Bizalmatlanság és idegenség – a magyar földügy sokadik margójára


„Magyar földügyben” egy konkrét dolgot leszögezhetünk, Széchenyi István „Stádium” c. műve óta nem történt gyakorlati, sem elvi előrelépés (még kíméletlenebb, fájóbb vélemény lehetne, hogy a 1848-as jobbágyfelszabadítás volt az utolsó nagy tett, amit hazánk cselekvőképes rétegei kiharcoltak közös ügyünkben). „Azon földbirtokos vagy kormány, mely az aviticitas (ősiség) eltörlését gátolná, magának lenne legnagyobb ellensége, mert egy puszta ideának, mely inkább a heraldikába, mint a 19-ik századba illő, feláldozná a legközelebb hasznot, s úgyszólván egy egyszerű ládát, melyben sok arany van, adna egy szépen megaranyozottért, melyben azonban semmi sincs. (…)” Vagy gondoljunk csak a „megpénzesült” hollandus és az eladósodott gazda “Simaházy” beszélgetésére.

[title size=”1″ content_align=”left” style_type=”single solid” sep_color=”#dd9933″ margin_top=”” margin_bottom=”” class=”” id=””][/title]

A magyar paraszt, „földmíves” későbbi, némileg elidegenítő terminussal: „agrármunkás” következetesen használt politikai elvdeklaráló eszköz volt és maradt. Tényleges gazdasági, sőt kulturális szerep helyett; szimbolikus jelentőségűvé vált, társadalmi szempontból értéke fokozatosan devalválódott. Ez elsősorban a korai szociáldemokrata „gesztusoknak” (lásd. Károlyi Mihály kápolnai földosztása, és később 1931-ben „Tiétek a föld…” c. röpirata, amelyben felszólította a magyar proletariátust, munkásokat a parasztság elvi és gyakorlati támogatására, a KMP élén; lényegi szempontból meglátása helyes volt, de politikai szempontból illuzórikus felvetés maradt) és 1945 után megvalósuló szocialista, központosító, bizalmi alapú és földfosztó- és osztó „reformoknak” volt köszönhető (’45-ös, ’67-es és a későbbi erőszakkal keresztülvitt földreformok és az azt követő hároméves majd ötéves tervek).

Bár a szegényparasztság részéről fölmerülő földigény jogos és az előző rendszer kritikája helytálló volt (ahogyan a földosztás szociáldemokrata irányelve is), sebeik elevenen égtek, a földviszonyokat, de leginkább a vidék, a földművesek jellegzetes, egyedi problémáit nem sikerült megfelelően rendezni, sőt tovább rontottak rajta. Csalódottságuk mélyült. Továbbra is (akárcsak az elmúlt évszázadokban) a „társadalom” peremvidékére kiszorulva, Bibó szavaival „passzív közönybe” burkolóztak. Valójában a kérdés, hogy: „Kié a föld?”, a magyar közéleti viszonyok között valahogy mindig tisztázatlanul maradt, és kimondva vagy kimondatlanul, de a mindenkori politika céleszközévé vált. Idézzük ide a fentebb befejezetlenül maradt Széchényi szövegrészlet végét: „(…) De így cselekedni se kormánynak, se nemzetségi főnek nem szabad, mert ők nemcsak magokéi, de főképp a közönségéi, a hazáéi.” Következő mondataiban Széchényi már szerényen „okoskodásnak” nevezi dorgálását, de értő olvasása továbbra is ajánlott a mai „fők” számára.

A szövetkezeti rendszer bevezetését követően (pl.) az Alföld bizonyos régióiban tömegesen szegényedtek, üresedtek ki el az egykor viszonylagosan működő gazdaságok, nagybirtokok.

A nagybirtokosok elmenekültek, így a földek állatállománya elpusztult, földművelő eszközeik tönkrementek. Az átmenet hiányában az emberek tömegesen vándoroltak ki a kistérségekből, falvakból és hagyták el korábbi természetes, tradicionálisnak mondható mesterségeiket (a többség nem élt a felajánlott, ingyen, családi mértékben megművelhető, megszerezhető földekkel) és inkább választották a városi, ipari munkalehetőségeket és munkásokká, „proletárokká” váltak. Lényegében a földművelő tudás és a családon belüli folyamatok sérültek; sok parasztcsalád eltűnt, asszimilálódott a városi életbe.

A parasztság többszörösen „elidegenedett” tehát attól, ami eredendően a sajátja volt.

Gyökereiktől mind a nagybirtokos, mind a szocialista, tervgazdálkodási „rendszerben” megfosztották őket és hiába a 1994-es földreform, lényegi kárpótlásuk elmaradt. „botrányos(abb) jelenség; ugyanis természetellenes az, hogy gyökértelenek legyenek azok, akik a földet művelik.” – írja a francia filozófus Simone Weil. Esetükben az idegenség a napjainkig jelen lévő, megoldatlan, felháborító probléma. Az egyik első számú feladata a ma politikájának továbbra is a vidék, a földművelők és az agrárszférából élő emberek egzisztenciális, szellemi felemelése, helyzetük hosszú távú biztosítása és tisztázása kell, hogy legyen. A megvalósulás egyik első lépése a tisztességes, rendezett birtokstruktúra kialakítása kell, hogy legyen, azaz: önállóságuk, megbecsültségük állami szintű elismerése, deklarálása. Hiszen gyökértelenségük pontosan ennek a kinyilvánításának hosszú idő óta fennálló hiányából adódik.

A földkérdés körül kialakuló ideológiai-politikai harcok hosszú távú következményei tragikusnak bizonyultak és ellehetetlenítettek minden problémamegoldást. A parasztság frusztrációja, gyakori szegénysége a „történelmileg” sajátságos élethelyzetének – a városi polgárság, az értelmiség szemszögéből nehezen belátható – nehézségeiből, sajátos normarendszeréből és kirekesztettségéből ered. Megalázottsága a „várossal” szemben még ma is érezhető, megtapasztalható tény.

A „paraszt” időközönként áldozatául esik a rendelkező, utasító állam önkényének, vagy nagylelkűségének, és áldozatául eshet a nagybirtokosok monopol helyzetéből eredő repressziónak, de „latifundiumok” alól felszabadító újpolitikai elit felelőtlenségének is.

Bizalmatlanságuk, idegenségük folyamatos, állandó. Magyarország ebből a szempontból még az „unióba” való csatlakozásunk pillanatában is jelentős „történelmi” hátránnyal küzdött. Ez azóta sem változott. Megjegyzés: Talán idővel beismerhető lesz, hogy végzetes hiba volt szétverni; elavultságukra, meghaladottságukra hivatkozva az ún. „gazdapártokat, agrárpártokat” (ez sem a közelmúlt politikai nóvuma), amelyek a leginkább, jellegükből adódóan képesek voltak meggyőzni, képviselni (rendszerváltást követően is) az ún. agrárpiacra besorolódott embereket, a vidéket.

Jelenleg úgy látszódik, hogy az új földreform és földosztás kedvezményezettjei és sértettjei valamiféle sajátos, az előző két – korábban már – „megbukott”, „ellehetetlenült” rendszer kritikus elegyébe kerülnek. A feudális és bizalmi viszonyok közé. A „semmiből” előtűnő, politikai untermannok, aranykalászos gazdák (Mészáros Lőrincz, Lázár testvérek stb., ki-ki tetszése, ízlése szerint válogathat), karrierpolitikusok és térségi, kistérségi nagyvállalkozókon keresztül újraépül a nagybirtokosi rendszer, amelynek elsődleges célja a profittermelés és haszonszerzés lesz. Így fokozatosan ellehetetlenítik a kisgazdaságok működését (nyilvánvaló, hogy a nagybirtokosok, nagygazdák nem fognak piaci engedményeket tenni a „kisebbek” felé, vagy gazdasági konglomerátumokat létrehozni), áraikat agyonnyomják és a rövidtávú munkavállaló, idénymunkás, bérmunkás, többnyire iskolázatlan réteget hagyják földjeik közelében. A kis- és magángazdaságokat működtető vállalkozók elhagyhatják (főként a büszke fiatalok), eddigi tevékenységüket, vállalkozásaikat felfüggeszthetik és a valamelyest biztosabb megélhetést ígérő nagyvárosokba költözhetnek. Azaz: vidékre jelenleg is jellemző függőségi viszony, a kiszolgáltatottság tovább mélyülhet.

Szomorú, de szigorú tusvonal húzható a ’30-as évektől kezdődően jogosan fölmerülő és megoldatlanul hagyott problémáktól, a szocialista kényszerpályáján át a ’90-es évektől a napjainkig tartó „földügy-revízióként, kárpótlásként” induló agrárgazdasági program és helyzet között: gazdasági válság(ok), munkanélküliség, elszegényedés, eszközhiány, tőkehiány, kidolgozatlan és bizonytalan birtokstruktúra, a megfelelő politikai akarat, a stabilitás hiánya, a profitelvűség (ismétlődő mintázatok). Ne legyenek illúzióink, az aggodalmunk nem alaptalan.

Ésszerű, értékszervező agrárpolitika, a vidék többirányú integrációjának elősegítése nélkül nem érhető el átütő eredmény. A nagyüzemi, nagybirtokosi előnyökkel kapcsolatban leggyakrabban emlegetett termelékenységre, hozadékra, gazdaságosságra vonatkozó érvek szinte minden szakirodalomban, esettanulmányban (még konkrét gyakorlatban is) megdőlni látszanak. Ugyanakkor jól látható (és a közvélemény is erre hajlik), hogy a megfelelően támogatott, megszervezett kisbirtok-struktúrának stabilizáló, munkaerő-megtartó funkciója van (erre lenne a legnagyobb szüksége az országnak, nem a pedig a megalázó közmunkaprogramra). Ez az alapvető gazdasági szinten túl politikai-, társadalmi- és ökológiai szinteken is megnyilvánul.

A gazdasági- és reálfolyamatok jelenlegi nagybirtokosi, haszonelvű leegyszerűsített kezelését támogató politikai gondolkodás azonban nem tud mit kezdeni a mezőgazdasággal, az agrárszektorral, mely valójában nem a piaci versenyszféra terepe. Sokkal fontosabb annál, hiszen lényegi eleme a föld, amit óvni, védeni kell; nem pedig elherdálni, bevetni, tönkretenni pl. energianövényekkel, s ráadásul nem csak a profitszerzés, hanem a helyi megélhetés, érték és kultúrateremtés színtere is kell, hogy legyen.


  Szerencsés D. Márton

újságíró "A barátaid vagyunk. Mi nem olyanok vagyunk, mint a többiek. Szállj be!"

2 hozzászólás

  1. Szerző kihagyott néhány földreformot. pl. az 1921-es gr. Teleki-félét. Szót sem ejtett a virágzó Hangya szövetkezetekről. Nemigen beszélt a vidék természetes elvándorlási folyamatairól. Említ néhány rossz példát (Garancsi família) miközben közel tízezer kis- és közepes gazda egészítette ki a birtokát néhány, vagy néhány tucat hektárral. A jelenlegi földárverések bevallottan nem többek, ,mint kiigazítások. Nem is lehetnek mások, mint egy száz éve húzódó folyamat állomásai. Ha vidékre megyek,így is hatalmas megműveletlen területeket látok. A paraszti munka, beleértve az állattenyésztést, gépesítve is örök robot. Végül: kevesen alkalmasak önállóan gazdálkodni. Sajnos ez is erős érv a nagybirtok mellett.

  2. Szinte minden igaz (ha nem is teljes, de hát ez nem Gyurcsány diplomadolgozata), szinte mindennel egyetértek.
    Szinte.
    Egy régióban az ön-. és társadalomfenntartó élelmiszer-gazdasági struktúra kialakulásának több módja van. Az egyik a történelmi “kisgazda” modell, ti. hogy bizonyos kilengések után kialakul egy szinte stabil, viszonylag kis birtoktestekből álló birtokszerkezet és egy szinte stabil földművelő-földbirtokos helyi közösség. Ez figyelhető meg Európa azon részén, ahol nem is akartak kommunizmust, még a diktátorok sem. A másik a nagybirtok- vagy hűbérbirtok rendszer, amely ma elsősorban Észak- és Dél-Amerikában látható (Nem tudom, hogy alakult az orosz és ukrán birtokszerkezet.). A harmadik lehetőség a legősibb, ebben a termőföld, az erdő, a legelő természeti erőforrás, meghatározó a nomád állattartás és gyűjtögetés, a földművelés/kertészet csak kiegészítő jelleggel működik. Ez a legérzékenyebb minden társadalmi hatásra.
    A birtokszerkezet kialakulásában nagy szerepe van a természet- és társadalom-földrajzi hatásoknak is. A nagyobb városok körüli agglomerációban általában kis birtoktestek alakultak ki, amelyeken munkaigényes kultúrákban állították elő a friss fogyasztásra szánt termékeket, elsősorban zöldségeket, gyümölcsöket és gombát. A keletkező melléktermékek hasznosítására és a talajok trágyaigényének biztosítására az állattartás is megjelent, szintén intenzív, munkaigényes formában. A nagyvárosoktól távolabb ahol hatalmas, egybefüggő homogén földterületek vannak, nagy táblás-nagybirtokos rendszer alakult ki, mezővárosokkal és gyakran csak nyári szállásként szolgáló anyákkal, uradalmi tanyaközpontokkal azaz pusztákkal. Ahol viszont eleve tagolt a táj, változatosak a termőföldi adottságok, ott aprófalvas betelepülés és kisgazdaságok, kisbirtokok alakultak ki többnyire.
    A nomád gazdálkodást a feudalista, az imperialista és a kommunista beavatkozás ahol csak tudta, tönkretette. Az emberiség esetleges fennmaradása szempontjából a legtökéletesebb, leginkább természetközeli, nagy fajgazdagságot biztosító “kisgazda” birtokrendszerben úgy az imperialista, mint a kommunista ideológia képviselői (jogosan) ellenséget láttak és látnak. Nem véletlen, hogy a multináci áruházláncok úgy igyekeznek összeállítani kínálatukat, hogy azt a hatalmas, többnyire monokultúrás termesztést/tenyésztést folytató életidegen nagybirtokokról tölthessék fel, szinte kizárólag. A túl olcsó élelmiszer-szállítás nem azt eredményezte, hogy az egyre növekvő városok ellátását a másra nem alkalmas aprófalvas térségek oldják meg, hiszen az élőmunka drágább, mint a géntechnológia, a vegyszerezés, a hormonkezelés és a szállítás. Különösen akkor, ha a termékek előállításához rabszolgamunkát (illegális migránsokat) is használhatnak, mint pl. az USA-ban.
    Csonka hazánk ebből a szempontból is átmeneti. Még jelen van a tudat mélyén a nomád kultúra, és fel nem merül sokakban, hogy az a föld, az a kultúra, ültetvény, erdő másé, és nem természeti erőforrás, és lelkiismeret-furdalás nélkül vágják ki a más fáját, szedik le a más gyümölcsét, túrják fel a más erdejét gombáért. A kisbirtokos szerkezet a kommunistáknak és a többi internácinak is piszkálja a csőrét, mert útjában áll valamelyest a nagybirtokok továbbterjeszkedésének.
    Azon már hangosan senki sem vitatkozik Európában, hogy a kis- és középbirtokok rendszere a legkedvezőbb az emberiség hosszú távú fennmaradása szempontjából. A tőkések és a pénzügyi befektetők (pl. nyugdíjalapok) számára ezzel szemben a nagybirtokrendszer a kedvezőbb, nagyobb szabadságot és sajnos nagyobb jövedelmezőséget biztosít számukra. Hogy az ország számára mi lenne a legjobb, az sajnos nem tudom eldönteni. Valószínűleg a vegyes birtokszerkezet és a továbbra is egymás mellett élő nagybirtokosi-, kisgazda- és agrárproletár szereplőkkel.
    Valahogy nem ártana fenntartani a birtokméret-korlátozást, de nincs olyan mérőszám, ami ezt egzakt módon lehetővé tenné. Semmi sem indokolja pl. a hajdúsági löszháton a birtokméret-korlátozást, hiába magas az aranykorona-értéke, de ugyanakkor mégsem lehet a területméret alapján egy kalap alá venni a kiskunsági futóhomokon gazdálkodók birtokméretével. Valami olyan mérőszámot kellene már kidolgozni az agráregyetemek (bennragadt kisztitkárainak) professzorainak, ami jó közelítéssel megadja, hogy az ország adott területén hány hektár szükséges ahhoz, hogy az ott dolgozók megkereshessenek annyit, mintha az iparban vagy a szolgáltatásban/kereskedelemben dolgoznának. Ha ez túl bonyolult, akkor legalább azt fejezze ki az az új mérőszám, hogy hány hektár szükséges okszerű műveléssel tíz éves átlagban egy középiskolai végzettségű dolgozó bérének és közterheinek a kitermeléséhez úgy, hogy a tulajdonos eszközarányos jövedelme ugyanezen időszak alatt a jegybanki alapkamat értéke. Ha ez meglenne, és így térképeznének újból fel az országot az elavult, toldozott-foldozott aranykorona-rendszer helyett (amely megvalósítása maga volt a tömény korrupció és a nagybirtokosoknak kedvezett), akkor lehetne pl. 50 fő eltartásához szükséges területben korlátozni a birtokméretet,vagy pedig afölött kivetni valami progresszív adót.Természetesen családi adózás formájában, kb. a dédunokákkal bezárólag figyelembe véve a birtokméretet.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük