Egy „mai fiatal” gondolatai március 15. után

Mi, akik abban az életkorunkban éltük meg a rendszerváltást, mint Petőfi a forradalmat és a szabadságharcot, tudjuk igazán, hogy a fiatalság lelkesedése és naivsága milyen gondolatokkal tölti meg az embert történelmi időkben. Sosem volt könnyű magyarnak, fiatalnak lenni, és ma sem az. Olyan időket élünk, amikor látványosan könnyebb „nem magyarnak” lenni, beletörődni, elfelejteni, hogy mennyire jó hely is ez az ország. De élettapasztalat nélkül is lehet tudni, épp hőseink példájából okulva, hogy a hazát mindig meg kell védeni.

Vangel Erik egyetemi hallgató írása:

Egy évvel ezelőtt már sejtettük valami újnak, valami egészen másnak az eljövetelét, de mostanra már testet öltött teljes valójában az az új világ, amelyet azóta is többé vagy kevésbé, de élünk. Ennek ellenére ennek a márciusi napnak, amelyet a legnagyobb joggal nevezhetünk nemzeti ünnepünknek, a nemzeti szó szoros értelmét tekintve – közel sem veszett el aktualitása. Sőt egyre égetőbb fontosságú átemelni ezeket az eszméket a napjainkba. Ez a nap, melyet a 20. század minden politikai divatja piedesztálra emelt – ki-ki a saját politikai preferenciái szerint – továbbra is beleég minden magyar gyermek elméjébe, mint hazánk szabadságért folyó harcának az őrtüze. Egyre kevesebb ilyen jelentőséggel bíró nemzeti érzelem hatja át mai korunk – a liberálisnak nevezett és internacionalista propaganda sortüze által is sújtott – fiatalságát.

Állok hazám fölött

Magas kárpát csucson;

Alattam vész dühöng

Az ezredes szirt fokon.

(Idézet Dömjén Ferenc: Hon szerelem című verséből)

Mit is üzenhet nekünk globalizálódott világunkban az az eszmeiség, amelyet oly sokszor és oly sokan átírtak és újraértelmeztek? Mit jelenthet számunka egy olyan világ, ahol a császári rezsimnek megálljt parancsolt a magyar nép? Egy olyan világban, ahol fentről és kívülről vezérelték hazánkat és nemzetünket idegen nyelvet beszélő, idegen országbeli nagyurak. Ma sem kisebb a tét: magyarként megmaradni. Fenntartani a nemzetben azt a lelket, amely nélkül csak egy közös nyelvet beszélő embertömeg lennénk. Sokaknak ez a célja, sokunk ma is idegen érdekeket szolgál meggyőződésből, vagy csupán haladva a fősodorral. Hiszen nyilvánvalóan minden korban ez a legegyszerűbb, – haladni a könnyebb úton – így gyors és egyszerű lesz a haszon. Amennyiben ez igaz szabadságharcosaink korára, annál is inkább, hatványozottan vetíthető ki mai korunkra. Jelenünkben egy nemzetek feletti eszmét szorgalmazó, de világszinten gyengélkedő hatalom akarja hazánkat magáévá tenni, amely alapításkori értékeivel köszönőviszonyban sincsen. Ebbe az „európai álomba” önként vetettük bele magunkat ’89-ben és 2004-ben is, bizakodva a különféle nemzetek egymás melletti és egymással való békés, gyümölcsöző együttélésében.

Az 1848-as az utolsó, úgynevezett osztályharcoktól és kommunista ideológiától mentes forradalmunk. Forradalmáraink számára egyértelmű volt a cél és látható az „ellenség”. Egy elnyomó, a kritikusokat elhallgattató rendszer ellen küzdöttek, hogy egy szabad és európai országot hagyhassanak ránk, utódaikra. Jelenünkben a helyzet bizonyos szempontok mentén gondolkodva kiábrándítóbbnak is tekinthető. Alapvető, ezeréves állami létünk értékei indultak pusztulásnak és állnak ostrom alatt mindennapjainkban – iskoláinkban, a művészetekben, a közösségi média platformjain. A mai, általános közbeszédünkben liberalizmusnak nevezett ideológia láthatatlan módon, a békésség látszatával próbálja az úgynevezett „politikai korrektség” szellemében először elvenni értékeinket, kapcsolódási pontjainkat, majd ha ez megtörtént, átvenni felettünk a kollektív irányítást.

Nemzetünknek lelkében kell ünnepelnie és nem felednie, hogy népünk és nemzetünk meghatározása határon innen és túl erős alapvetéseken nyugszik. A túlzás minden jele nélkül látni kell, hogy értékeinket és az egész civilizált világ értékrendjét támadások érik, valahol már évtizedek óta nyerésre állva. Mi is lehetünk korunk szabadságharcosai és ehhez nem többre van szükségünk, mint a normalitást hirdetni és megélni. Nem szükséges életünket áldoznunk megváltozott jelenünkben egy bizonyos cél érdekében, mint tette azt oly sok hősünk történelmünk során, csupán zsidó-keresztény alapokon kialakult kultúránkat továbbvinni, mely sokak számára egy letűnt világ kötöttségének számít. Isten meghalt – állítják tömegek, viszont ezzel a feltevéssel nem is kell szembeszállni, ugyanis mindenki saját maga számára tud értékítéletet kialakítani minden kérdésben, azonban a keresztény kultúrkör és értékrend nem a vallásosságban áll – ezeket a fogalmakat mossa össze egyre inkább az elképzelt új világrend. Nem vagyunk egyedül, rengeteg európai testvérünkben is ott ég a tűz, a megmaradás tüze.

Vészabó Noémi: PETŐFI 2021, vászon, 100×120 cm. Az alkotó engedélyével közzétéve.

Jelenünk szabadságharcosai azok, akik szembemennek a fősodorral és őrzik a remény a lángját. Petőfi, Vasvári és Jókai 2021-es reinkarnációira és megszemélyesüléseire várunk, akik megadják azt a lelki táplálékot, amellyel nem tűnik elveszettnek a küzdelem a mindennapi ember számára. Természetesen ez a harc nem a huszadik századi gyilkos diktatúránk „harc” fogalmához hasonlatos, ahogy az előbbiekben is írtam. Ez a normalitás harca, amelynek nem is kell feltétlenül tudatosnak lennie, hiszen abban a kiváltságos helyzetben vagyunk Európának ebben a szegletében, hogy sokan nem érzékelik még mindennapjaikban ezt a különösen fontos kérdést. Elsősorban nemzeti szemszögből kell szemlélni ezen a napon égető problémáinkat és ünnepelni azt, hogy hányattatott sorsú évszázadaink után azon a földön élhetünk, amelyen az elmúlt ezer évben. Ennek ellenére nem szabad elfelejteni tágabb hazánkat, Európát, ahol sok helyen az új ideológia győzedelmeskedni tud, és dolgoznunk kell azon, hogy közös értékeink ne menjenek veszendőbe.

Ha a tegnap történéseire tekintünk, egyértelművé válik számunkra, hogy nincs új a nap alatt. Magukat forradalmárnak képzelő, vagy tudatosan tettető politikusok és aktivisták küzdenek a „szabadságunkért”, elfelejtve a 12 pont első, ellentmondást nem tűrő követelését. A saját, kicsinyes forradalmi színjátékukat, amely leginkább a huszadik századi Lenin-fiúk tevékenységéhez hasonlítható, összemossák a már említést kapott utolsó, nem a szocializmus eszmeiségéhez köthető, 1848-ban kezdődő szabadságért folytatott harcunkkal. Fel kell ismernünk a különbséget, e „permanens forradalomban” hívő, az előző századi elődeik nyomdokaiba lépő tömeg között és a szabadságharcos eszme között. A különbség lényeges. Végső soron láthattuk és látni is fogjuk az elkövetkező rövid időszakban, hogy a fenti percemberek által képviselt „politika” egy helyen fut össze. E politikai erőtől várhatjuk, győzelme esetén az új világrendbe való tagozódás első lépéseit. Ez ellen kell küzdenünk pusztán értékeink megőrzésével és továbbadásával.

Járvánnyal terhelt napjainkban, amikor otthonainkba vagyunk zárba az ünnep napján is, gondoljuk végig létünket és engedjünk tiszta levegőt életünkbe! Hozzunk újra értékítéleteket és nemzeti öntudatunk újra magasságokba törhet, amennyiben vállaljuk 2021-ben is keresztünket és megmaradunk annak, amik mind a tizenötmillióan vagyunk – magyarnak!

A vész ha elzugot

A föld felett

Kibékülőre vár

Nyugot, Kelet.

(Idézet Dömjén Ferenc: Hon szerelem című verséből)

Versrészletek: Dömjén Ferenc: Hon szerelem – 1844/1845