A nemzetközi hírű, több díjjal kitüntetett Szabó Sándor gitárművész legújabb, Zenebölcseleti elmélkedések című kötete a zene és a zenehallgatás mélységeibe avat be minket. Ennél azonban sokkal többről is szó van. Új könyvéről, tradíciókról és egyéb érdekességekről is beszélgettünk a művésszel.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

A Zenebölcseleti elmélkedések című könyve egy megszakadt hagyomány tiszteletére is kötelez, visszatérést sürget a mindenkori értékekhez, és a tömegszórakoztatás hátulütői ellen is fellép. Az ellenállás egyik formájának is szánja a könyvét?
A könyvem valójában emlékeztetni akar egy egykoron létező, több ezer évet átívelő hagyományra. Nem volt célom visszatérést sürgetni, hiszen teljesen reménytelen lenne. Sosem látott hatalmas erővel folyik a tradicionális értékek felszámolása. Ebben az erőtérben legfeljebb emlékeztetni lehet a még megmaradt gondolkodókat, hogy vigyék tovább azt a keveset, ami még megmaradt belőle. Érdekes, hogy ellenállást említ, ugyanis alapvetően nem gondoltam bármivel, vagy bárkivel szembeni ellenállásra. A zenében mindennek elfogadom a létét a mai világban, legfeljebb ott az értéktelen pótlékoknak állok ellen, de ez is személyes ügy, és nem foglalom könyvbe. Úgy érzem, hogy nem írhatok a zene mélységeiről, ha nem foglalom tudatomba mindazt, ami van és működik a világban. Ehhez valamiféle józan nyitottságra van szükségem, és hogy megszabadítsam az elmémet a tetszések és a nemtetszések szélsőséges állapotától. Ehhez magamon kell dolgoznom, és lassan egészen másként látom a zene világát. A könyv tehát nem az ellenállás eszköze, sokkal inkább annak eszköze, hogy mások is gondolkozzanak a zenéről, főleg olyanok, akiknek ez lenne a hivatásuk.

 Gyakorlott, ráadásul elismert, nemzetközi hírű zenészként miért tartotta fontosnak, hogy a zenéről írjon és könyvet jelentessen meg? A zene önmagában nem volt elég?
Sokan talán azt gondolják, hogy aki zenél, annak már annyira telitett az élete, hogy nem kell írnia. Én egy teremtő típusú ember vagyok, aki nemcsak a zenében teremt, az talán kevés is lenne. Gondolatokkal is teremtek, ami szorosan összefügg a zenéléssel, a zeneteremtéssel. A zene egy olyan médium, ami által közvetlenül megmerítkezhetünk a transzcendenciában és áthozhatjuk és megtapasztalhatjuk az Univerzum hangi világának egy-egy pillanatát. Az írás ugyanennek a megmerítkezésnek egy másik formája, de nem helyettesíthetik egymást, mivel más dimenzióban működnek. Az írás tartalma konkrét és valamelyest egzakt, a zene tartalma pedig nem mérhető és írható le sem a konkrétság, sem az egzaktság szintjén. Mivel szorosan összefüggve kiegészítik egymást az életemben, ezért mindkettőre szükségem van, mert mindkettőnek az elhivatottsága a lényemben munkál. Szeretem leírni ötleteimet, gondolataimat, mert visszaolvasva újak jönnek és minden egyre tisztább és világosabb lesz. Számomra az írás a megértés folyamatának egy momentuma. Aztán csak a sors hozta úgy, hogy könyvek lettek ezekből a gondolatokból. Én magam nem gondolom magam írónak, de szeretek írni és valamennyire talán meg is tanultam, de ettől még nem lettem író.

Az Ön zenéje kapcsán visszatérően hozakodnak elő a keleti motívumok megjelenésével, tudatos és termékeny felhasználásával. Felidézné, hogyan talált rá a keletről jött hagyománynak-kultúrának az újraértelmezésére?
Körülbelül 40 éve kezdtem el a keleti zenével foglalkozni. Miközben jobban belemélyedtem, arra sikerült rájönnöm, hogy a keleti zenekultúra egy gyökeresen más gondolkodási modellből ered, mint a mi nyugati zenekultúránk. Pontosabban egy ősi paradigmából, a civilizációnak abból a korszakából, amikor az ember nem kultúrában, hanem egy más tudatformában, kultuszban élt. Ahhoz, hogy megértsük mindazt, ami ma megmaradt az ősi keleti zenékből, csak egy más szemléletből kísérelhetjük meg. Ehhez el kellett mélyedni valamelyest a tradicionalista gondolkodók írásaiban, amikből némi fogalmat alkothattam az ősi tudatformáról. Ezek után a nyugati zenének is egy egészen más látványa kezdett feltárulni. Ösztönösen kezdtem átjárókat keresni a két zenei világ között, és úgy találtam, hogy léteznek átjárók. A keleti zenét nem gondolnám, hogy újra kellene értelmezni, mert egyáltalán előbb értelmezni kellene. Át kellene engedni magunkon, átélni a valóságát. Én egy kissé viszolygok a mai újraértelmezésektől, mert az úgynevezett újraértelmezés a legtöbbször a régi rend lebontásának eszközeként jelenik meg. Vajon azért kell újraértelmezni, mert az eredetit sem értjük? És aztán majd valaki újra akarja értelmezni az újra értelmezettet is, mert azt sem lehet megérteni? A zenéim kapcsán igyekszem kikapcsolni az aranyat kereső alkimista hozzáállását, egyszerűen csak rábízom magam az intuícióimra és úgyis kijön valami a pszichém mélyéről, ami keleti vonatkozású. Elegendő, ha elkezdek olvasni valamit keletről és az máris felhoz dolgokat. Mivel gyakran utazom keleti országokba, így szinte állandósultak bennem az intuíciók és így jönnek fel őseink kollektív tudattalanunkban rejlő ősi zenei emlékei. Mára mindkét zenei világban otthon érzem magam.

„Az improvizativitás az, ami a kodályi program megújítását is jelenti.” Írta Szabados György. Az Ön életében milyen helyet foglal el az improvizáció, mit jelent most és mit jelentett húsz évvel korábban?
Ha már szóba került Kodály, meg kell említenem, hogy az ő korában az improvizáció nem volt egyáltalán fókuszban az akkori hazai zenei életben, még annak ellenére sem, hogy már jó ideje voltak hazánkban jazz zenekarok. Kodály számomra egy igazi ikon, mint magyar zeneszerző és tanár. A népi kultúra szeretetétől fűtött fanatizmusával megalkotott egy egészen rendkívüli zenepedagógiát, csupán azt nem vette figyelembe, hogy a zene nem lehet mindenkié, csak az arra beavatható embereké lehet. Csak nézzünk körül: ma minden gyerek utálja a kodályi alapokra épülő szolfézst, ami pedig a maga nemében zseniális és hasonló sincs a világban, de éppen nálunk nem tud a hétköznapi emberek szintjén működni. És most az alsóbb szintű zenei oktatásra gondolok, amiben a legtöbben vesznek részt. Kodály talán azt az aranykori viszonyt szerette volna helyreállítani, vagy megvalósítani, ahol a zene mindenki életének szerves részévé válik egy szakrális lelkiségében. Szabados György gondolatait jól ismerem és vele sokat is beszélgettünk erről a témáról. Ő is azt látta, hogy az embereknek csak kis része vonható be a zenébe, viszont aki ebben benne van, annak a vele született kreativitását kellene megőrizni, és fejleszteni. Ez pedig valóban úgy lehetséges, ha a kodályi hagyományt tovább építjük a kreativitás, konkrétabban az improvizáltatás irányába. Az én életemben elemi fontossága van az improvizációnak. Hiszen a zenét a kezdet kezdetén a hallásomra támaszkodva ismertem meg. A zenei tanulmányaim kizárólag a kottaolvasásra és némi összhangzatra korlátozódtak. Az akkordok világát viszont már teljesen magamnak kellett felfedezni. Mikorra bekerültem a jazz tanszakra, mint vendéghallgató, már kompozícióim voltak és bennük sok olyan akkordot játszottam, amit ott nem is tanítottak. Ugyanez vonatkozott az improvizációimra is. Nekem már akkor is Lendvai Ernő: Bartók és Kodály harmóniavilága című könyve volt a zenei bibliám.

Végül nem is szabott gátat a zenei fantáziájának…
Egyszer csak meghallottam az indiai klasszikus zenét, amiben sosem hallott hangsorokból épülő dallamokat fedeztem fel. Ez annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy hatására elkezdtem mindenféle keleti zenét gyűjteni és tanulmányozni, majd mindezeket áttenni a gitárra. Persze ezt is úgy, hogy minden héten kiválasztottam egy hangsort és magamban improvizálva énekeltem mindenféle belőle építhető dallamot. Este elővettem a gitárt, és amit énekeltem, azt a hangszerrel együtt játszottam. Másnap a hangsor következő moduszával tettem ugyanezt. Végül is ez egy általam kigondolt szolfézsgyakorlat volt, amit én igen fanatikusan, nagyon szigorúan végigcsináltam. Ezért hallható a zenéimben oly sok keleti hangzású dallam. Évek alatt gyakorlatilag eljutottam oda, hogy elkezdtem belül hallani a zenéket és azokat eljátszani. Persze kezdetben ez nem volt nagyon tiszta, mert a külvilág ingerei, zenéi eléggé erős impulzusként hatottak és ez akadályozta, hogy tisztán azt játsszam, amit belül hallok. Mindez 40 évvel ezelőtt történt és 20 évvel ezelőtt már teljességgel ebben a világban éltem, mára csupán tisztultak a dolgok, a sallang, a törmelék lehullott, és inkább a lényeg maradt fent. Az improvizáció számomra sokkal inkább egy mélylélektani folyamatként létezik, ahol a tudatom mélyén ott vannak a megtanult dolgok, mintegy láthatatlan vázként tartják egyben a zenémet, ugyanakkor szűrőként nem engednek bármit felhozni. Ami erre a vázra kerül, az mind intuitív csatornán nem tudatos állapotban jön fel. Tehát nem gondolkodom azon, amit játszom, hanem csak hagyom, hogy jöjjön. Ha valaki az improvizáció tanításáról beszél, akkor nekem az jut eszembe, hogy valójában azt kellene megtanítani, hogy miként kerüljünk olyan teremtő állapotba, amiben a zenék könnyedén feljönnek a tudatunk mélyéről. Ez a teremtő állapot a hallásunk, az érzékelésünk és a reagálásunk fejlesztésével valósulhat meg. Ebben a fejlesztési folyamatban nem az összhangzattani tanulmányok a döntőek. Itt eszembe jut, hogy mennyi tehetséges zenész van, akik már gyerekkorban remekül improvizálnak abban a stílusban, amibe beleszocializálódtak. Ez pedig azért van, mert először hallás után tanulnak meg játszani a hangszeren. Sokszor, ha elkezdik tanítani őket valamilyen rendszer szerint, elvesztik ezt a született, természet adta adottságukat és az iskolában beleszürkülnek az átlagba és végül mindegyik ugyanúgy, ugyanazt fogja játszani, amit a tanár beléjük vésett. Ma már a világban mindenféle jazz iskolák vannak. Ott mindenhol a jazzt különféle stílusaiban tanítják. Ehhez a stílusokat már feldolgozták, analizálták és ezek, mint elméleti rendszerek váltak tananyaggá, hiszen csak akkor lehet tanítani bármit is, ha egzakt leírható, átadható információként létezik.

Mindez elsajátítható?
Ezeket a rendszereket meg lehet tanulni, lehet őket gyakorolni és így az iskolákból bizonyos stílusokban jól játszó zenészek kerülhetnek ki, de nem merném azt mondani, hogy ők mind intuitíven improvizálnak. Tehát a jazz stílusban való zenélés és az intuitív improvizáció két külön dolog, miközben jó esetben szoros összefüggésben vannak. Ma olyan elképesztő precizitású jazz hangzású zenék hallhatók, amikről azt gondolná a hallgató, hogy improvizáció.  Igazából minden hangja le van írva úgy, mint egy klasszikus darabban. Megkomponált jazz hangzású zene modern jazz hangszereken előadva a klasszikus zene minden szigorával és precizitásával párosítva. A mai tudásalapú civilizációban végül minden dolog akademizálódik és ez egy túlszabályozott élethez és az élő dolgok megmerevedéséhez vezet. Csupán éppen a spontenaitás izgalma és megismételhetetlensége hiányzik belőle, éppen az, amitől a jazz él. Miként a klasszikus zene is akadémizálódott, ugyanez zajlik a jazzben is és mindenütt, ahol a tudás átörökítése a nyugati iskolai rendszerek szerint történik.

„A mai zeneipar komoly részt vállal a régi kultúra és esztétikai rendszer teljes lebontásában azzal, hogy a teljes zenei világot ipari szinten és módon homogenizálja.” Írja. Milyen veszélyeket rejt még ez magában?
Az életünk minden mozzanata immár be van árazva, hiszen fogyasztási termékké vagy szolgáltatássá tette ez a civilizáció. A veszély az, hogy lassan kilépünk az emberi tartományunkból. Már semmiről sem tudjuk, miért van, miért jelent meg az emberi lény életében és mi volt valaha a funkciója. A zene, és általában a művészet éppen ettől szenved. Ha leegyszerűsítjük a dolgokat, akkor azt mondhatjuk, hogy a zene egy lelki táplálék, az ember közvetlen szakrális kommunikációja a világ nem látható tartományával, a művészet funkciója pedig ebben a kultúrában az, hogy emlékeztesse az embert, hogy miért van itt és milyen lehetne az élete és általa lényét egy magasabb szintre emelje. Ehhez képest a zene szakma, üzleti vállalkozás, eladható termék, szolgáltatás. És persze a világ tömegesedésével és globális butulásával egyre elértéktelenedik. A művészetről ugyanez mondható el: szakma, üzleti vállalkozás, eladható termék, szolgáltatás. Kinek jut ma eszébe, hogy lényét és a külvilágát művészetével emlékeztesse az ideálisra, az ,örökkévalóra, az eredeti emberi létre és az egykori kultuszra? Az a „kulturális” intézmény, aminek ezzel kellene foglalkoznia, gyakorlatilag egy felülről vezérelt kultúra alapanyagát használó ipari üzem, ami az embereket is és a kultúra munkásait – (mert nem nevezhetek mindenkit művésznek)- haszon termelésére kényszeríti. Így az igazi művész a tápláléklánc legaljára kerül. Aki beáll a sorba és, kulturális ipari terméket állít elő, az legalább megél belőle. Ez a folyamat zajlik most és a legnagyobb veszély az, hogy egy buta, érzéketlen, befolyásolható, programozható tömeggé válik a világ, ahol minden elfajzik. Elfajzik a zene, a művészet és maga az ember is. Hogy a tömeg ösztönei ki legyenek elégítve, az ipar zene- és kultúra pótlékokat állít elő.

Miért tartja fontosnak zenészként, hogy a morális véleményének is hangot adjon? Minden művészre érvényes kötelezettség ez?
A morális etikai véleményem a lényem érzékenységéből adódik. Minden emberben ott szunnyad a jó, a helyes, az etikus őstudása. Egy érzékeny művész, amennyiben tudja kezelni az egóját és nem szenved egyéb, a társadalom által generált mentális anomáliáktól, automatikusan érezni fogja, mi a helyes, pontosabban mi az, ami örökkévaló. Nálam az etikai érzékenységet egy nagyon erős felismerés keltette életre. Észrevettem, hogy hatalmas erők igyekeznek lerombolni mindent, ami régi, ami évszázadokat, évezredeket kibírt. Létre akarnak hozni valami olyan kultúrát, benne egy újfajta embert, aki nem emlékszik semmire az ősi tudásból, aki lelkületében gyökértelen, és ezáltal bármire programozható. Ehhez ki kell emelni őt az emberi tartományból. Minden jel erre mutat. Egy valamilyen szinten is magát művésznek nevező ember kötelessége a kritikai hozzáállás. Hiszen a kultúra megszemélyesítőjeként felelős azért, hogy a kultúra ne csupán ipari, üzleti szolgáltatás legyen, hanem az emberek kultiválása, azaz művelése, magasabb szintre emelése. Nyilván ma nincs a földön hatalom, ami ezt jó szemmel nézi. Egy lebutított társadalmat könnyebb uralni. Az etikus kultúra ezért a perifériára szorult és csak megtűrt pozícióban létezik.

 „A zene funkciója már nem egyöntetű az emberek között. Sokak számára hangzavar, egyeseknek legfeljebb „talpalávaló”, azon túl pusztán érthetetlen, absztrakt hangi jelenség.”
Ezt a könyvemből idézte, és s ehhez nem tudok többet hozzátenni. Az ember teljesen eltévelyedett, nemcsak a zenét illetően, de egész életvitelében. A zene az ősi kultuszokban a legszentebb jelenség volt. Az ember ösztönösen érezte, hogy a zene egy magasabb valóságból ered, általa közvetlen kapcsolatot érzett a Teremtőjével. A zene a Teremtővel és az egymással való érzelmi, hangulati kommunikáció eszköze volt. Időnként próbálom a mélytudatomból felhozni azt az érzést, amit őseink 2000-3000 évvel ezelőtt érezhettek, ha meghallottak egy zenét. Másként reagáltak minden hangra, mint mi most. Az akkori világban nagyon élesen elkülönült a zene és a zaj, de ami még fontosabb, ismerték a csendet. A zaj a legszentebb hangot is befedi. Ezért is vágyom olyan zenéket teremteni, aminek szerves része a csend, törekszem kevés hangból erős építményt alkotni. Megmutatni, hogy a zenének nem feltétlenül kell hangosnak lennie, és nem kell elpocsékolni a hangokat.

A mai állapot jó néhány évszázad alatt jutott erre a pontra. Amikor a nagy zeneszerzők elkezdtek versenyműveket írni, ez volt az a pont, amikor a zene végleg levetkőzte a szakrális funkcióját. A zene innentől már az egó önmegvalósításának, a megmérettetésnek és a féktelen szórakoztatásnak az eszköze lett. A fiatal zenészek számára a virtuozitás az érvényesülés eszköze lett, igazából olyanná vált, mint a versenysport. Ezzel nem akarok pálcát törni a nagyszerű versenyművek fölött, csupán, mint jelenséget tartottam fontosnak kiemelni. A mai világ mindent piaci alapon akar működtetni. A zenét is. Csupán szórakoztatni akar, tömegigényt kielégíteni, és ahol minél butább a tömeg annál inkább az avatatlanságának megfelelő zenepótlékkal igyekszik azt kiszolgálni. A klasszikus zene egy ideig állta a sarat, de már ott is tömegigény kiszolgálása történik, jóllehet, magasabb szinten. Az ennek eszközéül alkalmazott látvány show már inkább a cirkuszra emlékeztet és az előadók virtuóz akrobatizmusa pedig fontosabb lett, mint maga a zenedarab.

Ön szerint mára eltávolodtunk a zene és a zenehallgatás eredeti módozataitól? Annyiban nem-e egy természetes folyamatról van szó, hogy a zene funkciója, szerepe, használata megváltozott, és ma már nem azt a célt szolgálja, amit 500-1000 évvel ezelőtt?
Nagyon eltávolodtunk egyáltalán önnön emberi valónktól.  Ma nem hallgatjuk, hanem fogyasztjuk a zenét. Amit nem fogyasztunk el, az mint akusztikus környezetszennyezés van jelen a világban. A probléma éppen az, hogy annyira megváltoztatták a szokásainkat, – mert ez véletlenül nem történik csak úgy, – hogy már nem emlékszünk arra, hogy miért kaptuk a zenét ebbe a világba. Minden változik és az természetes is, de az nem mindegy, hogy milyen irányba történik és milyen erők hatására.  Persze a mai kultúra szempontjából minden változásra azt lehet mondani, hogy természetes, mintha ezzel meg is nyugtatnánk és felmentést adnánk magunknak, miközben minden elfajzik körülöttünk.

Figyelemmel kíséri a fiatal tehetségek játékát, kísérleteit? Lát esélyt arra, hogy az Ön zenéjét az ő zenei elképzeléseik, elgondolásaik továbbviszik, ha másképp is, de továbbhagyományozzák?
Természetesen figyelemmel kísérem őket és ráadásul nagyon jól érzem magam velük, ha együtt zenélünk. Azt kell megtanulniuk, megérezniük, hogy a zene, amit szeretnének játszani, nem a külvilágban, hanem bennük van. Nem igazából tanítani kellene őket, hanem sokkal inkább terelgetni egy átfogóbb, univerzálisabb zenei szemlélet irányába. Önmagukkal kellene többet foglalkozni és kevesebbet a külvilágban található zenékkel. Végig kell járniuk egy bizonyos beavatási utat, kipróbálni mindent, megtapasztalni a zsákutcákat és persze olyan élményeket, amik magasabb szintre emelik a lényüket. Arra sosem vágytam, hogy a zenémet továbbvigye bárki is. A zeném az a legintimebb szubjektumom. Velem együtt a zeném is elfog enyészni, már csupán azért is, mert a zene számomra létmegnyilatkozás, mert bizonyos tekintetben egy vagyok a zenémmel.  Engem nem boldogítana, ha valaki játszaná a zenémet, sokkal inkább az, ha valaki elkezd gondolkodni a zenén és saját magán, csupán mert hallott játszani, vagy olvasta a könyveimet. Ha az általam képviselt hozzáállást valaki továbbviszi, akkor már nem éltem hiába. Minden tehetséges kreatív zenésznek, aki bármilyen szinten is alkotó művésznek gondolja magát, meg kell teremtenie saját zenei világát.

A gyakorlatias dolgokat szem előtt tartó világban hol a zene helye és mi a feladata a hétköznapi emberek életében? Miért szükséges a zenei műveltség és oktatás támogatása, ha valaki nem zenei pályán képzeli el a jövőjét?
A mai világ embere számára a zene sokadrendű dolog. Sok ember észre sem venné, ha egy napon valamilyen okból megszűnne a zene, és elvesztenénk a zenére való hangoltságunkat. Mi, zenészek, bizonyára gyorsan belehalnánk, a tőzsde nem is reagálna az eseményre, és a világgazdaság sem omlana össze, miközben az egyetlen, a spirituális valósággal való közvetlen kommunikációs csatornánkat veszítenénk el. Egyetlen ország parlamentje sem gyűlne össze, hogy megvitassák a rendkívüli eseményt, mert fel sem tűnne nekik a hiánya. Azért nem tűnne fel, mert a zene a mai ember életében jelentéktelen helyet foglal el. Ez nem volt mindig így. A kínai történelemben például voltak olyan uralkodó dinasztiák, akik uralkodásuk ideje alatt a zenét a legmagasabb rendű művészetként tisztelték és az államuk egyik fő pillérének tartották. Aki nem tudott magas szinten játszani valamely klasszikus hangszeren, az nem tölthetett be állami pozíciót. Ma egy sportoló vagy egy funkció nélküli médiaceleb összehasonlíthatatlanul értékesebb a hatalomnak, mint egy magas színvonalon teremtő művész.

A zenei oktatásban nagyon sok jól működő elem van és az eredmény magas színvonalú, csupán az a feltűnő, hogy szinte kizárólag az interpretálás irányába fókuszál és szinte egyáltalán nem a kreativitás irányába. Ez persze érthető is, mert sokkal több a szorgalmas tehetség, akiket ki lehet nevelni magas fokú interpretációra, és hozzájuk képest minimális számú az a kreatív, intuitív tehetség, akik teremtő művészként alkothatnának. Másfelől mi magyarok mindig nyugati trendeket követünk, mert ezt várják tőlünk, de semmilyen szinten nem tudunk irányadó hatalommá válni, mert az országunk kicsi és a nyugati világ kulturális gyarmatává lettünk.  Ez sok mindent meg is magyaráz. A klasszikus zene immár annyira internacionális kultúra, hogy abban valóban fel tudunk mutatni kis eredményeket, de például a könnyűzenében egyáltalán semmit. Ott a domináns brit és amerikai kultúra dominál, és azokon kívül csak utánzók és fogyasztók létezhetnek, vagy kicsiny belterjes szubkultúrák, mint amilyen a magyar könnyűzenei világ. Csak úgy létezhetnek külföldön is ismerhető magyar sztárok, ha mögöttük komoly „hátszél” dolgozik, azaz bizonyos érdekeltségek sztárolják őket. Nem mindegyikük üti meg a nemzetközi mércét, de a sztárolás hatékonysága legalább ismerten tartja a nevüket. A sztárolt művészre szokták mondani, hogy „jól adminisztrálja magát, vagy jó támogatója van….”  Ugyanakkor vannak hihetetlen egyéniségű, rendkívül eredeti, az ismeretlenség perifériáján élő újító tehetségeink, akik sokat letettek már az asztalra, de mögöttük nem áll senki, nem férnek be semmilyen trendbe, vagy nem állnak be a hatalom mögé. Ha mindezek volnának is, akkor sem lenne belőlük sztár, mert kívül esnek a domináns, mindent diktáló kultúrszférán. Így elkallódnak, mert el sem juthatnak addig, hogy kibukkanjanak az ismeretlenségből.

Nagyon szigorú megfogalmazása ez a dolgoknak.
Minden dolog, amit , valamiféle szemlélet eredményeként jött létre, és azt kell mondjam, hogy egy félresiklott világ szemlélete mutatkozik meg benne. A zenei műveltség jelenlegi állapota is egy jellegzetes anyagi érték alapú szemléletből vezethető le. Ez a szemlélet nem képes az eredeti helyén értelmezni a zene jelenségét, ezért csak úgy, mint bármi egyebet, anyagi haszna alapján szemlél. Azaz, a zenét nem annak látjuk, mint ami valójában, ezért a fontosságát képtelenek vagyunk felmérni. A zenei műveltség nem az, ha valaki ismeri a legfontosabb szerzőket és tudja, hogy miket írtak és még fel is ismeri őket. A zenei műveltségnek azzal a tudatossággal kellene kezdődnie, hogy a zene a léleknek ugyanolyan fontos tápláléka, mint a testnek az étel. Ennek tudatosítását gyerekkorban kellene elkezdeni, szép lassan bevezetni, beavatni a gyermeket a hangi világba és a zenét a mindennapok részévé tenni, de nem úgy, hogy állandóan és mindenütt szól valami zenepótlék. Mindenkit a szintjének és korának megfelelően kellene bevezetni. Megtanítani őket arra, hogy a zenét nem érteni kell, hanem érezni. Nem kellene mindenkinek tudni a szolfézst és az összhangzattant. Elég lenne csak énekelni és sok zenét hallgatni, mindenfélét. Az otthon része kellene, hogy egy legyen egy rendes lejátszó és lehallgató rendszer. Ez már ma nincs sehol, a 80-as években divat volt a jó hifi, de ma már csak laptop van és telefon. A zene átélésére kellene tanítani a gyerekeket. A mai gyerekek azért nem szeretnek énekelni, mert a szüleik sem énekelnek. Nincs követendő modell számukra. Az iskolai énekeltetést pedig elutasítják, mert szégyellik egymás között az éneklő megnyilatkozást. Mindez azért van, mert a világból is hiányzik az éneklő ember modellje. Ezen még az ipari paraméterekkel felépített énekes popsztárok sem segítenek, sőt ellenkezőleg, egy elérhetetlen, zárt, hamis világot testesítenek meg és mutatnak. Nem kellene oly sok mindenkinek zenei pályára lépni, csak azért, mert tehetségkutatók erre csábítják a fiatalokat, vagy mert divat például gitárt tanulni. Érdekes, hogy hazánkban több száz gitártanár tanít, miközben egyáltalán nincs gitárkultúránk. Nincsenek igazi művészeink, csak néhány versenyt megnyert gitárosunk, akikből végül megint csak tanárok lesznek, akik ugyanúgy tenyésztik a következő generáció versenyzőit. Ez a fajta zeneoktatás egy olyan intézetre emlékeztet, ahol zenei versenysportolókat, majd tanárokat tenyésztenek.

A támogatásokról még szót sem ejtettünk…
Beszélhetnénk az oktatás és művészet támogatásáról is. Bármennyi pénzt költhetnének rá, nem változna semmi, mert az uralkodó szemlélet eleve rossz, a pénz pedig annak rendje és módja szerint elpárologna. Miként pénzt áldozunk a testünk önfenntartására és igyekszünk lehetőleg a legjobb ételeket és italokat fogyasztani, addig a lelki önfenntartásunk szükségessége fel sem merül a tudatunkban, aminek legelemibb része lenne a művészetre, azon belül a zenére való anyagi áldozás és ez tisztán szemléleti kérdés. Érzésem szerint könnyebb lenne megtalálni rá a pénzt, mint megváltoztatni a rossz szemléletet. Ami évszázadok alatt torzult el, azt nem lehet 1-2 év alatt rendbe hozni. Egy pár ember megpróbálhatja legalább azzal, hogy felhívja a figyelmet, hogy másféle gondolkodási modell is létezik. Én ezek egyike vagyok.