Vajon tényleg járt Horthy Miklós meghívására a Felvidék 1938-as visszatérésében kulcsszerepet játszó Ciano gróf és a náci külügyminiszter Ribbentrop a román határ melletti Peregen? És ha igen, vajon ennek a találkozónak valóban szerepe volt-e a világháborús magyar politika legsúlyosabb döntésében, amely az ország sorsát megpecsételte? Igaz lenne, hogy ezen a vidéken zajlott 1912-ben Ferenc Ferdinánd vezényletével a Monarchia egyik legnagyobb hadgyakorlata, a Nagy Háború egyik főpróbája? És hogy jön ehhez a rendszerváltozás, a szerelem meg a rock’n’roll? Minden kiderül – vagy nem – Poós Zoltán Étvágy az imákra című új regényéből, amelyben minden megtörténhet – és rendszerint meg is történik a főhőssel. Poós Zoltánnal beszélgettünk.

MARKOVICS PÉTER – 061.hu

Mielőtt belevágnánk a közepébe: alszol te rendesen?
Gondolom, a kérdés arra vonatkozik, hogy mikor tudtam megírni a regényt…

Ördögöd van. Eseményekre mész, interjúkat írsz, kisgyermekes családapa vagy. Ha éjszakára marad is benned szufla az alkotáshoz, napközben biztosan laposabbakat pislognál. Szóval?
Általában öt órát alszom. Versnek, prózának azután tudok nekiállni, hogy a család már elaludt, hajnalban kelek, és még még molyolok valamit a monitor előtt. Szóval valóban nincs sok időm regényírásra, az Étvágy az imákra című könyvet 2012-ben kezdtem el, és kb. négy évig írtam, persze közben könyvtáraztam is.

Lazításnak esetleg egy kis tévézés?
Ritkán kapcsolom be a tévét, ha mégis, akkor valami gyerekcsatornát a lányom kedvéért. Nemrég fejeztem be a divattörténettel foglalkozó esszékötetet, most azon igazítok ezt-azt.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Maradjunk az új, sorban negyedik regényednél, ami a napokban jelent meg. Az Étvágy az imákra ízig-vérig Poós-regény, amiben keveredik fikció és valóság, múlt, jelen és jövő, egyszerre családregény, love story, útikönyv és popkulturális kalauz…
Az jó, ha egy regénynek vannak ambíciói, aztán hogy a szerző ebből mit vált valóra, egy másik kérdés. Az én ambícióm az volt, hogy a könyv egyszerre legyen családregény, keresőregény, a felnőtté válás és egy szerelem története, és lehetőség szerint mutassa meg a rendszerváltozás káoszát. Azt viszont vitatnám, hogy a szépirodalmi munkáimban komoly hangsúlyt kapna a popkultúra. Az első, Felkészülés kedvenc mondatomra című regényemben akad ugyan néhány popkulturális vonatkozás, például van benne egy Joy Division dalszövegfordítás, de az előző két regényemben alig van hasonló.

Azért akad. A negyvenes években játszódó Az alkony fokozataiban Indiana Jones is megjelenik, az Étvágyban pedig ezerrel „szól a zene”: Pixies, Ultravox, The Smiths, VHK. Olyan, mint egy vintage mozi, amiben mintha a zenére komponálták volna a képsorokat.
Az igaz, hogy innen nézve Az alkony fokozatai a „kezdet könyve”, amiben 1946 lett a nulladik év, a képregénykultúra és az első rock’n’rollnak nevezhető felvétel megidézése is erre utal. Abban az elveszett korszakban szinte minden megtörténik, némi áttétellel még 1956 is. A főhős, Unden Gábor maga sem tudja, de világraszóló folyamatokat indít el, mint a filmbéli Forrest Gump, aki tudtán kívül feltalálta a Smiley-figurát és Elvis csípőmozgását. De Az alkony fokozataiban a popurális kultúra megidézése csak színező anyag, nincs különösebb jelentősége.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Az Étvágy az imákra főhőse, Vitus István viszont nem alakítja a történelmet, az megtörténik vele. A figurát nem nehéz veled azonosítani annak ellenére, hogy szinte semmi úgy és akkor történik meg vele, ahogyan és ahol veled történt.
Nem azt izgatott, hogy a karaktert elbillentsem magamtól, hanem az, hogyan tudom a valóság és fikció egymásba tükrözésével elbizonytalanítani az olvasót. Ha elkezdeném sorolni Vitus István életrajzi adatait, szinte semmi nem egyezne velem. Az ő története nem az enyém, én pusztán összegyűjtöttem és egybefűztem a környezetemben és a levéltárakban talált motívumokat, és persze van a könyvben fantáziamunka is rendesen. Inkább Vitus lelki alkata, habitusa az, amely valamennyire azonosítható velem. 1989 nyarán a fővárosba indul, hogy elkezdje tanulmányait a Műegyetemen, mert építész akar lenni, akárcsak az apja, aki részt vett az ’56-os forradalomban – hol az események szemlélőjeként, hol fegyverrel. Ahogy a fiú elhagyja az otthonát, Pereget, elkezdi felépíteni az identitását, útközben pedig a szülőhely meséjét is beépíti a történetbe, ahogy a kőműves a pumix pumpával beönt néhány köbi betont a monolit födémbe. Ahogy egyre távolodik az otthonától, úgy gazdagodik Pereg mítosza, s amikor birtokba veszi Budapestet, birtokba veszi szülőhelyének múltját is.

Battonyai vagy, sokszor írtál a városról. Miért a szomszédos peregi vidéket választottad a regény kiindulópontjának?
A peregi vidék Romániához csatolt települései még őrzik az egykori település nevét, és megmaradtak a falu ismérvei is templommal, főutcával, Magyarországon viszont már csak számokkal jelölt mezőgazdasági övezet, néhány lakóházból álló majorságokról van szó. Felfedező típus voltam, biciklivel sokszor bejártam a vidéket, a közeli Peregre valahogy mégsem jutottam el. Már elmúltam 40 éves, amikor először megfordultam ott. Pereg nem tanya, nem falu, nekem nem is major, hanem valamiféle meghatározhatatlan státusú településszerkezet, ami elbújt a közigazgatás elől. Megtetszett a kívülállása, ürességének metafizikai erőtere.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A regény emlékezet-kirakósdijában sokszor a valós események tűnnek fikciónak, de az nyilván leesik az olvasónak, hogy a környéknek valóban komoly szerepe lehetett a történelem alakulásában.
Valóban, a régió két komoly történelmi esemény színtere, amelyek némi áttétellel ugyan, de meghatározták Magyarország sorsát. Szóba kerül a Monarchia 1912-es nagy hadgyakorlata, mondhatni hogy ez volt az első világháború főpróbája. Miután Ferenc Ferdinánd személyesen győződött meg a helyszínen csapatai felkészültségéről, talán itt, a peregi tájon dőlt el, hogy ha a helyzet úgy hozza, a háború felvállalható. És valóban járt itt Horthy meghívására Mussolini veje, Ciano olasz külügyminiszter és a náci külügyminiszter Ribbentrop is, aki a fáma szerint a kormányzó rokona, Purgly Emil Battonya és Mezőhegyes közötti birtokán rendezett vadászaton beszélte rá Horthyékat, hogy vegyük ki részünket a szovjetek elleni hadjáratból. Van múltja a környéknek, manapság mégis olyan, mintha semmihez nem lenne köze, csak a kukoricához, a zabhoz, a lovakhoz és a vasúti teherszállításhoz. 1945 után aztán teljesen a perifériára került, szinte az összes kastélyt és kúriát kifosztották, majd lerombolták a környéken, csak Battonya mellett hat jelentősebb épületet. Az egyikben játszódott A szív határai című regényem első része.

Jogosan merülhet fel az olvasóidban, hogy az életműved egy tudatosan felépített rendszerben formálódik, hiszen a történetek kronologikusan, a Millenniumtól a rendszerváltozásig egymásból és egymás után következő nemzeti kataklizmák és katarzisok láncolatában állnak fel.
Véletlenül alakult így. Nem úgy írok regényt, hogy most akkor kitalálok egy ún. storyline-t, hanem úgy, hogy megtalál egy kép, amiből aztán kibomlik a történet. Az első impulzust az Étvágy az imákra esetében is képek adták. A feleségemmel Vácott sétáltunk, amikor feltűnt, hogy a főtér egyik szobrának szemébe valaki rózsaszínű rágót nyomott. A másik alkalommal a szülővárosom katolikus temetőjében egy rozsdás mécsessel bíbelődtem, amikor kiröppent belőle egy hatalmas darázs. Ez a két kép megmozdult bennem, és megírtam a temetői álmot, innen pedig lassan felépült a történet.

A fohász, az ima többször felbukkan a regényben és korábbi könyveidben is. Mi ennek a visszatérő szakrális motívumnak a szerepe a főszereplő identitásépítésében és a te azonosságtudatod kialakulásában?
Nyolc napos voltam, amikor megkereszteltek, hétévesen már elsőáldozó voltam A hittankönyvem lett a második olvasókönyvem, és még olvasni sem tudtam nagyon, amikor már fel kellett mondanom a memoritereket. Persze lázadtam ez ellen, amikor ministráltam, volt hogy össze-vissza ráztam a csengőt, emlékszem arra is, hogy mennyire kiborultam az egyik hittanórán, mert pont akkor ment a tévében egy Tarzan-film, de a Miatyánk sorai ma is az identitásom alapját jelentik.

Amire szépen rárakódott a rock’n’roll…
Nálam ez nem jelent ellentmondást, el tudom egy asztalnál képzelni Mick Jaggert és Jézus Krisztust. A templomtorony árnyékában, a kézilabdapálya betonkerítésére simán felfújtuk a Dead Kennedys és a Sex Pistols feliratokat. A rock and roll, a new wave életem állandó háttérzenéje volt, és ma is az. Amikor hazaérek, még rajtam a kabát, amikor felrakok egy lemezt.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A Kádár-kori tárgykultúra iránti rajongásodnak három, szép eladásokat produkált könyv formájában adtad hírét, de inkább bakelitlemezeket gyűjtesz. Hogyan őrizted meg ezt a szenvedélyed, miközben a CD-korszak beköszöntével szinte mindenki megvált a vinyl-lejátszójától?
Én sem voltam hűséges a vinyleimhez… Amikor Budapestre költöztem, már feltelepítettem az 1500-2000 darabos lemezgyűjteményt, de mivel 25 négyzetméteres lakásban nehezen fértek el, időközben pedig megvettem az első CD-lejátszómat, eladtam a vinyleket. Miután rájöttem, hogy a CD-hangzás közelében sincs a bakelitének, lassan visszavásároltam a „családi ezüstöt”. Jórészt ugyanazokat az albumokat keresem a börzéken, amiktől megváltam 1994-ben. Jól emlékszem, ahogy ’86 telén a Wish You Were Here szólt, miközben pattogott a szú az íróasztalomban, és ütögettem egy Erika írógépet. És persze fontos, hogy ugyanaz a jugoszláv kiadású vinyl hozza vissza azokat a bizonyos élményeket. A lemezjátszó nekem egy időgép, és minél profibb a hangzása, annál tökéletesebb az időutazás, amihez a borító világán keresztül vezet az út.

Említetted, hogy írsz egy divatkalauzt. Megvannak a zenei érésed különböző állomásairól származó ruháid is?
Egy részük igen, még az iskolaköpenyeim is. Kamaszkoromban lelki szemeim előtt megjelent egy sosem volt bauhaus építész, leolajozott hajjal, aki David Bowie a Heroes című albumát hallgatja, miközben egy új városrész főterét tervezi. Ja, hogy mindezt 1922-ben? Miért is ne?

A zenekari múltadat sem hagyhatjuk ki. A Trottel kiadó 1994-es Posztumusz sorozatban kiadott három lemezt úttörő underground együttesekről, a harmadik az első magyar elektrometal zenekar, a kilencvenes évek elején működő Red Marinetti nevű debreceni banda volt, aminek te voltál a basszusgitárosa és egyik szövegírója. Hogy lehet, hogy néhány YouTube-ra felkerült kazetta-felvételen és egy koncertvideón kívül szinte semmi nem maradt az utókorra a bandából, pedig a hazai rock fejlődéstörténete szempontjából is fontos társulásról van szó.
Egyrészt ebben mi is vastagon benne vagyunk, mivel a feloszlásunk után nem foglalkoztunk ezzel az egésszel. Másrészt ez a konceptuális művészetet sem nélkülöző attitűd, amit mondjuk a Laibach képviselt, és ami később a Nine Inch Nailsnél teljesedett ki, itthon nem tett különösebb hatást a Depeche Mode-ot imádó fiatalokra. Bár a dolog számunkra 1991 augusztusában véget ért, dmég e a Trottel-lemez kiadásának idején, 1994-ben sem volt itthon hasonló kezdeményezés. Avantgárd elektronikus zenei agymenések persze akadtak, de az elektrót és a metált közös nevezőre hozó zenekar tudtommal nem. Egykori frontemberünk, Puskás István most a Római Magyar Akadémiát vezeti, már a Red Marinettiben is inkább csak olaszul akart énekelni, ami kétség kívül unikális volt, de nem segítette a gyors karriert. Mindenki más-más irányokból jött a zenekarba, ettől volt olyan furcsa. A billentyűsünk, Szénási Miklós az egyik első hazai hiphop bandában, a Fóbikus Panaszokban játszott Tóth Laboncz Attilával együtt, aki később a Tankcsapdában basszusgitározott. Érdekes volt, ahogy 1990-ben húszéves gyerekek egy faházban nekiálltak, hogy a Spions Menekülj végre című dalából ledaráljanak egy elekrometál fantáziát. Erős volt a zenekar kreatív erőtere, de valahogy mégsem hittünk benne igazán.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Talán nem túlzás, hogy szinte mindenkit megszólaltattál már a magyar pop-rock úttörői közül, aki él és mozog. Nem merült fel benned, a hazai underground, punk és new wave kibeszéletlen történeteivel is kezdened kéne valamit?
Nekem ez nem feladatom. Minden könyvemet, ami nem szépirodalom, felkérésre írtam. A Szivárvány Áruházat és annak folytatásait vagy az 50 év slágerét kibeszélő Táskarádiót éppúgy, mint a magyar pop-rock legendáival készített interjúkötetet. Persze zavar, hogy míg a hetvenes és a nyolcvanas években a Zeneműkiadó ontotta magából az összegző ambíciókkal született könyveket, most nem látni az akaratot, hogy kanonizáló igénnyel megénekeljék és frissítsék a rocktörténetet. De ezt én nem tudom felvállalni, mert nem hiszem hogy képes lennék rá, de ha van némi szabadidőm, akkor verset vagy prózát írok.

Azóta publikálsz újságcikkeket, ahogy 1992-ben megjelent az első versesköteted. Számos napilapnál dolgoztál, volt rovatod a VOLT-ban, szerkesztetted a WAN2 magazint, dolgoztál reklámügynökségeknél is. Étvágy ez vagy kényszerűség, ami törvényszerűen szűkebbre szabja a szépirodalmi életművedet?
Ha nevén nevezzük a gyereket: nem örököltem ingatlant, nem tudtak támogatni a szüleim, mindent a magam erejéből értem el, ha elértem egyáltalán valamit. Állandóan dolgoznom kellett, és közismert dolog, hogy a mai viszonyok között szinte elképzelhetetlen pusztán regényírásból megélni. Egy évekig írt regény honoráriuma olyan alacsony, hogy el sem merem mondani. Ezért van az, hogy világ életemben dolgoztam. Volt olyan munkahelyem, ahol havonta 60-70 cikket írtam. Ha már ott ültem a nikotintól bűzlő, szétesett Ikea-bútorokkal teli irodákban, akkor dolgoztam. Különben unatkoztam volna.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula