
Lett volna miről mesélni, de a családtörténet friss tragédiáit csak elkapott félmondatokból foghattam fel, mert mit lehet arról mesélni, hogy az első világháborúban vér szerinti dédnagyanyám fiútestvérei gyalogos tisztként, karddal a kezükben estek el, miközben épp rohamot vezettek valami mára már rég elfeledett csatatéren. Hogy miként veszett el az 1929 utáni világválság csődjében a családi vagyon maradéka. Hogy milyen volt a Don-kanyar, az orosz tél, a korotojaki csatatér, a nyilas uralom, a Vörös Hadsereg bevonulása, Budapest ostroma, a kommunista hatalomátvétel, a kommunisták börtönei (mindkét nagyapámnak), az ÁVH kihallgató szobái belülről (nagyanyáimnak is) és végül, milyen volt a hatvanas évek konszolidációjában, milyen volt visszatérni a börtönből, a kényszermunkákból, a kitelepítésből a polgári lét megőrizhető maradékába, arról valahogy nem esett szó.
Csak egy-egy mondat, amikor hirtelen mindenki, minden felnőtt más lett egy kicsit, mélyebbek lettek a levegővételek és talán felbukkantak az emlékek között rég elfeledett rokonok, helyek, akikkel többé nem lehet találkozni és ahová többé nem lehet elmenni. Unokatestvérek, akikről nem hallottunk többet, nénik és bácsik, akik nagyon máshová költöztek. Ez még és már a túlélés ideje volt. Ez van, ebben kell élni, el kell fogadni, hogy a mi életünkben ez már nem lesz másképp. És nem is lett.
Két máig élő emlékem van arról, hogy miképp értettem meg és fogtam fel azt, mi is lehetett az a Trianon. Az elsőnél legfeljebb hat vagy hét éves lehettem, a másodiknál is legfeljebb csak tíz. Nincs meg a tágabb kontextus, csak a pillanat, a hely és a felnőttek, akik néhány mondatban elintéznek valamit, ami mögött minden beszélő számára is sokkal több van, mint amit el vagy ki lehet mondani.
Nagyapám lelkes természetjáró volt, 5 éves koromtól sokszor mentem vele Püspökszentlászlóra, a Bazsarózsa turistaházba. Ekkor még Püspökszentlászló élő település volt, amikor a kora reggeli busszal megérkeztünk általában szembetalálkoztunk a gulyával, amelyet éppen kihajtottak a legelőre. Parasztházaiban hagyományos paraszti életformát élő idősek éltek, hogy aztán a kádári falupusztítás néhány év alatt kísértetfalut, majd üdülőtelepet csináljon a haladás jegyében az ezer éves múlt eme kicsi darabkájából.
Előző nap vihar volt és mikor beértünk a faluba az egyik szembejövő, akit valahonnan ismertek a felnőttek, elmesélte, hogy az éjszaka a nagy villámlás idején meghalt egy paraszt bácsi. Még személyi igazolványa sem volt (ami akkor is lehetetlennek tűnt már), mert valamikor 1946-ban zsuppolták őket ide a felvidékről, kitelepített magyarok voltak. Máig érzem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, félig igazi falusi gyerekként a halál nem volt meglepő és túlságosan drámai, tudtam már, hogy az emberek és az állatok elmúlnak egyszer, hanem mert hirtelen megéreztem milyen lehetett kitelepítettnek lenni, egyik napról a másikra elüldöztetni abból a faluból, abból a házból, amelyben a családod sok nemzedék óta él. Nem tudom honnan tudtam miről van szó igazából, biztos elcsíptem más családi beszélgetéseket is erről, de azokból semmire sem emlékszem. Fogalmam sincs, hogy miért mart belém olyan erősen, hogy ezzel a halállal véget ért az a remény is, hogy egyszer ezek az emberek visszatérhetnek oda, ahová végül is tartoznak. Az a magány, az a kiszakítottság, amit ott megéreztem, az itt, miköztünk is idegenben magára maradt felvidéki idős parasztasszony minden bánata velem van, azóta is.
Néhány évvel később 1977-78 táján, ugyanitt, de akkor már látványosan néptelenedő Püspökszentlászlón voltunk nagyapámmal, amikor egy szintén lelkes természetjáró egyetemista lány mesélt erdélyi utazásáról. Egy kis magyar faluban a helyi plébánosnál szálltak meg és este persze Trianonra került a szó. Ekkoriban már belátható közelségben volt Trianon 75. évfordulója. A pap azt mondta a magyar egyetemistáknak, hogy nagyon várják már 1995-t, mert ők úgy tudják, hogy benne van a trianoni szerződésben, hogy 75 év után felül kell azt vizsgálni, és hát értelmes józan ember mind láthatja, hogy Erdélyben ez milyen katasztrófához, romláshoz vezetett. Az egyetemista lányunk, egyszerre a fiatalság minden kegyetlenségével és a nőiesség minden részvétével azt kérdezte vissza, hogy hogyan lehetnek ennyire naivak? A plébános azt válaszolta erre, hogy ha nem hinnének ebben, akkor nem is tudnának élni, mert akkor semmi remény sem lenne már.
Csak ennyi reménnyel élni, nem is tudom, hogy lehetett. Úgy emlékezem, hogy azóta mindent tudok Trianonról, nem is akarok többet tudni róla, mert több reménytelenséget nem bírok el és nem is akarok elbírni.
Nagyon nem akarták, hogy mi legyünk, de mi mégis itt vagyunk. Sok embernek és néhány nemzetnek ostoba vágya ez, hogy elvehessék tőlünk azt, ami csak akkor létezik, ha a miénk.
Vezető kép: Fortepan
kor-rektor
2020-06-03 at 13:45
MINDEN MAGYAR CSALÁD kötelessége, hogy továbbadja a lángot.
Trianon nyomasztóbb, mint bármi, de tetszik vagy sem, a legfontosabb örökségünk. Ha átadjuk gyerekeinknek a VISSZATÉRÉS reményét, van esély a változtatásra. Ha hallgatunk róla, mi véglegesítjük a csonkítást.
SEMMI NINCS KŐBE VÉSVE!
A törököt 150 után űztük ki. A Balkánon 500 év volt ugyanez.
Az ígéret földje 2000 év után került az egykori tulajdonosok kezébe.
Mária országa is lehet még Egy.
Csak nem feladni!
Elvira
2020-06-03 at 09:57
Ez példa nélküli tragédia . Tudják –
e hol van 4 királysírunk,többek között
Szent Lászlóé ? Nem? Olvassák el a ” Nagyváradi királysírok ” c.cikket.!
Vidar
2020-06-02 at 18:30
Ehhez a visszaemlékezéshez nehéz volna bármit hozzátenni.
Így tőlem elég lesz annyi, hogy a felvezető kép az valami hihetetlenül gyönyörű. Annyi minden eszembe jutott róla, hogy a szívem szakad bele.
oshon
2020-06-02 at 15:59
“Nagyon nem akarták, hogy mi legyünk, de mi mégis itt vagyunk. Sok embernek és néhány nemzetnek ostoba vágya ez, hogy elvehessék tőlünk azt, ami csak akkor létezik, ha a miénk.” – OSSZETARTOZAS … Legyunk joindulatuak , segitsuk , vedjuk egymast … becsuletesek , igazsagosak es kerjuk a Joistent hogy erositsen hitunkben … boldogok leszunk ! Hajra Magyar Nemzet , Isten aldjon !
Logikus
2020-06-02 at 12:05
Hát, annyi biztos, hogy a határokat még most is ki lehetne igazítani az etnikai határok mentén! A magyar államnak ezt kötelessége lenne kieszközölni.
ViAM
2020-06-02 at 11:57
A minőségi emberanyag – MAGYAROK! Még a marhavagonokban is tiszták, nettek voltak, mert igényük volt rá! Nem úgy, mint a Trianont (is) megtagadó, mi több, helyeslő belvárosi liberálisok, akik úgy élnek, mint a putrisok.
Gratulálok Botond! A beleérző és megértőképessége kiváló.
Füge
2020-06-02 at 17:00
A “belvárosi liberálisok”-hoz annyit: néhány éve egy “pesti” gépkocsivezető kérdezte tőlem, hogy igaz e, hogy itt közel a román határ és hogy tényleg magyarul beszélnek a “másik” oldalon? Lehidaltam! Kb 50-es ember (nem írom, hogy magyar), fogalma sem volt semmiről! Hol élt ez?!!! (Pesten…). elmagyaráztam neki, hogy ahol jelenleg van, onnan több mint 500Km-re volt a MAGYAR HATÁR és egészen addig Észak-Erdélyben magyarul beszélnek. (jó-jó néhol nem, de az elenyésző). Még mindig vannak tiszta MAGYAR falvak! …és remélem évezredekig maradnak egyre többen azok, mint mi! MAGYAROK!!!
Kétes
2020-06-02 at 11:55
Nekem Trianon szimbóluma/szubszatnciája az az erdélyi idős néni, aki egy ottani kórházban éjszaka vizet kért, de kacsát kapott.
Qrcsányipiktor
2020-06-02 at 11:39
Az 1970-es években kiadott középiskolai történelmi atlasz tartalmazta a középkori Magyar Királyság térképét, és a területi változásokat is, ideértve a II. vh. előtti-alatti visszacsatolt állapotot is!! Nem igaz, hogy agyon lett volna hallgatva trianon és nem igaz, hogy ezt kategórikusan tiltották volna, inkább hallgatólagosan eltűrték, hogy a történelemtanárok tanítsanak erről a gyalázatról – gyalázatként. 74-ben érettségiztem és pontosan tudtuk, hogy mi történt, és úgy is tanultuk, hogy ez teljesen igazságtalan volt. Nyilvánosan nem lehetett revízióról beszélni, ez tény, de az akkori nemzedékek – már aki akart – tudott és tudhatott róla.
Schenkhyalfonz
2020-06-02 at 17:26
Gyerekkoromban (70-es évek, 80-as évek eleje) minden évben mentünk “külföldre” (már ahova lehetett), ahogy apám mondta, az ismerd meg hazádat mozgalom keretében.
Zolika Lassu
2020-06-02 at 10:23
Ha az elején nem is tüntették volna fel a szerzőt akkor is lehetett tudni, hogy Bálint Botond “követte el”