Ma este 21:50-kor a köztévé M5-ös csatornája is levetíti A fehérballonos című, az 1956. október 25-i sortűzről szóló dokumentumfilmet. A PestiSrácok.hu lapigazgatója, Stefka István által rendezett film bemutatja, hogy a sortűz nem egy egyszerű tömegoszlatás volt, hanem az ÁVH és a szovjetek által előre eltervezett, összesen akár ezer halottal járó tömeggyilkosság, amelyről azt hitték, végleg megfélemlíti a magyarokat. A kommunisták azonban elszámolták magukat, és éppen a forradalom lezárásának szánt mészárlás váltotta ki azt a haragot, amely miatt az események szabadságharcba csaptak át. Stefka Istvánnal beszélgettünk a filmről, és arról, miért kellett ilyen sokáig várni, hogy eljusson a közmédiáig.
Miért kellett eltelnie három évnek a film megjelenésétől addig, hogy a közmédia is bemutassa?
Nagyon érzékeny ez a téma, máig érezhető, hogy megpróbálják elhallgatni. Maga a téma viszont nem három éves, hiszen 2006-ban az akkori Magyar Nemzetben is megírtam – azaz megírtam volna –, hogy nemcsak a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről lőtték az ÁVH-sok a fegyvertelen tüntetőket, hanem a Parlamentből is. Ezt megpróbálták elhallgatni, mert akkor Nagy Imre volt a miniszterelnök, és tűzparancsot csak a miniszterelnök adhatott az Országház épületéből. Amikor ezt megírtam, még mindig volt olyan szerkesztő a Magyar Nemzetben is, aki ezt egyszerűen kihúzta. Emiatt végül a nem sokkal később kiadott, Ötvenhat 50 éve című könyvemben jelent meg először ez a dolog. Aztán további tíz évnek kellett eltelnie, hogy ismét előkerüljön a kérdés, de már a film kapcsán. Megkerestem Jobbágyi Gábor jogászprofesszort és Kahler Frigyes történészt, akik kutatták, hogy mi történt pontosan ’56-ban. Az október 25-i véres csütörtök nem egy véletlen tüntetés volt, hanem az ÁVH és a pártállami titkosszolgálat megtervezett tömeggyilkosság.
Sokáig azt is megpróbálták eltitkolni, hogy az ÁVH-sok lőttek a tömegbe, és nem a szovjet tankok géppuskái kezdték a vérengzést. Ehhez képest tehát még az is kiderült, hogy az ÁVH a Földművelésügyi Minisztérium és az Országház épületéről két tűz közé fogta a fegyvertelen tüntetőket, ráadásul mindez előre meg volt tervezve?
Igen, sőt, az Akadémia utcai ÁVH-s központ felől, meg a környező utcákból is lőttek a tömegre. A helyszínen levő szovjet tankok azt hitték az ÁVH-s tűzre, hogy rájuk lőnek, és ezért „viszonozták” a tüzet. A tömeg addig barátkozott a tankok személyzetével, mert utóbbiak hamar megértették, hogy itt nem valami fasiszta lázadás van, hanem egyszerű munkások és diákok tüntetnek. Akkor készült az a híres kép is, amelyen a fehér ballonkabátos férfi, Nagy József Mihály tartja a magyar zászlót a tank tetején. Az nem egy elfoglalt tank, hanem akkor is a tüntetőkkel barátkozó szovjet katonák kezén volt. Ezeket a katonákat, akik nem voltak hajlandók bántani a békés tüntetőket, később kivégezték a Szovjetunióban, amiről szintén nem beszél senki.
Hol tart most a hivatalos tudományos álláspont mindezzel kapcsolatban?
Az már elfogadott, hogy a Földművelésügyi Minisztérium tetején rejtőzködő ÁVH-sok lőtték az embereket, de az Országházból leadott sortűz még nem. Maguk a forradalmárok hívták fel rá a figyelmemet sokan, hogy a minisztérium falában látható golyónyomokat a parlamentből leadott lövések okozták. Sajnos olyan történészeink vannak, akik ezt a részét nem kutatták az eseményeknek. Jobbágyi Gábor 800-1000 fő közé teszi a halálos áldozatok számát, a jelenlegi hivatalos 120-szal szemben. Megjegyzem, korábban még ennél is kevesebb, mindössze 22, majd 76 halálos áldozatról beszéltek. Kahler Frigyes, M. Kiss Sándor és mások későbbi kutatásaiból, mindössze a ’90-es évek elején tudtuk meg, hogy több, mint hatvan sortűz volt Magyarországon. Mosonmagyaróváron 220 halottat számolnak, de a legnagyobb sortűz a Kossuth téri volt, és ezt máig nem akarják felgöngyölíteni – pontosan Nagy Imre miatt. Jobbágyi megnézte a különböző kórházak listáját a hozzájuk szállított, ott meghalt sebesültekről, de még érdekesebb, hogy a közeli brit nagykövetség szerint tizenkét teherautóval szállították el a holttesteket a térről. A több budapesti helyszínen gyülekező tüntetőket ezek szállították korábban a Kossuth térre. Tizenhárom éves gyerekként, az apámmal az Astoriánál voltunk, amikor hirtelen megjelent több üres teherautó, hogy menjünk a Kossuth térre. Szerencsénk volt, hogy nem fértünk föl. Nem tudni, hogyan kerültek oda ezek a teherautók, kik küldték őket. Gyakorlatilag odaszállították a tömeget a mészárszék elé. Történészeknek kéne kikutatniuk ezt a mozzanatot is, mert ez bebizonyítaná, hogy a kommunisták fejében meg se fordult a helyzet békés rendezése, hanem az Apró Antal vezette katonai bizottság – a tagjai közt Földes Lászlóval – meg akarta félemlíteni a magyarokat.
Miért van szükségük még ma is arra, hogy palástolják a valós történteket?
Azért, mert ez nem Nagy Imréék forradalma volt, hanem a népé – az egyetemistáké, a munkásoké, a pesti és budai srácoké. Nagy Imrének az volt az érdeme, hogy végülis nem tagadta meg a forradalmat, és feláldozta az életét. A fehérballonos című film azt tárja fel, hogy ez az október 25-i sortűz egy megszervezett tömeggyilkosság volt, és a Parlamentből tüzelő ÁVH-soknak elvileg senki más nem adhatott tűzparancsot, mint a miniszterelnök, Nagy Imre. Közben pedig egy véres, belső pártharc zajlott, amely Rajkkal kezdődött, és Nagy Imrével végződött. Ebben a népfelkelés csak hivatkozási pont volt a kommunistáknak, de nem elvi meggyőződés. Végülis folyamatos lobbizás és baráti kapcsolatok révén sikerült elérni, hogy néhány év fáziskéséssel és késő este, de műsorra tűzze a közmédia a filmet.
Furcsa ez a nagy ellenszél…
A történészek egy befolyásos része még mindig blokkolja, hogy kiderüljön a teljes igazság. A néhány elszánt, idősebb történész és a hozzájuk csatlakozó fiatalok most kezdik feltárni ’56 valódi történéseinek nem ismert részleteit. Itt nemcsak a Kossuth téri sortüzet kell feltárni, hanem például azt is, hogy mi történt a Köztársaság téren. Az ÁVH, a kommunisták cserben hagyták a sajátjaikat is a pártház ostrománál.
Ott tartunk kilenc évnyi, állítólagos fideszes diktatúra után, hogy befolyásos és szakmailag magasra taksált tudományos körök még mindig képesek blokkolni, illetve erőteljesen akadályozni az ismeretek eljutását az oktatásba és a médiába?
Így van, még mindig ott van mindenütt, a színfalak mögött ez a hálózat. Hamis adatok, hamis végkövetkeztetések jelennek meg az oktatásban mindmáig. A fasiszta lázadásról szóló korabeli kommunista propagandát persze már nem harsoghatják, de akadályozzák az ezzel ellentétes ismeretek eljutását a tömegekhez. Pedig ezekről a dolgokról nyíltan kéne beszélnünk, hogy kiderüljön, mi történt pontosan ’56-ban.
Több gyanús dolog történt. A felkelők meglepően könnyen és gyorsan jutottak fegyverekhez, aztán volt egy előre kitervelt, megfélemlítő tömeggyilkosság, majd egy külső védelem nélkül hagyott pártház…
A kommunisták nem gondolták, hogy ekkora ellenállás bontakozik majd ki. Egy kisebb fegyveres összecsapás kiprovokálását akarta az ÁVH és a titkosszolgálat a diákok mozgolódása nyomán, hogy legyen indok a szovjet hadsereg Magyarországon maradására az Ausztriából való 1955-ös kivonulása után. A magyarországi kommunisták és a Budapestre érkezett szovjet vezetők, Mikojan és Szuszlov pártvezetők, valamint Szerov KGB-elnök azt hitték, hogy ha fegyverhez juttatják a magyar tüntetőket, akkor Berlinhez hasonlóan, egy-két nap alatt leverik a felkelést, hamar megfélemlítik az embereket. Az október 25-i sortűzzel le akarták zárni ezt az egészet, de elszámolták magukat. Annál nagyobb lett a felkelők haragja, és kiderült, hogy óriási elégedetlenség van az idegen megszállókkal és a helytartóikkal, ügynökeikkel szemben. Országos elégedetlenség bontakozott ki, a vidék a szabadságharc mellé állt, a felkelők pedig komoly katonai műveleteket hajtottak végre, és nem tudták megverni őket, csak a Szovjetunióból hozott sereggel. A Kossuth téren kipróbált módszert aztán a kommunisták folytatták egészen 1957 elejéig, a sortüzek során tőrbe csalták és mészárolták a magyar népet, nem beszélve a megtorlás során kivégzett, agyonvert, megnyomorított emberekről. Ilyen volt a Nyugati pályaudvarnál elkövetett sortűz is, a karhatalmista Horn Gyula részvételével, aki ezt utóbb egy „Na, és?”-sel intézte el. Mindennek a gyökere a Kossuth téri sortűz, amelyről lerántja a leplet A fehérballonos című film.
Schenkhyalfonz
2019-10-29 at 14:02
Az apám azt mesélte, hogy a sortűz kezdete után egy ruszki tank mögé bújtak el a Parlament oldalában és az a tank lőtt is a védelmükben a tér túloldala felé.
K
2019-10-29 at 07:37
A tegnap esti filmet megnéztem, félig aludtam,…. majd később megnézem az ismétlést is,… vagy a neten nézem meg ha hozzá lehet férni.
Addig is a következők észrevételek jöttek le számomra:
1.Valóban provokáció volt az egész, és előre meg volt szervezve, az akkori kommunista vezetés részéről. Egy spontán felkelés nem tudta volna olyan hamar megszervezni tömegek mozgatását teherautókkal, és az is tényként könyvelhető el hogy az akkori hatalom osztott ki fegyvereket direkt egy “limitált kvóta”, meghatározott mennyiség szerint ami a ” szakértők ” szerint még katonailag tudnak kezelni.
2.Jól gondoltam, valóban kulcskérdés az elévülés. A Zétényi-Takács törvény pont az elévülési “problémát” akarta kezelni, mert gondolom az akkori jogi felfogás szerint az egész üggyel azért nem lehet foglalkozni, mert elévült.
Meglátásom szerint az egész csak “ködösítés” volt, mert már akkor volt elég törvény ahhoz hogy a fenti írás címében is szereplő “tömeggyilkosságot” az igazságügy kezelje.
Egyszerűen azért, mert a tömeggyilkosság nem évül el.
Az tény hogy nem tekinthető háborús eseménynek, mert nem háború volt, és így a háborús bűnök elévülhetetlensége valóban nem vonatkozik 1956-ra.
De úgy gondolom hogy a “tömeggyilkosság” nem évül el.
Ezért gondoltam hogy az igazságügynek nyilatkoznia kellene.
Az akkor nagykorú résztvevők minimum 81 évesek, és valóban nehéz lenne utólagosan rájuk bizonyítani a bűnösségüket.
A holokauszt esetében még ma is sikerül felelősöket találni, még akkor is ha 90 évesek.
Tehát 1956 gyilkosai sikeresen véghez vitték a fenti írás címében is szereplő tömeggyilkosságot,…
és sikeresen megúszták a felelőségre vonást az elmúlt 30 év jogsértései által.
Az 1956-os zavargások lényegében a kommunista munkástanácsok és az akkorikommunista hatalom “belharca” volt amit direkt kiprovokáltak, és az akkori nagyhatalmak ezért nem avatkoztak bele.
A provokáció legfőbb célja az volt hogy a zavargásokba belekeverjék a rendszer ellenzőit, és a függetlenségre törekvőket.
vghs
2019-10-28 at 22:51
A Titkok pincéje írója egy fórum társam Aculeus.
Beszélgetésünk alatt azonosítva lett a “főnök” kiléte. Földes László.
Az aki a KV ülésén eldicsekszik “a HM pincéjében 600 fogoly van. Kivétel nélkül 25 év alattiak”
Tehát október 23-24.én fogták le a fiatal tüntetőket.
Vajon mi lett a sorsuk???
vghs
2019-10-28 at 22:41
Titkok pincéje
Apám, akinek tanult foglalkozása kazánfűtő volt, 1956. október 15-én lépett be az új munkahelyére. Az V. kerületi Beloiannisz utca (ma Zoltán utca) 6-ban kapott munkát. Ez egy sokemeletes lakóház, hat gőzkazán fűtötte, ezért szükség volt egy segédfűtőre is. Anyámnak pedig munkára volt szüksége, így hát ő lett a segédfűtő. Apám először néhány házzal odább, a Szabadság térhez közeli egyik házban próbálkozott, de nem vették fel. Éppen pártfegyelmije volt folyamatban (járt a szája), ezért a házbizalmi tiltakozására elutasították. Annak a háznak a fűtőjét három héttel később orosz katonák meggyilkolták. A Beloiannisz utca 6-ban azért fogadták el, mert – teljesen véletlenül derült ki – egy régi, pártbeli ismerőse ott lakott, és hajlandó volt kezességet vállalni érte. A házat három utca határolja, az Akadémia utca, a Zoltán utca és a Garibaldi köz. A bejárata a Zoltán utca felől van, de a közre is nyílik egy ki-bejárat (akkor ez az ún. “vicekapu” volt, a segédházmester használta szemétkihordásra, apám is itt hordta ki a salakot). A ház hátulról a Garibaldi utcai házaknak támaszkodik. Előtte szemközt pedig egy szintén hatalmas épület áll, valamikor ez volt a hírhedt pártház. Itt tárgyalt a forradalom első napjaiban Mikojan szovjet külügyér, állítólag maga Hruscsov is ideruccant volna. Ez utóbbit azonban én nem hiszem, a történtek ezt a vélekedést nem támasztják alá. A háznak impozáns, kétszintes kazánháza volt, több nagy széntároló helyiséggel. A hatalmas, vándorrostélyos kazánok folyamatosan zabálták a szenet, naponta több mázsát. Az elvtársak szerették a meleget, és ez járt is nekik. A házban ugyanis zömmel magas rangú ávós, rendőr- és katonatisztek laktak. Néhány nappal (!) október 23-a előtt apám egy furcsa feladatot kapott: ki kellett ürítenie a legbelső tárolót. Ebben legalább ötven köbméter szén volt, de valami rettenetes, porladt szemét, ami az évek során szinte egy tömbbe állt össze – apám szerint kész csoda, hogy nem gyulladt be magától. Úgy kellett szétverni, anyámmal napokig csákányozták. Akkor még kicsi, vézna gyerek lévén, nekem az iskolában könnyű volt beteget jelenteni. Így a talicskázásban magam is részt vehettem, hiszen már kilenc éves voltam. A munka nagyon sürgős volt, de napokig tartott. A főnök, a házban lakó egyik elvtársi nagykutya – szó szerint nagykutya: hatalmas, erős alak – egyre fenyegetőbben sürgette a szüleimet. Ezért a napi munkaidő végeztével sem mehettünk haza. Hajnalig dolgoztunk, azután a kazánok mögötti öltözőfülkében aludtunk egy-két órát. Itt három ember éppen elfért és még vécé és fürdőkád is volt benne. Akkor még nem tudtuk, hogy később majd hónapokig ez lesz az otthonunk. Már a szörnyű küzdelem második napján kibontakozott előttünk a cél: egy vasajtó. Közönséges, öntöttvas légóajtó volt, nagy vasfogantyúkkal. A parancs szerint ezt kellett hozzáférhetővé tennünk. Ám különös módon nem érték be ennyivel, az egész helyiségből ki kellett hordanunk a szenet a külső tárolókba. Ott a mennyezetig tornyozva, deszkákkal torlaszolva állt a rengeteg szén, belül meg a teljesen üres helyiség. Nehogy a ledőlő szén eltorlaszolja az ajtót! – mondták. Apám csendesen őrjöngött, anyám sírva csitítgatta. De már csak hüppögni volt ereje, amikor végül a kiürített helyiséget még fel is kellett sikálnia. Az őrület 23-án hajnalra ért véget. Apám még jól befűtött nekik, megfürödtünk, majd végre hazaengedtek bennünket. Anyám gyorsan nekiállt főzni, hogy a tüntetés előtt még jól megebédeljünk. Finom, tejfölös székelykáposzta volt, ma is emlékszem az ízére. Anyám rizzsel szokta dúsítani, és rengeteg, apróra vágott lapockát főzött bele. Akkor már lehetett ilyesmit is kapni. Már sötétedett, amikor némi alvás után elindultunk. Valahol a Rákóczi úton csatlakoztunk a felvonulókhoz. Érdekes, akkor még alig ismertem a várost, számomra szinte teljesen ismeretlen utakon hömpölygött a tömeg a Hősök tere felé. Az elmúlt napok borzalmai után őszintén megvallva, nagyon jólesett füleimnek a “vesszen Rákosi, vesszen Gerő!” jókívánság. Több helyütt elakadt a tömeg, olyankor az álldogálás közben a hangorkán is vesztegelt kicsit. Egy ilyen szünetben felkiabáltam az egyik erkélyen álló nőknek az addigra már jól begyakorolt rigmust: “Nagy Imrét az élre, Rákosit kötélre!”. Azok visítoztak az örömtől: “nézd a kis drágát!” – és az egyikük ledobott nekem egy szál gyönyörű piros szekfűt. Akkor kaptam először hölgytől virágot. Leírhatatlan eufóriában teltek a következő órák. A Sztálin-szobor ledöntése után azonban engem kis híján elsodort a tömeg, ezért apám gyorsan hazavezényelt bennünket. A tér sarkánál már mondogatták az emberek: “lőnek a Rádiónál”. Apám megállt rágyújtani. Egy férfi odalépett hozzá: “adj egy cigit, bajtárs!”. Amikor amaz is rágyújtott, majd búcsúzóul mintegy tisztelegve odabökött a sapkájának, apám csak ennyit mondott: “vége a Rákosi-rendszernek”. Azután olyan furcsán elhallgatott … Otthon, az utcánkban már tisztán hallottuk a lövéseket. Egész éjszaka azon gondolkodtam, kell-e aznap iskolába mennem, és lesz-e majd, mint minden reggel “a dolgozó népért, a hazáért, Rákosival előőőőőre!”. Másnap csak apám ment munkába. Dél felé azonban már haza is jött, rossz hírrel. Huszonötödikén mindhármunknak mennünk kell. A főnök keményen rádörrent: nehogy otthon maradjunk, mert sztrájknak fog minősülni. Engem természetesen nem hagyhattak egyedül odahaza, így azután hajnalban együtt indultunk útnak. A troli már nem járt, ezért gyalog mentünk. Az úton mindenütt fegyveresekkel találkoztunk, akikről nem lehetett tudni, hogy melyik oldalhoz tartoznak. Távolról időnként lövöldözés hallatszott. Iszonyúan félelmetes volt az egész, mint egy háború. A Dunához közeledve olykor már vörös csillagos tankok is eldübörögtek mellettünk, kegyetlenül büdös füstfelhőket okádva. Ilyet addig csak filmen láttam, de a moziban azért annyira nem volt büdös. A kazánházban nagy lótás-futás fogadott bennünket. Az előző napokban kibontott ajtó tárva-nyitva, fény áradt mögüle, ám szigorúan ránk parancsoltak, hogy a közelébe ne merjünk menni. Időnként kivágtatott onnan egy-két elvtárs, elrohantak ellenkező irányba, hogy néhány perc múlva újra az ajtóból robogjanak elő. Engem fenemód érdekelt a mutatvány megfejtése, és egy óvatlan pillanatban, miközben a szüleim a befűtéssel foglalatoskodtak, a titokzatos ajtóhoz lopakodtam. Különösebb veszélyérzet nem volt bennem, hiszen azokat az embereket már ismertem. Inkább a határozott tiltás akart visszatartani. Végül mégiscsak beléptem, és egy lefelé vezető lépcső előtt találtam magam. Rövid gondolkodás után elindultam. Egy fél emeletnyi mélységben a lépcső elkanyarodott, újabb fél emelet után már láttam az alját, amikor lentről lépteket hallottam. Ekkor hirtelen belém villant a tilalom, sarkon fordultam, és ész nélkül felrohantam. Beszaladtam az öltözőbe, bebújtam a szekrénybe. Apámék nem foglalkoztak velem, nyilván azt hitték, játszom. Egy perc múlva azonban hallottam apám döngő, bakancsos lépteit. Kiemelt a szekrényből, és egy szó nélkül rettenetesen elfenekelt. Csak én méltatlankodtam volna: “nem is igaz, hogy vége a Rákosi …”, de apám gyorsan a számra tenyerelt. Valamikor délelőtt jött a főnök, apám szólt neki, hogy elmenne kenyérért. Az szemmel láthatóan ideges lett, hallani sem akart róla. Apám vitába szállt vele, hiszen tényleg nem volt kenyerünk. A főnök azzal replikázott, hogy nekik sincs. “Akkor hozok maguknak is”, vágott vissza apám. “Na jó, de nehogy elmenjen nekem tüntetni, mert nem akarok fűtő nélkül maradni!”, így a főnök. Azután apám nemsokára el is ment. Halkan köszönt el tőlünk, én ijedten bújtam anyámhoz és éreztem, hogy remeg. Közben a rohangálás folytatódott. A főnök ismét megjelent, de most egy kisebb csapattal, pufajkába öltözve tűntek el odalenn. Egy jó óra múlva kerültek elő újra. A főnök odavetette anyámnak: “a férje visszaért már?”, aztán nyomás fölfelé. Anyám utána, én is. Odafönt, a ház előcsarnokában, a kapualjban és a lépcsőházban a lakók csoportokba verődve izgatottan beszélgettek. Amikor meglátták a főnököt, mind feléje fordultak, szinte egyszerre kérdezték: “mi történt?”. “Jól elintéztük a rohadtakat!”, így a válasz. Anyám, félrelökve az embereket, őrjöngve rohant a kapu felé, én persze utána. Kiszaladtunk az utcára, ott is álltak néhányan. Az egyikük lelkendezve kiáltott anyámnak: “jön a férje!”. Tényleg akkor fordult be apám a Nádor utca sarkán, tetőtől talpig kenyérbe öltözve. Anyámmal rohantunk volna elébe, amikor apám mellett elszáguldott egy teherautó, a platón egy csomó ember. A főnök utánunk, engem felkapott, anyámat úgy húzta magával, közben üvöltött: “mindenki befelé!”. A teherautó a pártháznál fékezett, az emberek ugráltak le róla. A főnök éppen behajított bennünket a kapun, amikor eldördültek az első lövések. Anyám felsikoltott és rohant vissza. Vagy négyen alig bírták lefogni. Lecipeltek bennünket a kazánházba, útközben hallottuk, hogy a kapualjba is becsapódott néhány lövedék. Akkor már senki sem törődött velünk, mindenki futott a saját hozzátartozói után. Mi is lélekszakadva lihegtünk vissza. Odafönt hatalmas por, üvegtörmelék, malter, pánik; jajgató, vérző emberek látványa fogadott bennünket. A főnök mint egy tébolyodott futkosott fel-alá, “a mieink, a mieink!”, kiabálta eszeveszetten. Odakint az utcán halomban hevertek a hullák és a sebesültek. E pillanatban rontott be apám a kapun, szanaszét dobálva a kenyereket. Mint egy vadember, neki a főnöknek: “mocskos, rohadt gyilkos!”, ordította. Egymásnak estek, a főnök pisztolyt rántott, úgy fogták le őket. Megint letereltek bennünket a kazánházba. A történteket is megértettük lassan. Azt apám mindjárt elmesélte anyámnak, hogy a Parlament előtt sortüzet zúdítottak a tömegre, és a tüntetők közül rengetegen meghaltak. Elmondta, hogy három helyről, a tetőkről lőttek rájuk. Az már nyilvánvaló volt előttünk, hogy az egyik halálbrigád éppen a főnök vezette osztag volt. Azután a ház előtti összecsapásra is fény derült. A híresztelések szerint a szomszéd pártházban aznap ott volt Mikojan, a szovjet külügyminiszter, aki ott valakikkel tárgyalt, talán a felkelők képviselőivel, talán a felkelésnek ellenálló kommunisták vezetőivel, ezt nem tudom. Azt is mondták, hogy talán Hruscsov maga is ott lett volna. Ez azonban hihetetlennek tűnik, hiszen akkor az a szörnyen amatőr módon megszervezett “segítség” nem következhetett volna be így. A pártház védői ugyanis – az aznapi tüntetéstől tartva – még hajnalban vagy tán még előző nap segítséget kértek, de csak Pécsett találtak megbízható embereket. Onnan indult útnak a teherautónyi ávós. Útközben, a felkelőktől félve letépték a fegyvernemi és rendfokozati jelzéseket, a fegyvereket pedig eldugták. Így értek fel a fővárosba, és valahogy sikerült oda keveredniük. A pártház védői azonban felkelőnek nezték őket, és lőni kezdtek rájuk. Amazok viszonozták a tüzet, mert azt hitték, hogy a felkelők már elfoglalták a pártházat … Apám lehiggadt egy kicsit, amikor megtudta, hogy a főnök mentette meg az életünket. A “mocskos, rohadt gyilkos” titulust pedig – bölcsen elhallgatva a tüntetésen való részvételét – a pártháznál lezajlott eseményekre, az amúgy is megtörtént félreértésre fogta. Így azután a főnök is nyugton maradt. Igaz, mindjárt munkát is kaptunk tőle megint. Azonnal neki kellett fognunk a nemrég kibontott ajtó visszatemetésének. Az ötven köbméter szenet talicskázhattuk vissza. De legalább csákányozni nem kellett már. Ezután csak néha-néha mentünk haza. Szinte éjjel-nappal dolgoztunk, mert a “bátor emberek” lehordták a kazánházba az egyenruháikat, a könyveiket, a képeiket, a hanglemezeiket – még a kitüntetéseiket is. A kazánházban napokig elviselhetetlen bűz terjengett, az égő ruhák, szőrök, lakk, bakelit szaga még a falakba is beivódott lassan. Az én első igazi könyvtáram viszont innen származott, odahaza addig csak néhány szegényes könyv árválkodott. A kidobott kötetek között igazi értékek is voltak, az orosz klasszikusok műveitől éppúgy megszabadultak a “hősök”, mint a példamutató Alekszandr Matroszovtól. A megmentett könyveket el kellett rejtenünk, mert az égetést szigorúan ellenőrizték. Különösen azután, hogy egy köteg Csajkovszkij tulajdonosától apám megkérdezte: “a lemezjátszót nem hozta?”. Október utolsó napjaiban ismét kibontatták velünk a vasajtót. Mi már tudtuk, hogy újra történni fog valami. November 3-án éppen otthon aludtunk, 4-e vasárnapra esett, ezért aznap csak apám ment be. Már előző este előkészített mindent, hogy hajnalban csak be kelljen gyújtania. Így azután azt a rettenetes vasárnapot otthon töltöttük. Akinek volt rádiója, az kitette az ablakba, az emberek szótlanul, összetörten álltak az utcán, hallgatták a híreket és az újra meg újra ismétlődő, áradó fájdalmas zenét … November 5-én hajnalban megint hárman keltünk útnak. Útközben egy sereg emberhez csatlakoztunk, mind ment a munkahelyére – a kijárási tilalom a főnököket nem érdekelte, így a szerencsétlen beosztottakat sem. A Zichy Jenő utcában azután ránklőttek. Először a fejünk fölé eresztettek egy géppuskasorozatot, majd belénk. Érdekes, nem emlékszem rá, hogy fütyültek volna a lövedékek, ahogy egyébként a filmeken szoktak. Csak azt a szörnyű kelepelést hallottam. Mellettem egy embernek szétcsapta a fejét egy lövedék, mind rám fröccsent. Vagy fél órát ültünk egy kapu alatt, mire újra el mertünk indulni. Apám azalatt az öngyújtó fényénél a zsebkendőjével letörölte az arcomról a véres-kocsonyás lét, hogy ne folyjon a számba. Amikor azután megérkeztünk, apám tetőtől-talpig lecsutakolt három váltás vízben, mire anyám már borzongás nélkül tudott rám nézni. Apám egész nap szárította a lódenkabátomat, majd drótkefével eltávolította belöle az agyvelőfoltokat. Ezután karácsonyig csak apám ment haza hetenként egyszer, hogy megnézze, áll-e még a ház. Egy-két nap múlva, egy hajnalban hozták az első embereket. Hátul, a “vicekapun” jöttek be velük, mindig csak sötétben. Némelyik éjszaka többször is. Karácsonyig több tucat ember tűnt el a pince mélyén. Még az első napokban az egyik nem akart lejönni a kazánházba. Lelökték a lépcsőn, ezért csúnyán összetörte magát. Én éppen elöl voltam, apámnak segítettem valamit, így a szemem láttára történt az egész. A szerencsétlen nem bírt fölállni, ezek meg üvöltöttek vele, majd elkezdték rugdosni, végül puskatussal agyonverték. Az utolsó látvány az én holtra rémült arcom lehetett az életében, mert szinte könyörögve éppen rám nézett, amikor egy hatalmas ütéstől kifröccsent az egyik szeme. Végül teljesen darabokra tört a feje. Amazok ügyet sem vetettek rám, mintha ott sem lettem volna. Nyilván nem ismerték az illemszabályt: “nicht vor dem Kind”. A holttestet azután lehúzták a lenti pincébe. Apámmal egy lapátra kotortatták az agyat, ami a kazánba került. Anyámra meg ráparancsoltak, hogy takarítsa el a nyomokat. Ahol túl sok vér ömlött ki, ott kefével súroltatták fel. Engem ezután virradatig többé nem engedtek a szüleim előjönni. Karácsony előtt jelentek meg a hatalmas, zöld legyek. Apám légypapírt hozott otthonról, de azok nem ragadtak rá. Borzalmasan szenvedtünk tőlük. Addig csak a svábbogarakkal vívtunk mindennapos közelharcot, most már a levegőből is jött az áldás. Boldogok voltunk, hogy a karácsonyt otthon tölthettük. Valamikor az új évben anyámmal végleg otthon maradtunk. A környékünkön már “konszolidálódott” a helyzet. Apám eleinte csak este evett meleg ételt, de nemsokára már mi vittük neki minden nap az ebédet. Márciusban nem kezdte újra az ország. Április 4-én a “hősök” büszkén feszítettek új uniformisukban. A kitüntetéseiket is visszakapták, sőt, újabbakat is szereztek a régiek mellé – hiszen az újrafelszabadítókkal együtt “megmentették a hazát”. Április 15-én véget ért a fűtési szezon. Előtte azért azt az ajtót újra betemette apám. Utána pedig másik munkahelyet keresett. Május 1-én nemcsak a munkát ünnepelte a nép. Apám akkori új munkahelyén parancsba adták a felvonuláson való részvételt. Mi is “ünnepeltünk” hát. Ahol nemrég még Sztálin szobra fölött ült tort a főváros, most Kádár elvtárs ünnepeltette magát. Ott vonult el a lábainál a megalázott ország, amely akkor egyáltalán nem tűnt megalázottnak. Mindenki integetett lelkesen – integettünk hát mi is. A tér sarkánál még mindig éljeneztek az emberek. Apám megállt rágyújtani. Egy férfi odalépett hozzá: “adj egy cigit, elvtárs!”. Amikor amaz is rágyújtott, majd búcsúzóul mintegy tisztelegve odabökött a sapkájának, apám csak ennyit mondott: “vége a forradalomnak”. Azután olyan furcsán elhallgatott … És hallgattunk évtizedekig. Apám megtiltotta, hogy a történtekről bárkinek is beszéljek. Odahaza is hallgattunk. Egyetlen alkalmat kivéve soha többé nem beszéltünk arról a pincéről. Kádárnak pedig a nevét sem volt szabad kimondanunk. Évtizedekig úgy emlegettük: “az”. Apám nem lépett vissza a pártba. Ő különös módon kommunistaként is mindig hithű katolikus volt, de az “ellenforradalom” után lezárta életének a munkásmozgalomhoz kötődő szakaszát, és mélyen vallásos lett. Egyébként volt még egy titkos megállapodásunk, amihez következetesen tartottuk magunkat. Ha valahol dátum szerint kellett beszélni az ’56-os eseményekről, akkor a november 4. előtti időszakot csak úgy mondtuk: “ötvenhat októberében”. A november 4. utáni időszakra viszont nyugodt lelkiismerettel mondtuk, hogy “ellenforradalom” – mi tudtuk, miről beszélünk. A szörnyű emlékektől nem bírtam szabadulni. Gyakran jártam arra, és valami mindig húzott abba a pincébe. Jó másfél évtized múlva egy nagyon jó barátomnak – a lényeget természetesen elhallgatva – elmondtam, hogy emlékek kötnek ahhoz a helyhez. Megkértem, kísérjen el – egyedül nem mertem szembenézni a valósággal. Egy üveg borral felszerelkezve vonultunk le a pincébe. Az öreg fütő jó szívvel fogadta a számára ismeretlen fiúkat, de az ismeretlenség különben is csak addig tartott, amíg az üveg ki nem köpte a dugót, az öreg hál’Istennek szerette azt a bort. Elmeséltem neki, hogy gyerekkoromban hosszú ideig “laktam” ott, ő pedig lelkesen kalauzolt végig a birodalmán. Semmi sem változott. A belső tárolóban talán még ugyanaz a szén volt, amivel apám utoljára eltorlaszolta azt az ajtót. Újabb jó néhány év múlva keveredtem oda megint. Már kívülről látszott, hogy éppen hatalmas építkezés zajlik. Most nyugodtan mentem be, és a kutya sem törődött velem. Megdöbbentett a változás. A kazánházat összenyitották a szomszéd ház kazánházával, és az egészet vagy két emelet mélységben felbontották. Azonnal felmértem, hogy mi történik: gőzerővel folyik a nyomok megsemmisítése. Újabb néhány év múlva a feleségemmel jártam arra, neki akadt dolga a volt pártház épületében, ahol akkor már a Kossuth Nyomda üzemelt. Most ott folyt átépítés, nyilván ott is eltüntették az árulkodó nyomokat. Legközelebb a rendszerváltás lázas napjaiban néztem be a pincémbe, látni akartam, mi maradt meg belőle. Nos, éppen egy újabb átépítés zajlott! Rá sem lehetett ismerni, az egész pincét már a lejárat aljánál elfalazták, a maradék cseppnyi helyen sírkamra méretű fülkéket alakítottak ki. Becsöngettem az egykori viceházmesteri lakásba, és nagy örömömre jó egészségben találtam az öregasszonyt. Jól elbeszélgettünk a világ változásáról, még apámra is emlékezett. A csúnya dolgokról persze nem beszéltünk. Apám 1977. október 19-én halt meg. A halála előtt, már súlyos betegen, megenyhült és egyszer még a Kádár nevét is kimondta. Azokról az eseményekről is beszéltünk pár szót. Újra a lelkemre kötötte a titoktartást azzal, hogy a saját és a leendő családom érdekében addig hallgassak, amíg Magyarországon kommunista uralom van. A nap, amikor ezeket a sorokat írom, apám halálának 24-ik évfordulója. Abban még mindig csak reménykedem, hogy a kommunisták nem uralkodnak felettünk többé. Azt azonban már biztosan tudom, hogy gyermekem, akit féltenem kellene, már nem lesz. Ahhoz a felelősséghez én sajnos már túlságosan öreg és beteg vagyok. No meg mit is szólna hozzá az én drága feleségem, ha egyszer csak beállítanék egy gyerekkel?! Akkor most már elmondhatom, apu?!
aculeus
Egy kis forrás-önkritika: A történteket úgy írtam meg, ahogyan én emlékszem rájuk. Igyekeztem, hogy a visszaemlékezésben ne zavarjon az, amit később hallottam vagy olvastam az eseményekről. Természetesen csaknem fél évszázad elteltével ez már nem problémamentes. Én magam is több ellentmondást tudnék említeni, ami az én elmondásom és mások visszaemlékezése között van. Egyet mindenesetre érdekességként megemlítek. Külön kihangsúlyozom, hogy én magam nem voltam ott a parlamenti sortűznél, ezért annak pontos időpontjára nem emlékezhetem. Ugyancsak nem emlékszem a pártháznál történt lövöldözés időpontjára sem – egyszerűen azért, mert nem volt óránk! Azt sem tudhatom, hogy a két esemény között mennyi idő telt el – hiszen a parlament előtti sortűznél nem voltam ott. Valamiért azonban úgy él bennem, hogy ez az időkülönbség legalább egy óra volt, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért emlékszem így. Ugyanakkor olvastam olyan visszaemlékezést is, amely szerint ez a különbség nem lehetett tőbb egy negyedóránál, esetleg a Kossuth téri sortűz még tarthatott, amikor a pártház előtti lövöldözés elkezdődött. Ez azért fontos, mert ha ez így van, akkor az általam “főnök” gyanánt említett illető nem vezethetett személyesen olyan osztagot, amely részt vett a parlamenti vérengzésben. Továbbá apám vagy a kenyerekkel a pufajkája alatt vett részt a tüntetésen, vagy már jóval a vérengzés megkezdése előtt el kellett jönnie a térről. Ezek roppant izgalmas kérdések, és én nem tudom rájuk a választ. Október 25-ét követően ugyanis a történtekről otthon érdemben gyakorlatilag már nem beszéltünk többé. Mint ahogy a később történtekről sem. Az apám halála előtti beszélgetésben sem volt szó a konkrét eseményekről. Anyám pedig szintén élete végéig hallgatott, mint a sír. Az ellentmondások azonban mit sem változtatnak azon, hogy én így emlékszem. A parlamenti vérengzés pedig ettől függetlenül is megtőrtént, mint ahogy lezajlott a pártházi lövöldözés is. A gyilkosok is gyilkoltak, mégpedig történetesen az V. kerületi pártházban is. Egy alkalommal pedig abban a bizonyos kazánházban is, a szemem láttára. Ezek a szikár tények. A többi “oral history”. Még egy esetet meg kell említenem, ami a novellából kimaradt. 1957 őszén a magyar tanárnőnk egy alkalommal dolgozatot íratott, amelynek a témája “életem egy izgalmas eseménye” volt. Én valami pillanatnyi hülyeségtől vezérelve a pártház előtti lövöldözés történetét írtam meg. A tanárnő másnap reggel, még az első óra előtt bejött az osztályba, magával hívott a tanáriba, ahol halkan megkérdezte, hogy beszéltem-e valakinek erről. Miután mondtam, hogy nem, megkért arra, hogy tanítás után jelentkezzem nála, és addig mindenről hallgassak. Az utolsó óra után már várt a tanáriban. Elém tette a dolgozatfüzetemet, amelyből már hiányoztak a “bűnös” lapok. Rámparancsolt, hogy most pillanatok alatt üssek össze egy másik “müvet”. Amikor készen voltam, elolvasta, adott rá egy ötöst, majd megkért, hogy másnap mindenesetre küldjem be hozzá az apámat. Bizony, ilyen emberek is teremtek akkoriban. Másnap este azután apám újra megkért, hogy most már tényleg legyek oly szíves végleg befogni a kicsi pofámat, ha nem akarom, hogy más fogja be, de mindannyiunkét és mindörökre. Ehhez tartottam is magam. Hát ennyi …
2001. október
vghs
2019-10-28 at 22:35
Szerzője Földes László. címe: A második vonalban (Kossuth könyvkiadó 1984) hogy
Földes Lászlótól idézett KV ülés 1956 október 25.-én történt. A Parlamenti sortűz előtt.
“Amikor beléptünk, már javában folyt a KV ülése, éppen Donáth Ferenc beszélt. Rettenetesen felizgatott, nem is annyira az amit mondott, hanem a cinikus hangahogyan mondta. Borzasztó volt a légkör, a jelenlevőkön vereséghangulat lett úrrá. Donáth beszéde után megindult a katonai bizottság ellentámadása. Nem emlékszem pontosan, hogy Hazai Jenő vagy Kovács István szólalt-e fel elsőnek. Rendkívül szenvedélyes hangon szálltak vitába Donáth megállapításaival. Donáth és Losonczy Géza többször közbeszólt. Én is szót kértem. Többek között kijelentettem, hogy bizonyos határon túl a politikai engedmények katasztrófához vezetnek.. Az eddigieknél tovább már nem mehetünk. Az ellenforradalmat fegyverrel kell leverni. Az elvtársak pánikba estek, folytattam, pedig nem olyan súlyos a helyzet. A munkáskerületekben rend van, többnyire vidéken is. Nem igaz, hogy a hadsereg átállt volna az ellenforradalmárok oldalára. Az első napot, 24-ét követően újabb katonai egység már nem bomlott fel. Ellenkezőleg: minden parancsot, amelyet egyes objektumok visszafoglalására kaptak, fegyelmezetten végrehajtották. Jelen pillanatban minden fontos létesítmény a kezünkben van, beleértve a fegyverraktárakat is. Ezután arról beszéltem, hogy kikkel harcolunk, kikkel állunk szemben. Elmondtam, hogy a HM pincéjében 600 fogoly van, néhány kivétellel mindannnyiuk25 éven aluli. Hát csak nem adjuk meg magunkat gyerekeknek!
Mások is felszólaltak. A KV elvetette az előterjesztett javaslatot, és Donáth javaslatait elutasítva elhatározta, hogy le kell verni az ellenforradalmat. Apró Antal szóvá tette, hogy ellenintézkedésekkel keresztezik a katonai bizottság intézkedéseit. Akkor még nem mondta ki, hogy Nagy Imrére gondol. Mondanivalójának az volt a lényege: “engedjetek bennünket győzni.” Meg sem vártuk az ülés végét, visszamentünk a Honvédelmi Minisztériumba. A partizánszövetség Beloiannisz útcai székházából értesítést kaptunk, hogy igen sok régi elvtárs jelentkezett, harcolni akarnak. Átmentem értük, és 80-100 elvtársat átvittem a HM-be. Fel is fegyvereztük őket………….
…….28-ára összehívták a KV-t. Erre már meghívtak bennünket is. Az ülést egyébként kapitulációs ülésnek neveztem el. Az első felszólaló Lukács György volt.
Rendkívül drámai hangon beszélt azokról, akiknek magyar vértől véres a kezük és ránk mutogatott”
Vizi János
2019-10-28 at 21:11
Balczó András szemtanúként beszámolt arról, hogy az Astoriánál a telefonfülkében és a virágágyásokban is voltak “odakészített” fegyverek. Az egyébként szigorúan őrzött Soroksár úti FÉG ( Fegyver és Gázkészülékgyárban) ipari őrségét 23-án visszavonták, innen tehetautókon szállíthatták ki az őrizetlen fegyvereket.
1956-ban Ausztriában megszünt az orosz megszállás. Magyarországon azzal az ürüggyel tartózkodtak itt az oroszok, hogy az Ausztriában állomásozó csapataikat kell ellátniuk. Innen is ki kellett volna vonulniuk, de egy olyan rugalmasan értelmezhető pont is bekerült a háborút lezáró békeszerződésbe, hogy amennyiben itt a cocilizmust veszélyeztető fasiszta lázadás törne ki, akkor közbeléphetnek az oroszok.
Ezt provokálták ki, előre megtervezve. Miután a Köztársaság téri ostromot nem itélték elég erős hatásunak, sort kerítettek a Kossuth téri mészárlásra
Alma a fájától
2019-10-28 at 21:00
2001-ben jelent meg 336 oldalon Kő András és Nagy J. Lambert ” KOSSUTH TÉR 1956″ c könyv, mely az oroszokra hárítja a felelősséget.
Kéri Edit színésznő, amatőr oknyomozó 2007-ben írt “KIK LŐTTEK A KOSSUTH TÉRET 56-BAN” című könyvében a gyilkosok pontos beosztását és nevét is közli, mint pédául Perczel Károly (később a Duna szakértő professzor) Bors Jenő később a hanglemezgyártó igazgatója, Sarlós István későbbi Fővárosi Tanácselnök,, Bauer apuka, Pető apuka és anyuka, Vas Márton ( Vas Zoltán fia).
A ma élő leszármazottaktűzzel-vassal , agyonhallgatással, hamisításokkal és csúsztatásokkal akadályozzák az igazság napfényre kerülését. Kéri Editet is meghurcolták könyvéért.
Királytigris
2019-10-28 at 17:36
Nagy Imre tevékenységén, a cári család kivégzése kapcsán is, nincs mit csodálkozni.
Ez a két tette egy tőről fakad.
K
2019-10-28 at 18:04
Nagy Imre kommunista volt, és neki is voltak korábban áldozatai.1944 decemberétől l956 november 4-ig végig csúcsvezető volt a kommunista pártban, de mint miniszterelnök-helyettesi és begyűjtési miniszter is korábban is remekelt (1952 november), és sok ember sorsát törte ketté.
TS
2019-10-28 at 18:11
Azt hiszem, egyértelmű, kik is akadályozzák akár nálunk is a tisztán látást, kik hivatkoznak “Imre bácsira”. Vele menne a nagy mítoszuk a nagy népbarátságról az elvtársaknak.
Egyébként biztosra “spekulálom”, hogy nagy Imre végig szovjet kottából játszott, moszkvai utasításokra cselekedett. Számtalanszor beszélt Andropovval, de nem tudom, kiadták-e ezeknek a tartalmát. Hoppá! csak aztán őt is, mint Rajkot, ledarálták, amikor arra lett szüksége az elvtársainak.
K
2019-10-28 at 18:17
Kedves “TS”:
Na látod ebben egyetértek, és csak annyit szólok hozzá, :
Hogyha valóban kivégezték, akkor nagyon sajnálom, mert nem ez lett volna a megoldás.
Én a kommunistáknak semmit sem hiszek el, bármit állítanak mert ők is hazudtak reggel, éjjel és este, nemcsak mostanában a részeges hülye politikusaink a baloldalon.
Na látod? Ez már találgatás és spekuláció.
TS
2019-10-28 at 16:43
Nagy Imre vagy egy hülye volt, aki azt sem tudta mit csinál, de valószínűbb, hogy a szovjetek jegelték, és mindenképpen a kormány élén akarták látni, mint régi moszkvai embert. Pl. minek mondta fel tárgyalás nélkül a Varsói Szerződést? Ez nem a legtisztább húzás a diplomáciában. Persze így meglett az amúgy nem is nagyon szükséges jogalap a beavatkozásra, amit már eldöntöttek Moszkvában. Hivatkoztak is erre sokszor. Aztán megkapta a jutalmát. Zűrös alak, annyi szent! Ilyen “hőseink” vannak, de hát ilyen a történelmünk. Jó lenne tisztán látni ebben, de hát nemcsak a szovjeteknek volt a homály az érdeke, hanem az oroszoknak is. A széthúzás nem árthat nekik.
K
2019-10-28 at 17:30
A fegyveres beavatkozáshoz indoklásként biztosan a fegyveres zavargás tényét használták a szovjetek, és ezért nem avatkozott bele más nagyhatalom. A lakosságnak nem a fegyveres zavargás és fellépés volt a szándéka és célja, és ezért provokáció az egész esemény.
TS
2019-10-28 at 17:44
Más nagyhatalom nem is mert volna beavatkozni. Amúgy meg ha fegyveres harc nincs, akkor minek?
Nagy-Britanniát atomfegyverrel zsarolták (tán Bulganyin távirata Londonba, november 4-én).
K
2019-10-28 at 18:11
Kedves “TS”:
Könyörgöm miért használsz olyan kifejezéseket hogy:
“Más nagyhatalom nem is mert volna beavatkozni” ???
Más nagyhatalom :
igenis volt bátorsága és beleavatkozott, pl Szuezi csatorna 1956,Kórea stb
Kinéztem az ablakon és ködöt láttam. Nem véletlenül te ködösítettél???
TS
2019-10-28 at 21:18
Az a pálya a semleges térfélen volt, nem “idegenben”. Mi a ködösítés, he? Az, hogy a ruszkik Szuez miatt is atomfegyverrel fenyegettek, méghozzá a diplomáciában eléggé durva módon, táviratban? Azt sem tudod, miről beszélsz. majd épp Magyarországért avatkozik be az USA.
TS
2019-10-28 at 16:31
Még mindig nem lehet eldönteni, provokáció volt-e a forradalom előtt, mert nincsenek meg a források, legfeljebb spekulálni lehet.
“Egy kisebb fegyveres összecsapás kiprovokálását akarta az ÁVH és titkosszolgálat a diákok mozgolódása nyomán, hogy legyen indok a szovjet hadsereg Magyarországon maradására az Ausztriából való 1955-ös kivonulása után. ” Ez lehetséges, de nem igazolt. Tényként állítani nem történészi hozzáállás. Remélem, nem blokkolom a dolgokat most! A Vörös Hadsereg magyarországi tartózkodásának pedig a Varsói Szerződés keretében semmi akadálya nem volt. Nem volt szükségük semmilyen provokációra. Gondolom, az MDP vezetősége nem gördített volna akadályt ez elé.
Nagy Imréről sem tudni, milyen alapon forgolódott, mint a szélkakas 2 hét alatt. Amíg a szovjet (orosz) levéltárak nem kutathatóak, addig sajnos csak efféle spekulációkra vagyunk utalva.
K
2019-10-28 at 17:22
Nem tudom m i a probléma a “kiprovokálás” tekintetében, és az hogy ez nem történészi.
A történészek még sokkal homályosabb esetekben is alkalmazzák a kiprovokálás kifejezést.
Szerintem igenis tény hogy ki lett provokálva az egész 1956:
Erre több bizonyíték is van :
Az egészet a kommunista párt “‘Petőfi köre” szervezte, és a zavargások közepette csak kommunisták voltak vezetőnek, mint pl: Nagy Imre, de ugyanez volt a munkástanácsok esetében is, ott is csak kommunisták voltak vezetők zömmel.
1956 lényeges “gerinc-vonala” a munkástanácsok voltak.
A függetlenségi és rendszerellenző követelés részletei csak a tüntetők skandálásában és a 16,pontban volt, ahol azok keveredtek kommunista ellenzék sztálinista követeléseivel.
A provokátorok a függetlenségre, több pártrendszerre törekvő és rendszerellenzőket igyekeztek belekeveri a zavargásba.
A provokáció bizonyítéka az is hogy 1956 fő mozgatórugója az 1919-es Tanácsköztársaság iránti nosztalgia volt ,annak visszaállítása volt a legfőbb cél.
TS
2019-10-28 at 17:41
Ezek nem források, vagyis bizonyítékok, hanem spekulációk. Ezért nem történészi a hozzáállás. Ezek közvetett bizonyítékok az események utólagos elemzéséből visszagondolva. A biztos források nyilván ott lappanganak a moszkvai vagy más levéltárakban. Csak nem engedik kutatni. Egyszer még talán arra is lesz lehetőség.
K
2019-10-28 at 17:54
Kedves “TS”:
https://hu.wikipedia.org/wiki/1956-os_forradalom
Kattints rá és olvasd el.
Nekem elég bizonyíték az hogy az 1956 zavargások tényleges eseményeiben az 1919-es tanácsköztársaság nosztalgikus visszaállítása volt a fő téma a munkástanácsok megalakulásával…., és kommunista zsargonban.
Ez nem spekuláció, hanem tény…..:
Tehát a cikkíró igenis “történészi” hozzáállásban” írta a cikket.
TS
2019-10-28 at 18:06
Tisztelt polgártársam!
Aligha hiszem, hogy 1956-ban bárkinek 1919-es nosztalgiája lett volna… Közelebbi példa a munkástanácsokhoz a jugoszláviai, nem? Egyébként meg Rácz Sándor vagy Bali Sándor még véletlenül sem szólták el magukat, miszerint ők a Tanácsköztársaság iránti nosztalgiára gondoltak volna a Munkástanácsokban. Igaz, én meg sem mertem volna az öreget kérdezni erről… Jól seggbe rúgott volna, szerintem. De más fontos résztvevő sem.
Persze a gyanú…Hiszen őket nem akasztották fel, “csak” fektetett nyolcast kaptak, pedig kisebb dolgokért is felkötöttek embereket. na, ezek a spekulációk, a források meg vagy titkosak, vagy lappanganak, vagy megsemmisítették azokat.
Egyébként a spekulációra az esetleges provokációval kapcsolatban gondoltam.
K
2019-10-28 at 18:48
Kedves “TS”:
Most azt hiszed nagyot mondtál. Hát nem.
Az úgynevezett klasszikus kommunista államban csak a közigazgatásban az önkormányzatban, és az igazságügyben voltak tanácsok, és csak az 1919-es Tanácsköztársaságban voltak munkástanácsok. A “nagy testvér” gondolom azért is ellenezte a munkástanácsokat, mert az a hatalom felaprózódását dekoncentrálását jelentette és önbíráskodáshoz és lincseléshez vezetett.
Személyesen is ismertem Krassó Györgyöt, és személyesen hallgattam Rác Sándor előadását, bár Rác Sándort őt nem ismertem személyesen.
Őket hallgatva is egyértelmű az a tény hogy ők is belegabalyodtak a kommunista munkáspárti ideológiába, munkástanáccsal megspékelve .
Sajnálom őket hogy a provokációnak bedőltek. Én jóakaratú embereknek ismertem őket, és csak jót tudok róluk mondani.
gyozo2018
2019-10-28 at 15:57
“Amikor ezt megírtam, még mindig volt olyan szerkesztő a Magyar Nemzetben is, aki ezt egyszerűen kihúzta.”
Naná!
Akkor pl. még Valagány is ott volt a Nemzésnél. Aztán szétverték az MNO
fórumát is, ami által a jobboldali, Fidesz-közeli értelmiség erős kapcsolatrendszert épített ki.
gyozo2018
2019-10-28 at 15:54
” Az október 25-i véres csütörtök nem egy véletlen tüntetés volt, hanem az ÁVH és a pártállami titkosszolgálat megtervezett tömeggyilkosság.”
.
A haver apja mesélte, hogy OKTÓBER 22-ÉN (!!!) egy dunai hajós flottán (flotillások) volt sorkatonaként szolgálatban, amikor a tiszteseket berántották és le kellett adniuk még aznap a maguknál hordott pisztolyaikat!
K
2019-10-28 at 14:59
Úgy gondolom hogy a tömeggyilkosságok nem évülnek el. Az igazságügynek lépnie és nyilatkoznia kellene 1956 ügyeiben.
Benedek Károly
2019-10-28 at 15:59
“Az igazságügynek lépnie és nyilatkoznia kellene”
Milyen “igazságügynek”?
K
2019-10-28 at 16:59
Kedves “Benedek Károly”:
Azt kérdezed :
Milyen “igazzságügynek?..
Hát milyen??? …..hát olyan….
A Magyar Értelmező szótár meghatározása:
igazságügy [z-ság-ü] főnév
(jogtudomány) a jogszolgáltatás körébe vágó tevékenység, ennek elvi és gyakorlati érvényesítése és végrehajtása. Az igazságügy legfőbb őre; az igazságügy helyzete; átveszi az igazságügy intézését. || a. (bizalmas) Igazságügyi minisztérium.
K
2019-10-28 at 17:05
A Cikk címe tartalmazza a “tömeggyilkosság” kifejezést, azért említettem meg.
rdos
2019-10-28 at 14:57
Ez nekem is fölfoghatatlan volt eddig, hogyan juthattak a civilek fegyverhez és lőszerhez? Hacsak így nem, hogy az ávéhások adták a kezükbe, provokációként. 🙁
K
2019-10-28 at 15:12
Úgy mint 2006-ban is fegyverhez juthattak volna a tüntetők, talán ez volt akkor is a provokáció célja csak nem jött össze:
https://hvg.hu/itthon/20100906_szekhazostrom_2006_ego_vizagyu
“a székház mögött őrizetlenül hagyott, tárva-nyitva álló rendőrségi mikrobuszokban hevertek sorozatlövő fegyverek és éleslőszerek”
:::
Szerintem az ÁVÓ szándékosan osztott ki a tüntetők között fegyvereket 1956-ban.
:::
https://hu.wikipedia.org/wiki/1956-os_forradalom
“A rádióhoz kivezényelt katonák közül erre egyre többen átálltak a tüntetők pártjára, illetve átadták fegyverüket, a sapkájukról pedig letépték a vörös csillagot. A tüntetők között ezenkívül több gyári munkás is fegyvert osztogatott, amelyeket az időközben feltört budapesti fegyverraktárakból szereztek.”
“A felkelők a Bem téri laktanyából (Radetzky-laktanya) és a Timót utcai fegyverraktárból nagy mennyiségű fegyvert zsákmányoltak és az önkéntes jelentkezők ezreit fegyverezték fel.”
Árpád János Varga
2019-10-28 at 18:37
Én ,úgy emlékszem akkoriban a Bécsi rádió azt mondta,hogy olyan rendőröktől kapták akik nem akarták eskülyüket megszegni,s átadták a fegyvereiket…
K
2019-10-28 at 19:54
A wikipédia egyszerűen katonákat ír, de akkoriban sima sorkatonai szolgálatot teljesítőt is beosztottak az ávo-hoz, és azért gondoltam az ávo-ra, mert annak ténybeli alapja is lenne így.
Nem tartom kizárhatónak azt hogy rendőrök osztottak fegyvert ahogy írod, mert 2006-ban is rendőrök hagytak őrizetlenül fegyvereket a TV Székház tüntetésén.
Az hogy “nem akarták esküjüket megszegni” egy kicsit sántít, mert 1980-ban még az volt az eskü szöveg hogy “fegyvereinket és egyéb harci eszközeinket el nem hagyom”. Az interneten rákeresve:
https://szabadriport.wordpress.com/2014/08/19/en-a-dolgozo-nep-fia-a-magyar-nephadsereg-katonai-eskuje-2/
Varga Zoltán János.
2019-10-28 at 14:51
Köszönöm. Végre van aki ki meri mondani hogy mi is történt. Amit mi tanultunk az egy kalap szer volt. Hazugság hazugság hátán. Ki kell derülni hogy ki és mit csinált. A dokumentum filmet megnézem. Végre ki fog derülni az igazság. Már ideje. Gondolom a fletó meg dk.klárika nem nézi. Ahhoz túlságosan gyávák meg jelemtelenek.
Nagy Matyas
2019-10-28 at 21:44
https://www.youtube.com/watch?v=9fkp4ZtBekQ