halottak napja
David Pressmannel ellentétben a Halloween legalább nem akarja szétbarmolni a kultúránkat
Október 31-én jön megint a Halloween. És mint minden évben ilyenkor, meghallgatjuk, hogy „az egészet be kell tiltani,” hogy „van nekünk saját ünnepünk,” és hogy ez amúgy is „sátánista” – valahogy úgy, mint régen a rockzene. Aztán a másik oldalról halljuk, hogy a jobboldali konzervatívok maradiak, boomerek, és hogy a Halloween amúgy menő, de ezt általában olyanok mondják, akik nem tudják, miről szól a Mindenszentek. Az amerikai WOKE oldalról pedig azt halljuk, hogy a Halloween rasszista. Nyilvánvaló, hogy bármit is mondanak, nekünk, magyaroknak nincs szükségünk a Halloweenre, de közel sem olyan káros, mint a közösségi médián keresztül alattomosan bekúszó nőnek öltözött férfiak videói, vagy a szintén USA-ból „importált”, Lakatos Márkot ölelgető David Pressman. Ehhez képest egy kis csokikéregetés kultúra-kisajátító indián jelmezben, vagy akár egy blackface-ben sem tűnik olyan szörnyű dolognak. Kivéve persze, ha reformátusként azt gondoljuk, hogy a Halloween egy katolikus ármánykodás. De ez nyilván csak vicc. Mindenhol a világon egy rítus a halottaktól való búcsúzás, de van, ahol a szokások egészen meghökkentőek
Ha máskor nem is, halottak napján a legtöbben kilátogatunk a temetőbe, és egy szál virággal, koszorúval, mécsesgyújtással emlékszünk meg szeretteinkről. Az én családomban például az is szokássá vált, hogy a közös temetőjárást követően egy kis sütemény és tea kíséretében összeül a család, beszélgetünk a múltról, az elveszített családtagokról. Más országokban viszont más, sokszor meghökkentő szokásokról hallhatunk, Tibetben például úgynevezett égi temetést tartanak, ez alatt pedig azt kell érteni, hogy keselyűknek ajánlják fel a halottjuk testét. Egy osztrák településen pedig tíz év után exhumálják a halottat és a koponyákat az úgynevezett Csontházban helyezik el. Fejlődő világunkban pedig arra is van lehetőség, hogy környezettudatosan temetkezzünk. Elmentek, de nem hagytak magunkra, emlékeinkben tovább élnek – Mindenszentek és a Halottak napjára
Mikor eltávozott szeretteinkre emlékezünk, gondolatban feltámasztjuk őket, hiszen ha csak egy pillanat töredékére is, de újra eleven valóságukban élnek közöttünk. Nevetnek, sírnak, beszélnek hozzánk. Szeretnek minket. A szeretet ugyanis legyőzi az időt. Azt az időt, ami az ember legfélelmetesebb ellensége. Gyertyát gyújtunk, elmerengünk. Reájuk gondolunk. Eszünkbe jutnak az ismerős arcok, hangok, illatok és a sok-sok történet. Teremtő emlékezet – Mindenszentek és halottak napjára
Az emlék nem törődik az idővel, felüláll rajta. Amint felbukkan, minden érzése, a jó és a rossz, a kellemes és a kellemetlen jelen idejűvé válik. Ugyanakkor az emlékezés a túlélést is jelenti. Mind az emlékezőnek, mind annak a személynek, akit felelevenítünk. Gyertyát gyújtunk, elmerengünk. Reá gondolunk. A múlt pedig, a fellobbanó gyertyalánggal együtt, a szemünk előtt születik újjá. Kissé letisztulva, de a maga valóságában. Ma van mindenszentek, holnap halottak napja. 
