“A csendnek is van zeneisége, a néző levegővételének is jelentése van, ahogyan annak is, ha nem vesz levegőt. Ilyen szempontból egy fura, manipulatív szakma a miénk, hiszen hatást tudunk kiváltani a nézőkből” mondja Sándor Péter, akivel az Operettszínház színpadán negyven év után ismét látható János vitéz premierje előtt beszélgettünk. A színművész aki Jancsit alakítja a daljátékban , elmondta, miért jelent neki sokat Kacsóh Pongrác talán legismertebb műve.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Ma este mutatják be a János vitézt. Bozsik Yvette rendezte a darabot, aki azt mondta, sajátos világot álmodott a színpadra. Szerinted mitől lesz izgalmas ez az előadás?
Attól, hogy habár fellelhetők benne ennek a világnak az autentikus vonásai, mégis sikerül elérnie, hogy mindenkinek más jusson eszébe János vitézről. Én gyerekként elhittem, hogy Jancsi tényleg Tündérországba megy és huszár lesz, de a valóságban nagyon elképzelhetetlen, hogy elmegy a francia udvarba segíteni a törökök ellen, majd legyőzve a törököket a francia király a fél királyságát odaadja… Ez egy mese. Persze, mi felnőttek is értjük a mesét, de hogy felleljük a mostani, jelenre vonatkoztatható jelentéstartalmait, ahhoz kell egyfajta elrugaszkodás, vagy képzelőerő. Jancsi elképzelhető, hogy nem is a reál valójában, hanem az elméjében éli meg ezeket a helyzeteket, ezt viszont már a nézőnek kell eldöntenie: egy képzelgésnek fogja fel, vagy szeretné elhinni, amit lát. Felnőttként nézve ezt az előadást, eszünkbe juthat, hogy ami most történik Jancsival, az a lelkében játszódik. Neked és nekem is vannak olyan álmaink, amik sokkal színesebbek, pozitívabbak, előremutatóbbak és felemelőbbek, mint a valóság. Nem hiába nem is osztjuk meg mindig ezeket az álmokat, még a hozzánk legközelebb állókkal sem… Szeretjük megóvni őket, hiszen nem mindenkinek ugyanaz az álomképe.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Jancsit alakítod, mit tartottál elsődleges iránynak a szerep megformálásakor? Mennyire kaptál szabad kezet Yvette-től?
Yvettenek van egy nagyon erős képi világa, ebben mi mozoghatunk, de épp csak addig, amíg látja, hogy nem lépünk ki abból az álomsíkból, vagy képzeletvilágból, amit ő látni szeretne. Nagyon szép képekkel dolgozik, megható 31 évesen belecsöppenni egy ilyen mesevilágba, a zárójelenetet, ahol minden összegződik, és minden a helyére kerül benned, meg is könnyezem. Ez a gyönyörű a színházban, hogy nem szájbarágós, nem ad megfejtéseket, hanem rengeteg mindent az eszünkbe juttat. Közhely, de az igazi jó színház erről szól. Persze, elkerülhetetlen, hogy összehasonlítsanak bennünket (Jancsi szerepében Sándor Péter mellett Dolhai Attila és György-Rózsa Sándor látható – a szerk.). Mindenkinek van egy karakterisztikája, és amit a színpadon csinálsz, fölruházódik bizonyos személyiségjegyekkel, ezt nevezzük tehetségnek. Mindenkinek más személyiségjegyei vannak, nem jobb vagy rosszabb, csak más. A néző pedig ezt az egészet egyben látja, úgyhogy szerintem felesleges minket összehasonlítani. Viszont amikor ugyanazt kell csinálnunk, és látok tőlük egy nagyon erős képet, amit magamra is tudok formálni, akkor azt „elcsenem”. A szabad kéz szerintem inkább ebben nyilvánul meg.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Egyszer azt mondtad, hogy neked a mai színházból az hiányzik, hogy nincs megmutatva tisztán a szerelem, túl sok az aktualizálás, a politikai áthallás. Ez most egy olyan szerep, ahol erre van lehetőséged. Jól látom?
Igen, erre abszolút van itt lehetőségem. Főleg az első felvonásban, amikor Jancsi búcsúzik a párjától, és sok-sok strófán át fogalmazza, hogy mennyire szereti. De nem itt válik drámaivá a helyzet, hanem a második felvonás fináléban, amikor megtudjuk, hogy meghalt Iluska, és Jancsi eldönti, hogy utána megy Tündérországba. Nekem az egész második felvonás egy furcsa álomkép, ahol Jancsi álmai, vágyai, az életről alkotott képei elevenednek meg. Kacsóh Pongrác nagyon jó zeneszerző volt hihetetlenül erős művet írt, ami számomra azért is fontos, mert benne van minden, amit érzek a hazámról. És ezt nem úgy mondom, mint közhely, vagy mint egy amolyan pátosz. Számomra a darab témája, a történet, a mondanivalója nem új felismerés, a Színművészetin is foglalkoztunk már vele, sőt, Pécsen játszottam is már ezt a szerepet, és Bagó bőrébe is belebújtam már.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Nemrég Novák Eszterrel beszélgettem – ő volt az osztályfőnököd a Színművészetin –, szerinte kitágult a zenés színház fogalma, és ma már nagyon ritka az olyan előadás, ahol valamiképpen ne fogalmaznak zenével. Ezt te is így látod?
Nagyon igaza van. A prózának is van zeneisége: a csöndek, a ritmusok nagyon fontosak. Ezt a zeneiséget a rendező adja meg, ő a karmester. És persze, a képi világot is ő látja, ezért nagyon összetett a feladata. Szerintem egy jó zenés színész tud jó prózai színész is lenni, ha van füle hozzá. Én nagyon sokat hagyatkozom a fülemre, a prózai előadásokban is. Nagyon érdekes, ahogy érezzük mi is a levegőben a ritmikára való igényt: ha például veszít a dinamikájából az adott jelenet, akkor kicsit jobban összefogva kell kezelni a közlendő szöveget. A csendnek is van zeneisége, a néző levegővételének is van jelentése, ahogyan annak is, ha nem vesz levegőt. Ilyen szempontból egy fura, manipulatív szakma a miénk, hiszen hatást tudunk kiváltani a nézőkből. És Kacsóh Pongrác is egy nagyon jól manipuláló zeneszerző, a szó jó értelmében, mert olyan érzelmeket vált ki belőlem, amelyeket most, itt ülve nehezen tudnék kifacsarni magamból. De ha meghallom a melódiáit, akkor elindul bennem valami. A prózai előadás másabb, de azt is teletűzdelhetik hangeffektekkel, hogy még komplexebb legyen. A próbafolyamat elején még nyilván egy fura, esetleges zeneiség alakul ki a játékunkban, aztán szép fokozatosan lehet foglalkozni azzal, ezt hogyan hangoljuk össze. Erre most kezdem el tudatosan figyelni, eddig ösztönszerűen fogalmaztam meg ezeket a dolgokat.

Fotó: Horváth Péter Gyula