Részletes javaslatot készített az Emberi Erőforrások Minisztériuma az érintett szakmákkal közösen az alsó végtagi amputációk számának csökkentésére a Magyar Nemzet cikke szerint. A lap pénteki számában arról ír, hogy a javuló tendencia ellenére Magyarországon évente még mindig öt-hatezer emberen végeznek amputációt, Európában a legtöbbet.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma eltökélt abban, hogy 2030-ra felére kell csökkenteni ezeknek a drasztikus beavatkozások számát; ehhez már egyeztetés alatt áll a Nemzeti keringési program és a Nemzeti keringési szakpolitikai program 2019-2022, amelynek részeként részletes javaslatokat dolgoztak ki az érintett orvosok – közöttük kardiológusok, érsebészek, intervenciós radiológusok – bevonásával. Ez egyebek mellett arról szól, hogy az érszűkület megelőzése érdekében harminc százalékkal kell csökkenteni a dohányzók arányát és a keringési betegségek okozta korai halálozást, tíz százalékkal pedig azok számát, akik semmilyen fizikai aktivitást nem végeznek.
Farkas Katalin, a Magyar Angiológiai és Érsebészeti Társaság vezetőségi tagja a cikkben fontos célként említette, hogy az országban nyolc-tíz olyan ércentrum jöjjön létre, ahol a három érbetegeket ellátó szakma – az angiológia, az érsebészet és az intervenciós radiológia, akik a katéteres tágításokat végzik – megtalálható. A központokra óriási szükség van, ezt alátámasztotta egy 2015-ben készült, az amputációk okait feltáró felmérés, amely kimutatta: az esetek több, mint hetven százalékában úgy végezték el az amputációkat, hogy korábban egy éven belül nem történt kísérlet az érpálya helyreállítására. Farkas Katalin arról is beszélt: minden évben megszervezik az érbetegségek napját, hogy javuljon a lakosság tudatossága, és minél többen részt vegyenek az ingyenes szűrésen; a szakmai társaság egy országjáró programot is elindított a közelmúltban.
Forrás: MTI/Magyar Nemzet; Fotó: MTI/Balogh Zoltán
Helga
2019-03-22 at 09:56
Dicséretes a prevenció forszírozása, de addig, amíg több pénzt fizet az Egészségbiztositás egy amputációért, mint az érszűkület kezeléséért, addig itt nem lesz előrelépés. Okulásul elmesélem a saját kálváriámat. Nagyon régen történt: késő este, rossz csatlakozó vonatra szálltunk a kolleganőmmel, igy a mozgó vonatról kénytelenek voltunk leugrani. Szerencsénkre egyikünk sem esett a vonat alá, de nekem a jobb bokám kificamodott. Így aztán mikorra hazavergődtem már akkorára dagadt a lábam, mint egy elefántnak. Napokig vizesruháztuk, s mivel nem volt javulás, – féllábon elbicegtem a másik sarkon lévő kórházba, az ortopéd szakorvos javaslatára. S ezután kezdődött igazából a kálváriám. Szinte nem volt nap, hogy ne kellett volna orvosi vizsgálat miatt kétszer megjárnom a negyedik emeletet – mivel a negyedik emeleten laktunk -, ehhez még annyit, hogy a kórházban is a harmadik emeleten volt a szakrendelő, lift viszont nem volt. Így aztán mikorra odaértem a vizsgálatra már megint ugyancsak feldagadt a lábam. Közben átadták az új kórház épületét, s most már nem a túloldalra kellett eljutnom, hanem közel 3,5 km-t kellett megtenni. Itt már új eszközök álltak az orvosok rendelkezésre, s ennek köszönhetően a műszeres vizsgálatok révén kiderítették, hogy érszüküketem van. A dolog pikantériája, hogy a “jó” lábamban rosszabb eredményt mértek. Azonnal érfestésre utaltak volna be, s közölték, hogy minden bizonnyal amputálni kell a lábam. Ezt azonban csak olyan feltételek mellett fogadtam volna el, ha a budapesti István kórházba utalnak, amit viszont ők tagadtak meg. Akkortájt került forgalomba egy értágító gyógyszer, amit kértem, hogy írjanak fel, mivel korábban nem voltak fájdalmaim, de gondoltam ha már ilyen súlyos állapotban vagyok, talán először mégis csak a gyógyszeres kezelést kellene megpróbálni. De nem szaporítom a szót: röviden már csak annyit, hogy egy felülvizsgálat alkalmával egy helyettesítő orvos – a közel három hónapos huzavona után – kiírt munkára, az üzemorvos azonnal leállította a gyógyszer szedését, mivel az olyan bőriritációt produkált, ami gyógyszermérgezésre utalt. Nem sokkal később a doktornő nyomán kiderült, hogy az új kórházban nem volt kalibrálva az a bizonyos műszer, melynek a értékei alapján a lábam amputálását helyezték kilátásba. Később halottam, hogy míg én megúsztam, addig 3 ember lábát sajnos levágták. Ez közel 40 éve történt. Viszont felháborít, hogy most meg a pénz miatt veszítik el az emberek a végtagjaikat? Bár egyes magánklinikákon “kishazánkban” is van megoldás. A baj csak az, hogy annak költségeit az átlag polgár nem tudja vállalni. Marad a kés. Ne maradjon! És bár nagyra értékelem a Matolcsy eddigi munkáját, de most azt mondom: “a suszter maradjon a kaptafánál”. Nem hiszem, hogy az a jó megoldás, ha a liberális nézeteket erősitjük, és a magán szektort rászabadítjuk az állami gyógyításra. Nem hiszem, hogy ez lenne a jó megoldás, hogy beláttasuk az emberekkel, hogy előtakarekoskodjanak. Hogy tegyenek félre nyugdíjas éveikre. Szerencsére manapság már egyre jobbak a fizetések, tehát könnyebben hajlandók félretenni az emberek, de annyit még mindig nem keresnek, hogy arra kényszeríthessék őket, hogy a magán szektor zsebét tömjék, ha megbetegedtek. Azt is tudjuk, hogy nálunk (nemcsak nálunk) jó biznisz a magán egészségügyipénztárak működtetése, de azt nem akarhatjuk, hogy nálunk is az jöjjön divatba, – amit szerencsére mi csak a filmekből tudunk -, hogy ha egy ember bekerül a kórházba, akkor addig hozzá sem nyúlnak míg nem tisztázódik, hogy van-e egészségbiztosítása, illetve a biztosítója állja-e a cekket. Ha pedig nem tudja a költségeket vállalni, lelke rajta. Legfeljebb a bádogtepsiben végzi.
Logikus
2019-03-22 at 08:23
Ehhez legelőbbis az emberek mentalitásváltására van szükség. Nem kéne dohányozni, és különböző káros szenvedélyekről is le kéne mondani…