A brüsszeli utcákon félreérthetetlen magabiztossággal haladó, a szűk utcákon soha félre nem húzódó muszlimok, ők az egykori belga, az összeurópai gyarmatok rabszolgáinak leszármazottai, akikben már semmi idegenség nincs. Ez az ő városuk. Mintha bármilyen viszonyban lennének azzal a szóval: „város”. Úgy érezzük, valamiféle keserű bosszú része az is, hogy végül a járdáról szó szerint leszorítva, a sárban osonunk az EP felé. „Fehérként” elkerülni a feltűnést Brüsszel belvárosában: lehetetlen feladat. A liberális Európa koronavárosa inkább tűnik az Omajjád kalifátus megszállása alatt álló bármely spanyol ciudadnak, mint a multikulturalizmustól, a liberális demokrácia vívmányától életerős szellemi, hatalmi központnak, vagyis pontosan az, aminek látszik: Európa lelakott világbarakkja. Egy romváros. Brüsszel a politikai turisták jelenléte ellenére végtelenül magányos hely, akár Camus pestis-fertőzött Oránja. A reptérről csak egyetlen emlékem maradt: egy nő átható tekintete a burka alól.
A megszállók ereje pedig nem pusztán a bevándorlók tömege által behordott „kulturális”, „erkölcsi” „fölényből” fakad, hanem a belgák saját hadseregének nyomasztó jelenlétéből a sétányokon, a barokk-tereken, a biokávézók, a gourmet-éttermek, a feminista felolvasószínházak, a művészmozik, a 2018-as Gucci kollekcióval megrakott húsboltok, a nyugati, a fogyasztóképes civilizáció jóllakottságát hirdető kegyhelyek előtereiben. A valódi ok: a belgák elidegenedése a saját országuktól, nemzetüktől. Ez az idegenség minden liberális társadalom végállapota. A fennálló, a fellelhető tudatállapot úgy jellemezném: hadifogolynak lenni a saját országodban. Ez egy néma Weimar. Ami annyit jelent: az európai ember ellenségeit, gyilkosait fetisizálja. Ahogyan egykor a németek kétségbeesésükben Hitlert, most a fehér európaiak az önmagukat nagy kéjjel felrobbantó, névtelen, önmagában lényegtelen, igénytelen létformát a merénylőt imádják. Mindezt valamiféle „szociális igazság” eszméjének nevében (hogy létezhet valamiféle közös jólét). Bár arról se feledkezzünk meg, hogy ez a felszínes, érzelgős gondolat a francia forradalom jakobinus diktatúráján (amelynek mámorában megszületett), Auschwitzon, a Gulágon át hány millió ember pragmatikus cinizmussal, a haladás nevében kivitelezett, megszervezett meggyilkolásához vezetett el. A “szociális igazságok” nagy pillanataiban az ember (valahogy) mindig feláldozhatónak bizonyul. Ez történik most (jelenidőben) az európai civilizációval, benne az emberrel is.
Brüsszel már nem létezik
Brüsszel, mint európai „világváros” valójában már nem létezik, inkább egy zóna, egy rendészeti szempontból elhatárolható bizonytalan, változó kiterjedésű terület, amelyben a városi jellegzetességek már gyakorlatilag megszűntek, feloldódtak, „őslakói” pedig egyáltalán nincsenek. A tér katonai, biztonságtechnikai szempontból értelmezhető. Kordonok, járőrök, biztonságos zónák, a nagyobb utcai rendezvényeken terelési-menekülési útvonalak, a leginkább kritikus pontokat a katonák fegyelmezetten zárják körbe, a tereket lősávokkal fedik le. Itt már nem az határozza meg a városban zajló életünket, hogy hol van az a teraszos kávézó, ahová egykor beszélgetni jártunk, hol van az egyetlen találkozástól emlékezetessé vált utcasarok, vagy a folyópart csendes része, ahová sétálni jártak Brüsszel szeretői, hanem az elsődleges, a minden szempontot felülíró kérdés: hol biztonságos?
A reconquista itt és most elképzelhetetlen. Az már az első pillanatokban is érződik: a belgák egyáltalán nem tisztelik városaikat. Korábban, fentebb azt írtam a bevándorlókról: „ez az ő városuk”, de a felvázolt képet árnyalnom szükséges, mert valójában látszik: „ők”, a betelepülők is idegenek itt. Mozgásukon, tekintetükön érezni lehet, hogy nem az „otthonuk” ez a „város”, hanem ütköző-zóna, ék a frontvonalak mögé. A különbség annyi: „ők” az idegenség elől mecseteikbe, istenük barlangjaiba menekülhetnek. Ezért fognak győzni. Az európai (a nyugati) ember magánya egyedülálló. A mindenféle közösség elutasítása, lényegében: hűtlenség, a mai tudatállapotunk eredeti, a humanizmusból fakadó kiindulópontja, vagyis az egyetlen irány, az egyetlen bejárható, bevégezhető út, amelynek a végén a társadalomtól való idegenség, a félelem magától attól, ami „társadalmi”, ami közös lehetne.
A posztmodern Európa emberének nincsen hová, nincsen kik közé menekülnie megérzései elől. Egyedül maradt. És nincsen körülötte társadalom, ami megvédené. Ez az első számú tapasztalat.
Európa lakói, ezek a polgárok, ezek az öntelt citoyenek lépésről-lépésre teljesítik be azt a minden kiterjedt, érett, egykor potens civilizáció legbensőbb alapfélelmét, amely megjelenik a jövendöléseikben, a jóslataikban, a baljós megérzéseikben, az apokalipszisekben: a feloldódást, a pusztulást, az irtózatos véget, a kialakított biztonságos, birodalmi lét végét, végső soron: az „én” halálát is. Bénultan, mozdulatlanul, zilálva fekszünk el, akár egy lidércnyomásos álomban, mikor az a bizonyos démon a mellkasunkon ül, légszomjunk van, kiszolgáltatottak vagyunk előtte. Hiába félünk annyira, hogy azt hazudjuk: nem félünk. Mint Baltazár király követjük, teljesítjük be a falra írt, ránk olvasott ítéletet, amely annyit tesz: megmérettetett és könnyűnek találtatott. Az európai szellem omladozó, a sokféle hit hadserege által megszállt barakkjainak falára író ujjak figyelmeztetnek, irányt mutatnak a labirintus végkifejlete felé. Kiegyenesítve a sötét és összekuszálódott, részeg ideológiákkal összeokádott folyosókat. Ne legyenek kétségeink: minden nagy civilizáció önmaga teljesíti be bukásával kapcsolatos intuícióit. A „jóslatot”, mint az „elkerülhetetlen végzetet” éli át, egészen a rabjává válik, végigjátssza, akár egy haldokló, nagy színész az utolsó előadását, azaz: beteljesíti a „drámát” és egyesül a szereppel, amiért egykor a színpadra állt.
“Le monde est á vous” azaz: “a világ a tiéd“. Pislákolt a világfelirat sokáig fejünk felett, mi pedig hittünk benne és elfogadtuk ezt a marketingszövegnek is erőtlen hazugságot. A rideg valóság ezzel szemben az, ahogyan „ők” dühvel, gyűlölettel suttogják egymásnak: „Le monde est á nous” azaz: “a világ a miénk“. „Ők” pedig semmi mást nem tesznek mint a saját túlélésükhöz nélkülözhetetlen szükségszerűségeket követik, teljesítik be. Elhittük azt a hazugságot, hogy “jobbak vagyunk”, “többet érdemlünk” annál, mint ami az ember eredendő erkölcsi, morális lehetőségeit jellemzi. Röviden: az ember megpróbált erkölcsileg tökéletesebb lenni Istennél. Az erkölcsi felsőbbrendűségünk teljes tudatában – ami az emberiség krémjévé emel minket és azzal is kecsegtet, hogy az emberiség mint olyan felett állunk tulajdonképpen – hajlandók lennénk mindenről lemondani, beleértve az életünket is. Az élet nem szentség, a túlélés a bűn: oda kell fordítanunk nemcsak a másik orcánkat, hanem gyermekeink orcáját is azok felé, akik el akarnak taposni minket, hiszen mi különbek vagyunk. Kevés keresztényietlenebb gondolat van annál, mint amikor a kategorikus imperatívusz testet ölt önnön hiúságunk képében.
Minden idegen
Az idő, a város ritmusa is idegen ezeken az utcákon. A metropolis, a világváros idejét átszövi, az ürességet, a vákuumot betölti az iszlám szakrális rutinja, a napi ötszöri ima, az utcán kóborló, lődörgő félbűnöző fiatalok látszólagos semmittevése, a hidzsábban, burkában elhaladó nők és gyerekeik Észak-Afrika lelakott porfészkeit idéző lármája, a rendőri igazoltatások, a katonai járőrök szekvenciális megjelenéséből adódó izgatottság, idegesség. Igazoltatnak valakit. Az eljáró rendőröket sokan figyelik. Érződik: a viszony ellenséges, a hatóság zaklató, idegen tényezőként van jelen. A sarkokon, a mindenféle túlfűszerezett keleties, de a nyugat-balkáni újságírók bankkártyájával is megfizethető ételhulladékot árusító gyorséttermek enteriőrjeiben ülő férfiak tekintetét nem tudjuk elkerülni. Az utcai metakommunikáció pedig egyértelmű: ők vannak otthon, és egyelőre, legalábbis amíg meghúzzuk magunkat, megtűrnek minket.
A hotel padlásterében lévő szobában cigarettázunk. Alattunk a tér. Látható, ahogyan az éjszaka mozgásban tartja a várost. “Brûle, Brûle, Babylone brûle, j’veux t’entendre crier, faut qu’tu hurles…” (“Ég, ég Babilon lángol, hallani akarom, sikoltozz, sikoltozz…“) – szól a francia, a párizsi (egyben az európai) világkülvárosok himnusza a laptopom hangszóróiból.
Hajnalban, kora reggel még az északi sötétbe borult város kávézóiban a müezzin hangjára ébredezünk. A monoton, idegen dallamot recitáló közel-keleti hang imára hív, a muszlimok kötelességére. De az imádság (itt és most), a szentség, a kinyilatkoztatás felé való fordulás egyetemes emberi kötelességként jelentkezik, a „világi”, a „hitetlen” embert pedig „nyomás” alá helyezi. Mintha mi is elfordulnánk emberi kötelességünktől. Így kerül kontrasztba a valójában szerves, élő, erős iszlám, a több száz éves európai szekularizációval, a „fehér ember” hitehagyottságával, a „mindenféle” Isten nélküli elesettségével, magányával, a fogyasztói ezotériával: a pótlékokkal. Az általános közérzet alapján úgy tűnik az utóbbiak állnak vesztésre. Az utcát, mint egy nagy árvíz utáni visszamaradt hordalék borítják a lakásokból az utcákra hordott szemeteszsákok, a nagyvárosi ember jelenlétével járó általános hulladékhegyek, a mindenhol aláfolyó ürülék. Eltévedünk.
Másfél óra félrészeg, Allah szemében bűnös bolyongás után pillantjuk meg az első európai nőt, de őt is egy arab (marokkói) férfi oldalán. A katedrálishoz közel, váratlanul megállít minket egy magányos, fiatal színbelga lány. A pontos időt szeretné megtudni (ebben az örök hajnali sötétben az ember egészen elveszíti az időérzékét) éppen, amikor megszólalnak a Rue de la Chapelle-ről nyíló a Nagyasszonyunkról elnevezett gótikus templom harangjai. Úgy látszik már nem emlékszik rá: ez az egykor szakrális aktus jelezi: reggel nyolc óra van. Mosolyog, továbbgyalogol, eltűnik a félhomályban. Az inszomniából egy hatalmas, a francia barokk, a Napkirály pompáját utánzó parkban térek magamhoz, társamat sehol sem találom, de nem messze tőlem a sötét padon, egy ránézésre szomáliai férfi vadul maszturbál. Kietlen és végtelen depresszió tőr rám a látványtól. Innen el. Innen el. Megpróbálok átvágni a parkon egyenesen a királyi család palotája felé, de sehol egy szobor, sehol egy emlék, kapaszkodó. A palota is csak egy üres, funkció nélküli arctalan épület, nem más, mint egy sötét és üres koponya, egy jelöletlen kripta.
Sokat, sokan próbáltak különböző konyhapszichológiai válaszokat adni erre a kérdésre. Egy biztos, nem csak az erőszakkal sulykolt bűntudat az oka, nem az „idegen, távoli és egzotikus kultúrákra” való féktelen nyitottság, a kíváncsiság, az egykedvű „emberszeretet”, hanem a mindenhol, mindenkiben jelen lévő, kiérezhető, tapintható közöny önmaga iránt. A közöny eredménye pedig az emberek jelenlétének elvesztegetése, könnyűsége, végső soron: tárgyszerűsége. A tárgyszerűség – egyszerűen – azt jelenti: elveszíthető, pótolható, megismerhető, felhasználható. Brüsszel utcáin sétálva a látogató úgy érezheti: az európaiak feláldozhatóak, hiszen lemondtak életükről, készek bármikor elveszíteni azt. Nem csodálkozhatunk azon, ha ez az állapot kifejezetten ingerli azokat, akik képesek öngyilkosságukkal sokakat magukkal rántani.
Másnap Budapestre hazaérve különös honvágyat érzek, fojtogatóan hiányzik az, amit magam mögött hagytam. A taxis – miután megtudta honnan érkeztem – hosszan zagyvál valami éjszakai esetéről egy hullarészeg diplomatával. Közben végig arra gondolok, miközben a várost figyelem: kérdéses, hogy ha visszaszerezzük azt, ami egykor a miénk volt, akkor, abban a diadalmas órában végül mit találunk, mi lesz ott, a romok, a felvert porfelő alatt.
PS/SZDM; Fotó: time.com (A Time magazin 2010-es fotóesszéje a belga rendőrség munkájáról Molenbeekben.), PS
farkas elemér
2018-02-12 at 15:18
Edwin! Helyesírás! (helyesen:meg fogja mondani!) Az írás pedig nagyon jó, az Ön problémája, ha nem ér fel hozzá…
Alexxx
2018-02-12 at 15:10
A kép árnyaltabb. Brüsszelnek vannak nagyon szép részei, gótikus házak, szép terek és utcák. Persze rengeteg, rengeteg színesbőrü is. Az ember néha Tanzániában érzi magát. De lehet kapni istenien jó presszókávét, csokoládés wafflit és mindenféle édességet.
Árulkodó viszont, hogy a Schumann téren az EU épületétől kb. 2-300 méterre, a park másik szélén egy óriási mecset éktelenkedik.
VerMacska
2018-02-12 at 14:49
Persze hogy ide jutottak, hiszen a nemlétező belgák helyett a flamand és vallon polgárok meghasonlottak hogy akkor mi is az Ő hazájuk.
Hazátlan embernek meg nincs jövője.
Kaktusz
2018-02-11 at 23:39
A balga belgák megérdemlik a végzetüket. Ide vezetett a BALLIBERÁLIS államvezetés.
KARY
2018-02-11 at 20:19
A hazai balliberális gazdasági migránsok ellenőrzés nélküli és korlátlan betelepítését akaró soroscsicskákat ki kell telepíteni ezekbe a no-go zónákba
Ba
2018-02-22 at 16:45
Helyes!! Egy kis “érzékenyítés” rájuk fér! 🙂
MISZTÓTFALUSI
2018-02-11 at 20:10
A waallstreeten született sátáni elgondolás és elhatározás halálos gyümölcse!A felszólítás:minden faj keveredjen minden fajjal, egyet kivéve,amelyiket meg kell őrizni “tisztának”, s ez nem más, mint a “választott” nép/faj!Csak ezt nem meri senki nyilvánosan kimondani!Az európai népek genetikai lecserélése,nos EZ a genocidium!S amint Kalergi tervezte, a kontinens arisztokráciája majd a zsidóság kell legyen, s ennek okát a hibbant gróf meg is indokolja!Tessék utánanézni magyarok,legalábbis azok, akik még nem tudnak így erről!Már nemcsak a németeket akarják kiírtani, ill.genetikailag megsemmisíteni /vö.Kaufmann-terv 1940,Morgentau-terv 1943,Hooton-terv 1944/,hanem Európa összes népeit!Ez van folyamatban!Persze a CIA is benne van a végrehajtásban,nemcsak az amerikai multimilliárdos zsidó bankárok,akik a szarossorost csak /önmaga által is vállalt/ bábként tolják maguk előtt,azzal,hogy akkor ők nem kerülnek gyanúba…SÁTÁNI MŰ!
Feher Zsolt
2018-02-11 at 16:26
Hät belgium nem egy barätsägos hely az tuti. Van egy ket hely a kertvärosok vagy a kisvärosok jobb negyedei de a többi felejtös. Este setälni nem ajänlatos.Antwerpen meg föleg rizikos ugy ahogy Hamburg is de ezt ök akartäk maguknak.Viszont mi nem akarjuk föleg nem ugy hogy ränkeröltetik. Igyäk a levet amit megföztek!
Alexxx
2018-02-12 at 15:12
A “belgák” azaz a brüsszeli vallonok nem barátságosak. Aki nem beszél franciául az nekik nem is ember. A fehérek és a színesek között semmilyen kapcsolat nincsen, kerülgetik egymást.
Rakovszky Istvan
2018-02-11 at 16:10
Amig Brusszelben ilyen a helyzet, addig az EU kozponti szerveinenincs helye ott!!!
Ez mar nem Europa, tehat ha nem koltoznek el onnet, akkor ne hazudjak azt hogy akarmi kozuk is van Europahoz, hogy joguk van szabalyokat hozni az europai emberek szamara!!!
Orban Viktor mondja ki nyiltan, hogy az EB egy megszallt teruleten el, igy nem donthet europai ugyekben!!!
Aladin
2018-02-11 at 15:52
Èrdekes pont brüsszel ugat nekünk magyaroknak, ahol brüsszel europában a legbizonytalanabb város. Egy barátom aki ott él, azt mondja, hogy az emberek naponta rettegésben élnek, nincs biztonság, este egyedül nincs mászkálás és ez a város “Brüsszel, europa fövárossa”.
Alexxx
2018-02-12 at 15:16
Nappal a belvárosban nyugodtan mászkálhatsz. Csak éppen eléggé behatárolt, kb. mint az V. kerület. Ott még minden rendezett, a szemetet is elviszik naponta. Az Atomium környéke is elviselhető. Ott már sok a rendőr, máshol is álldogálnak. Valóban olyan, mint egy nyugati repülőtér tranzítja ahol minden oszlop mellett van egy fegyveres.
Egy olvasó
2018-02-11 at 15:36
A Keleti pályaudvar környéke figyelmeztető jel volt. Emlékeznek még emberek. A jólétben mindenki könnyen felejt. Visszavárnák kedves provokáló hozzászólók!
citrom
2018-02-11 at 15:00
Haga Schilderswijk negyede is errefele tart. En nem huzodom le egy muzulman elol sem, ha nem all felre vallal belemegyek. Hollandiaban elvileg meg egyenjogusag van a nemek kozt bar a kalifatus eloretolt helyorsege gondoskodik arrol hogy egyre kevesbe erezzuk itt ezt. A holland polgarsag tulnyomo (!) resze Orban Viktor politikajaval szimpatizal. Csak ido kerdese mikor telik be itt is az agressziv ballib aljadekkal a hocipo.
en
2018-02-11 at 18:43
Mar most keso , arra fognak ebredni , hogy nem ebrednek fel tobbe .
Füge
2018-02-11 at 14:46
Pár év és olyan lesz mint ahonnan jöttek a migránsai.
Edwin
2018-02-11 at 14:40
Ömlengős, túl hosszú lére eresztett. Ha nem ilyen lenne, akkor értékelhetőbb lenne.
Gáspár Anett
2018-02-11 at 15:25
Nem az esszé írójában, hanem az olvasóban a hiba.
Minden mondata tű pontos.
Edwin
2018-02-11 at 16:17
Te már egy ideje jól látható módon elmentél a “nemnormalitások” irányába és zsigerből beszólogatsz ha kell, ha nem. Kritikát meg még elméleti síkon sem mersz megfogalmazni a cikkeknél, mert neked és számodra mindig mindig baszottul tökéletes.
Nem kell ehhez az irományhoz még műkritikus sem, elég ha megmutatod egy “egyszerű” irodalom tanárnak és megfogja neked mondani a nyilvánvalót. Miszerint ez az iromány rossz. Feleslegesen sok bővített mondatot és idegen szót és hasonlatot használ, amivel egyszerűen elcseszte az egészet. Ez van, ezzel kell élnie, ez nem fog a legjobb irományai közé tartozni. Nem az írása tartalmával, hanem a megfogalmazásával tette tönkre az egészet. Lehet zsigeri bólogató jánost játszani minden cikk alatt és helyeselni agyatlanul, de ezzel aztán nem segítesz senkin és semmin. A fejlődéshez kritika is kell, nem csak állandósult seggnyalás.
Egy olvasó
2018-02-11 at 16:38
Ejnye Edwin!
A kimerítő írása nem jó helyre lett címezve. Gáspár Anett egy hozzászóló. A vélemény neki is szabad. Önnek is, feltéve hogy a szerzőhöz szóló.
Edwin
2018-02-12 at 00:37
“Gáspár Anett” ezen az oldalon nem egy hozzászóló, hanem valamiféle “intézmény”. Majd minden cikknél ő az első hozzászóló, és számolatlanul löki a mindenben egyetértő kommenteket … vagy a lebas#ást ha valaki kritizálni mert bármit is. A hét 7 napján 24 órában tettenérhető, és iszonyatosan fárasztó stílusban fölényeskedve bólogat minden cikkhez. Na meg persze oktatgat ki mindenkit aki más fajta véleménynek adna hangot.
Szóval ennyit az ő “hozzászóló” mibenlétéről. Nem mellesleg érezze magát megtisztelve hogy Kary-val együtt nem csupán fizetett kommentelőnek hívtam.
Névtelen
2018-02-11 at 19:26
Akkor épüljön és fejlődjön, kedves Edwin!
“megfogja neked mondani” ?! Megmondani fogja inkább, nem megfogni… Tetszik érteni?!
Edwin
2018-02-12 at 00:40
Nem, nem tetszik érteni, mivel én nem képzelem magam újságírónak. A rektorálással azoknál játsza az agyát, akik pénzt kapnak a cikk írásért, és nem csak pár mondatos szösszeneteket vágnak oda mobilról hozzászólásként.
Névtelen
2018-02-12 at 10:25
Kedves Edwin! Aki írástudatlan, az billentyűzeten is az, nem csak telefonról.
Értem én, hogy miért nem tetszik érteni:
“rektorálás” 😀 😀 😀 … Az mi?! A rektor állása, ahol esetleg feladatköri leírás a lektorálás?!
“játsza” 😀 😀 😀 … Általános iskola alsó tagozatában tanítják a játszani ragozását… Nézzen utána, mert nagyon égő!
Budai Katalin
2018-02-12 at 20:39
Kedves Edwin!
2018-02-12 at 00:37
Mi a baj azzal, ha egy ember egy cikkel egyetért, egy másikkal pedig nem? Gáspár Anett is azt írja ide, amit ő jónak lát, ahogy Ön is. Ez a szólásszabadság, ami Önnek is és Anettnek is jár. Ha ezt Anettnél Ön megkérdőjelezi, akkor Ön személyeskedik, amihez szerintem nincs joga. A cikkel kapcsolatban pedig az a meglátásom, hogy a cikkíró OTT volt, átélte, mi pedig csak hüledezve olvassuk a vele történteket. Rá nagyobb hatást tehettek az átélt szituációk, mint ránk.
Kelemen Lajos
2018-02-12 at 04:59
T. Edwin!
Maga mit ért azon, hogy valaki “elment a “nemnormalitások” irányába”? És nyilván azt is tudja, hogy ez egy nagyon igénytelen nyelvhasználat.
Ön milyen közoktatásban vett részt, ahol a magyartanár azt tanítja, hogy ne használjuk bővített mondatokat. Rendelkezik Ön érettségivel? Nem gondolnám, hiszen láthatóan nehézséget okoz Önnek egy szépirodalmi igényességű szōveg befogadása.
A szerzőnek gratulálok a szépen megírt útirajzért, a brüsszeli közállapotok valóban elkeserítőek.
Mesteri Gábor
2018-02-12 at 19:44
Teljesen igaza van szerintem.10éve voltam brüsszelben mindt egy szellemtanya lenne,tele lidércekkel,egy második világháborúbol megmaradt múzeum,tele kebabossal.Elképzelhetetlehen számomra,milyen érzés lehet,ott lenni most.Tényleg irodalmi érték az írás,szerintem is.
neaddfel
2018-02-11 at 19:50
Egy Edwin szintű “gondolkodó” ezt nem érti, számára csak az egy perc alatt tíz hírt magába sürítő TV/rádió összefoglaló feldolgozható.
Edwin
2018-02-12 at 00:50
Szedjél hangyát és tanuld meg végre, véleményt formálni a dolgokról nem az ördögtől való gondolat.
Az írás el lett cseszve, és nem az én felfogásom a nehéz. Pontosan értettem mit akart írni, de ez nem az ő érdeme. Túl ragozta a dolgokat úgy, hogy magát az írást nem tette informatívabbá, sem értelmezhetőbbé. Abba a hibába esett mint mikor az egoista ember úgy akarja magát többnek eladni, hogy feleslegesen sok idegen kifejezést használ a mindennapos kommunikációjában. Igazi célja nincs, és mások szemében csupán egy kontraproduktív okoskodásként lesz elkönyvelve.
Raul Duke
2018-02-13 at 23:03
Én értem, amit mondasz. Én is így éreztem, miután elolvastam az írást. De szerintem ez építő kritika. Én pl szeretem, ha a munkámat építően kritizálják. Így lehetőségem van átgondolni, változtatni, vagy akár tartani magam az eredetihez és érvelni mellette. Szabad a döntés. Ezáltal pedig fejlődöm. És ez így működik mindenkinél, a cikk írójánál is -felteszem. Így köszönöm, a te hozzászólásodnak éreztem súlyát, a “többiekének” nem. Üdv
Kary
2018-02-12 at 09:52
SZOPÁST VÁLLALOK ÓLCSON !
Névtelen
2018-02-12 at 04:08
Edwin menj te a picsába és ezzel még nem is mondtam rosszat, de inkább a qrvaanyádba!
toth bela
2018-02-12 at 08:32
Egyetertek !
A “kevesebb neha több” tipikus esete.