Utolsó részéhez érkezett a Táncold körbe Magyarországot online! sorozat, ezúttal Szék táncait ismerhetik meg, akik ellátogatnak az Országos Széchenyi Könyvtár Youtube-csatornájára. Az ismeretterjesztő széria a Martin György Néptáncszövetség és az Örökség Népművészeti Egyesület kezdeményezésére indult, 1998 és 2008 között készült gyermekeknek a nemzeti könyvtárban. És hogy mitől különleges Szék és táncélete, arról Novák Ferenc Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas koreográfus és Korniss Péter Kossuth-, és Prima Primissima-díjas fotográfus mesélt a 061.hu-nak.

MM – 061.hu

A Táncold körbe Magyarországot online! sorozat utolsó részében Szék térségének táncait ismerhetik meg az érdeklődők. A táncokat az MTA BTK Zenetudományi Intézet Néptánckutató Archívuma filmjeivel illusztrálják, a széria részeit pedig az Országos Széchényi Könyvtár YouTube-csatornáján lehet elérni.

A filmsorozat kiválóan használható minden közösségben gyermektánc oktatására; használatával nem csupán a képzett táncpedagógusok, hanem a néptáncot alapszinten ismerő oktatók is kitűnő eredményt érhetnek el. A sorozat szerkesztő-forgatókönyvírója dr. Diószegi László, történész, Harangozó-díjas koreográfus, rendezője Szécsényi Anikó, az OSZK munkatársa.

Érintetlen kultúra

Szék az erdélyi mezőség központjában, Kolozsvártól északra, csodálatos dombos vidéken fekszik. A 2500 lelkes község a középkorban még sóbányáiról híres, szabad királyi város volt. A gazdagság és az elzártság együttesen eredményezte Szék egyedülálló kultúráját. A kutatók még az 1970-es években is érintetlen népviseletet, népzenét, és táncokat találtak itt. Széken a nyolcvanas évek végéig minden héten és minden falurészen külön táncházat rendeztek. A fiatalság szívesen ment a táncba, hiszen ez volt az egyedüli alkalom a találkozásra, párkeresésre. Szék három nagy részből, szegből áll: Felszeg, Forrószeg és Csipkeszeg. Táncéletük létrehozta állandó helyszíneit: a szegenkénti „táncház”-akat, ennek szervezeteit: a legényekből kiállított tisztségviselőket, akik a szervezést, a pénzügyeket, a zenész megfogadását, a rendfenntartást látták el. Az „aprók táncában” pedig a kisgyermekek nevelődtek bele a táncba.

A széki vonós népzene leginkább Lajtha László 1954-es gyűjtése alapján ismert. A zenészség dinamikusan hagyományozódott, ezért jól dokumentált. Mind a három szegnek külön-külön zenekara volt, emiatt is olyan változatos a széki zene játékmódja. A széki banda háromtagú: prímás, kontrás, bőgős.

Novák Ferenc Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas koreográfus Szék táncai és táncélete a 20. század első felében című előadásában többéves gyűjtőmunka élményeit, eredményeit foglalta össze: “Azt szoktam mondani, hogy egy néprajzosnak legyen vadászszerencséje, anélkül nem megy a dolog. Nekem az volt a vadászszerencsém, hogy eljutottam Székre már 1958-ban. Akkor kellett eldöntenem az egyetemen, hogy miről írom a szakdolgozatom. Az első öt-hat Széken töltött nap után jöttem rá, hogy egy egészen csodálatos világot találtam. Szék elzárt falu volt, a 18-19. század fordulóján, a sóbányászat megszűnésével veszített a jelentőségéből. Még egy autóbusz se járt arra, villany se volt itt. Lehet is látni Korniss Péter fotóin, hogy még a hatvanas évek végén is petróleum lámpa égett a széki házakban. A társadalmi körülmények is bezárkóztak, csak hogy egy példát mondjak, a Széki Rómeó és Júlia is egy Széken játszódó, valós eseményeken alapuló történet alapján született. Széken három utca volt: ezek között az utcák között nem lehetett házasodni. Endogámikus házasságok köttettek, legalább a harmadik unokatestvérekkel lehetett csak házasodni. Az Aprók táncában, ahova a tizenéves gyerekek jártak, már minden fiú tudta, ki az az öt-hat lány, akiket feleségül vehet. És ezt elfogadták. Pedig a gyerekek ismerték egymást, hiszen a konfirmáló iskolába együtt jártak, mégsem merült fel bennük, hogy megtörjék a szokást. Ha pedig felmerült, azt a széki szokásrend hozta össze. Egy ilyen tragikus történet alapján készült a „Forrószegiek”. Életem szerencséje, hogy egy ilyen falut találtam.” (A teljes beszélgetés elérhető ITT)


Korniss Péter Kossuth-, és Prima Primissima-díjas
fotográfus így emlékezik: “Amikor ’67 novemberében szembetalálkoztam ezzel a világgal, az elképesztő élmény volt. Nem akartam hinni a saját szememnek, hogy ez létezik. Ezért is tartottam fontosnak, hogy megörökítsem, amit ott látok (…) Amit ott láttam, az maga volt az élet. A táncház nekik nem csak egy szórakozási forma, hanem a közösségi létnek egy nagyon fontos színtere is. A gyerekek az iskolaudvaron táncoltak szünetben, és iskola után is, aprók táncának hívták. Meg akartak tanulni jól táncolni, és bekerülni a táncházba, mert innen vezetett az út a felnőttek világába. A táncházban alakultak ki az egyén helyei, szerepei, kiderült, kik a jó szervezők, kik az ügyes, talpraesett fiúk, kik azok a lányok, akik összeszedik az ennivalót a zenészeknek, kik azok a fiúk, akik összegyűjtik a pénzt a ház bérlésére, és így tovább. Itt alakultak ki a barátságok, szerelmek. És csak házasodásig lehetett járni a táncházba. “Ez a tánc a legényeké, nem a házas embereké” – van is egy ilyen szöveg, amikor a legényest járják. A táncház a ház egy szobáját jelentette, amit kibéreltek. Kivitték a bútorokat, itt lehetett aztán táncolni. Felszegen például egy nagyon híres széki mesemondó asszony, Győri Kali és a férje háza volt. Kali néni ebben a szobában szőtt a hétköznapokon, a hétvégén pedig a szoba átalakult táncházzá. Kivitték a szövőszéket, és nem volt más benne, csak három pad. Az egyiken álltak a zenészek, a másik kettőn pedig a lányok és a fiúk ültek. Szinte leírhatatlan az az atmoszféra, ami ott fogadta az embert.” (A teljes beszélgetés elérhető ITT)

Szent Bertalan napja

A széki népviselet jellegzetes, a vért és a gyászt idéző, fekete-piros színe tragikus eseményre emlékeztet. 1717. augusztus 24-én, Szent Bertalan napján tatár seregek törtek Székre. Az alig száz túlélő fogadalmat tett, hogy ezen a napon háromszori istentisztelettel és böjttel emlékeznek az áldozatokra. A nők derékig érő, csak a kézelőn, feketével hímzett inget hordanak. A hosszú, ráncolt szoknya színe piros és fekete, alatta három-négy alsószoknyát, pendelyt viselnek. A fekete lajbi vállát piros szalagból készített csokorral díszítik, csizmájukat a saroknál tulipános mintával varrják ki. A viselet elengedhetetlen darabja a fekete, apró virágokkal hímzett, gondosan megkötött kendő is. A férfiak öltözetének jellegzetes darabja a kék posztóból készített mellény. A sárgarézből készült gombok a valaha a környéken élő szászok hatását mutatják. A bő ujjú fehér ingnek csak az elejét tűrik be a nadrágba, a hátulját kiengedik. A fekete posztókalapot már csak az idősebbek hordják, sokkal elterjedtebb a jellegzetes, hetyke szalmakalap.

Legényes, négyes, porka, hétlépés

A székiek „párnak” nevezik a táncrendjüket, ami arra utal, hogy a szünet nélkül egymást követő táncokat ugyanazzal a legénnyel, leánnyal kell végigtáncolni, közben partnert váltani nagy illetlenség számít. A széki pár régebben legényessel, a sűrű és ritka tempóval kezdődött. Ezt követte a négyes, vagy, ahogy ők mondják, a magyar.

A legényest a székiek az utóbbi évtizedekben a táncszünetekben, a zenét külön megrendelve járják. Körbe sétálva kezdődik a gyors ritmusú, virtuóz sűrű tempó. A rövid séta után a legények együtt váltogatják a pihenő és csapásoló motívumokat, a zenéhez igazodva, négysoros szakaszokba, pontokba fűzik a figurákat. A pergő ritmusú táncot a lassabb ritka tempó követi, amelyben a lábcsavaró motívumokat lelassítva, a csapásoló figurákat felgyorsítva táncolják.

A széki táncélet igen fejlett és különleges volt, erről Novák Ferenc így mesélt a 061.hu-nak: “Az egész magyar nyelvterületen, az egész Kárpát-medencében talán az egyetlen teljes táncrend volt, amit be is tartottak. Nem véletlen, hogy amikor a tanítványaim – Foltin Jolán, Stoller Antal, Lelkes Lajos – kitalálták a táncházat 1971-ben, akkor Martin Györggyel konzultáltak. Ők is a Széken látottak hatására találták ki, hogy a széki táncrend legyen az első, mert ez egy tökéletes, ki nem mozdítható táncrend. Ha kimozdítható, a szokásrend törvényei mozdítják ki. Például, amikor ‘58-ban elkezdtem gyűjteni, a páros táncok között ott volt a „gólya”. Ez egy polgári tánc volt, valószínűleg Kalotaszegről hozták az ott szolgáló fiatalok. Ezt a párok egymás mögött, oszlopban felsorakozva táncolták. Aztán, három év múlva, mikor tovább gyűjtöttem, eltűnt. A szünetben táncolták a sűrű és ritka tempót, és akkor volt még verbunk is. Ez körülbelül három-négy évig létezett, aztán jött egy következő generáció, akik már nem tudták megtanulni, mert a sűrű a ritka tempónál sokkal nehezebb tánc.”

A magyar, vagy négyes különlegessége, hogy két pár kis köröket – négyeseket – alkotva táncol együtt. A körök váltakozó irányba sebesen forognak. Három forgás, vagy, ahogy ott mondják “fordítás” után pihenő következik, amelyben a táncosok eleresztik egymást, és körbesétálnak. A séta közben a lányok zsebkendős kezüket összefogják, a legények pedig ujjaikkal pattogtatnak, gyakran a ritka tempó lábfacsaró és csizmaverő figuráit táncolják. A négyest énekes dallamokkal, “jaj nótákkal” kísérik. A tánc 15-20 percig is eltartott, így mindenki elénekelhette a maga nótáját.

A széki táncrendben a négyest rendszerint a lassú és a gyorsan forgó csárdás követte, majd a hatvanas évektől két új tánccal, a porkával és a hétlépéssel bővült. A lassúban a párok szétválnak. A legények lassan körbe sétálva énekelnek, majd ismét táncba hívják párjukat. A lassú, aszimmetrikus zenére körben állva, szorosan összeölelkezve hosszan táncolnak, énekelnek, és bár egyszerűnek tűnik, nehéz szépen táncolni. A lassút a legközkedveltebb tánc, a csárdás követi. A körforma felbomlik, és a vidám, pattogó ritmusú zenére a párok sebes forgásba kezdenek. A csárdást sokáig, néha egy órán keresztül is húzzák. A párok néhány irányváltás után leállnak, félrehúzódnak, összeölelkezve a zene ritmusára billegve pihennek. A porkát és a hétlépést körbe táncolva egymáshoz igazodva járják a párok. Ezek a táncok nem túl bonyolult szerkezetűek, de a gyorsuló ritmusú zene miatt nem könnyű eltáncolni őket.

Vezető kép: Korniss Péter