“Ez az egész egy és oszthatatlan. Minőség. És igen, magyar” – Prieger Zsolttal, az Anima Sound System vezetőjével beszélgettünk.

PZL – 061.hu

Azt mondod a veled készült interjúkötetben, hogy egy nagy pofonon kívül nem nagyon emlékszel az óvodáskori emlékeidre. Hogy lehet az, hogy a jellemfejlődés talán legfontosabb három évéből, az óvodás emlékekből szinte semmi nem maradt meg benned?
Színekre, szagokra emlékszem, zenékre, dallamokra, vonat- meg vekkerritmusra, amire elaludtam nagyanyámnál, szóval nem felesleges “konkrétumokra”, hanem igazi élményekre. Ez a fontos. Egyáltalán nem bánom, hogy pontosan nincs meg minden emlék “történetileg”, a kora-gyermekkorom meg úgyis focival, indiánozással, virágszagolgatással és körtefára mászással telt, ez meg nem olyan nagy sztori. Pontosabban: nem nagy sztori ugyan, de igazából meg a legjobb sztori. Arra valóban nem emlékszem, kik látogatták meg apámékat két éves koromban, vagy hogy merre kanyarodtunk ki a ház elől, amikor mentünk a nagynénémékhez Balatonvilágosra. De ahogy nyújtja Irénke néném a rétest, arra tisztán, pontosan, meg a kezére, meg az illatokra is.

Ezerféle dolgot csináltál, abszolút változatos ügyek ezek, de be tudom csatornázni az Anima világába. Persze, sokszor kerülsz ki a komfortzónádból is. Most mire készülsz?  
Új zenei projekteken meg színházon töröm a fejem, regényeken is dolgozom meg sok versem vár kiadásra, megjelenésre, hurcolom magammal egy ideje mindegyiket, mert mindig volt más, rengeteg dolog, amivel foglalkoztam, vagy foglalkoznom kellett, így ezekre nem került sor, nem volt rá idő, tér. Reménykedem, hogy egyszer lesz.

Luca Cortina olasz rendező felkérte a zenekart, hogy komponáljátok meg a szombathelyi Weöres Sándor Színházban bemutatandó orosz darab, a Terrorizmus zenéjét. Ez milyen kihívások elé állít? Sok mozgalmi dalt és orosz kortárs zenét hallgatsz hozzá? 
Dehogy. Luca gyermekkorában Olaszországban Chemical Brothersen meg Anima Sound Systemen nőtt fel, ami – amikor kiderült – vicces meglepetés volt számomra. Aztán tavaly Jordán Tamás Szombathelyre hívta rendezni, és Luca zenét keresett a darabhoz, közben meg leesett számára, hogy mi is szombathelyi gyökerűek vagyunk, és így még jobban adta magát az együttműködés. Nem új zenét szerzünk, hanem inkább különböző zenei szegmenseket használ fel tőlünk, velünk, azokat, amik rá nagy hatással voltak, van olyan dalunk például, amit a színészek énekelnek, adnak elő vagy a Tekerd első taktusaira jön ki a színre Nagy Katica és sztyuárdeszkedik egyet. De ami a színházi zeneszerzésnél is fontosabb talán, hogy nagyon jó barátok lettünk, múltkor még a kórházból is kiszökött ez a firenzei bohém, hogy lásson bennünket koncerten. Az első sorban ugrált a fejsérülésével, én meg integettem neki a színpadról és aggódtam érte, nehogy ott ájuljon el előttünk. Szeptemberben bemutató, utána meg lehet hogy folytatódik az együttműködés, itt vagy külföldön, ki tudja azt előre.

A Sose lesz vége Moldvában című Korniss Péternek ajánlott felvétel kapcsolódik az Anima kilencvenes évek végi világához, de vajon kapcsolódik-e az 2019-es Anima-hangképhez is? Azaz: ebben a dalban már benne van, hogy milyen irányba megy el a jövőben a formáció?  
Egyáltalán nincs benne, meg ugyanakkor bent is van, mert nálunk nincs út, amit be kell járnunk, hanem éppen amit improvizálni van kedvem a barátaimmal, tesómmal, lányommal, feleségemmel abszolút játékosan, “az van benne az Animában”. Mindegy, hogy ez egy popkoncert, színház vagy irodalmi est. De mivel elfogult népzene-rajongó is vagyok, bent van ez is, amit említettél, de bent van bármi más is, zajzene, techno, szálgitáros dalok, balladák, irodalom, bármi, ami izgalmas és nem megszokott. Persze ez sokszor nehézzé teszi a zenekar ‘interpretálását”, főleg a szervezők és fesztiválmenedzserek felé, de elég sokan vannak olyanok a világban, akik tudják, tökmindegy mit viszünk, az jó lesz, furcsa, táncos és elgondolkodtató. Persze vannak olyanok is, akik nem értik ezt a folyamatos megújulást, A sílusokra mindig is tenni fogok, szabad ember vagyok, ha valakinek ez kell, akkor elhív bennünket bármivel, ha valaki meg nem érti a folytonos változásra törekvést, akkor meg nem. 

Azt mondtad, a Korniss Péternek tisztelgő dalotokról, hogy Nők Lapjában nézegetted  a 60-as években a fotóit, meg apádék különböző fotóalbumaiban, és már akkor megütött az a határozott magyar-élmény. Mi ez a bizonyos magyar élmény?. Kifejtenéd?
Nyitott, szabad, befogadó. El kell menni árvalányhajas-métereskokárdás közhelyek elől Erdélybe meg Felvidékre, mondjuk Kisbaconba meg Gombaszögre és ott megüt a “magyar-élmény”, ami nagyvonalú és szeretetteljes, ami nem a szomszéd tehenének elpusztulását akarja, mert szolidáris, okos, érzékeny és művészi. Meg persze örül annak, ha sok tehetség van körülötte és jó dolgok születnek. Nem nótás, eurovíziós, műreppes gagyik, hanem kísérletezős, bartóki, kósi, ligetis, kurtágos, benedekelekes dolgok, és most direkt úgynevezett “határontúli” csodákat említettem jelzőként, de szerintem úgyis érted, miről van szó:  a magyar befogadó, integráló, kulturális identitás, nem felszínes majomkodás. A politika – tisztelet a kivételnek – sose érezte ezt át igazán, az egyik oldal többnyire wassalbertezik, a másik oldal meg “román” milliókkal fenyegetőzik és fogalma sincs arról, hogy milyen virágzó magyar kultúra van a határon túl. Sajnálatos. Nekem a magyar kultúra örömet okoz és ez mindig így lesz. Hamvas Béla, Hajas Tibor, Vető János, az URH, Térey János, Pázmány Péter, Radnóti, a Muzsikás, Jancsó, Huszárik, Presser, Pajor Tamás, Kurtág György, Nagy László és Pilinszky nekem egy és ugyanaz. Nem tudok és nem is akarok különbséget tenni. Ez az egész egy és oszthatatlan. Minőség. És igen, magyar.

Annak idején feldolgoztátok a Himnuszt, ami kiverte a biztosítékot a radikális jobboldalon. Hogy érzed, helyére került a feldolgozás, az értelmezés? 
Sokszor elmeséltem már, hogy ez egy szilveszter éjféli fellépésre készült, egy tiszteletadás volt, lett belőle egy erdélyi hatású Anima-konceptlemez Kallós Zoltán-énekkel, balladával meg népzenével megkevert elektronikával, egyfajta szerelmes vallomás volt a hazához, borítóján egy Kós Károly- metszettel, de aki hülye, és nem érti és hallja, annak ezt hiába magyarázod. Annak ez himnuszgyalázás volt és marad. Bármikor legyőzöm őket bármilyen magyarságpróbán, de ugye ez meg nem egy verseny. De például szívesen látom őket egy irodalomórámon a martonvásári általános iskolában, lehet hogy pár kisiskolás tanítványom is előrébbtart náluk a “magyarságpróbán”.

Szentiván éjjelén szombathelyen dj-ztél „ imádott egykori szánkópályánkon”… Milyen érzés olyan helyen fellépni, amelynek erős az érzelmi turbulenciája? Milyen zenével készülsz olyankor, amikor a szülővárosodban tolsz valamit? 
Szombathelyen sokszor a legnehezebb játszani, és számomra nem a fellépésnek van “érzelmi turbulenciája”, hanem a régi játszóteremnek, egy-egy régi fának, templomnak, találkozásnak, meccsnek, régi havernak. Bár most meghívtak bennünket karácsonyra az első szombathelyi koncertünk helyszínére, a Végállomásba, a szombathelyi hardcore-központba, azt nagyon várom.

Foglalkoztat a képzőművészet, a fotótörténet, tartasz is tárlatvezetést képtárakban. Ehhez képest a vizualitáshoz való viszonyod nem artikuláltad olyan erősen, mint amennyire ez benned van. Miért?Artikulálom én, csak nem mutattam még meg. Képeket, fotókat is készítek, abból is lesz valamikor valami, de ezek igazából nem is képek, hanem gondolatok, amiket nem tudok leírni, elmondani, úgyhogy másképp “mondom ki” őket. Dalok sincsenek igazából, csak kommunikálunk, ahogy éppen az adott pillanatban kijön.

Nemrég Csíksomlyón részt vettél azon a szentmisén, amelyet a Szentatya celebrált. Milyen élményekkel tértél haza, mit jelentett neked ez a találkozás?  
15 óra vonatút oda, 15 km gyaloglás, hegymászás, aztán a következő vonattal vissza haza megint 15 órát, még az orrom is sáros lett, akkora felhőszakadás volt, de feltöltött, ajándék volt, misztikus találkozás. Ferenc a hősöm, mindig elmondom, de nem szorul rá a rajongásomra, Csíksomlyó meg nagy zarándokhelyünk a feleségemmel, s bár rengeteg szent pápa van a történelemben, de az ő szavai nyílegyenenes száguldanak az evangélium szívéből az emberiség szívébe. Érdemes lenne figyelni rá hívőnek, nem hívőnek, mert pontosan fogalmaz, ami ritkaság ma, amikor a szavak már majdnem semmit sem jelentenek. Az a fajta ökotudatos, szegényközpontú, perifériákra-koncentráló transzcendens gondolkodás, ami az egész világot teremtett egységnek képzeli el, ahol az ember nem uralkodik az élőkön, hanem valamiféle szolidaritásban él természettel-állatvilággal, az egész univerzummal, az az én kereszténységem. Ez a kereszténység igenis “migránsbarát”, mert ha nem lenne az, elég nagyot égne a Megváltója előtt, aki minden idők legnagyobb üldözött migránsa, Betlehemből Egyiptomból, Egyiptomból meg a keresztre. Úgyhogy nem is értem ezt az érv nélküli egész összevisszaságot. A polgár legyen emberbarát, ha keresztény, akkor meg főleg, az állam meg védje meg a polgárt minden külső veszélytől, de ne oktalan pánikot keltsen, hanem végezze a dolgát. Főleg ha ugye az állam is állítólag keresztény.

Afféle hídember szerepét töltöd be, hívő vagy, de nyitott vagy a folyamatosan megújuló progresszív művészetekre, ahogy a népi – és a polgári hagyományra is. A hídembernek lenni nehéz kereszt, általában mindenki bizalmatlan azokkal az alkotókkal szemben, akik felülemelkednek a szekértábori mentalitáson. Hogy érzed, nem emészt fel túl sok energiát az, hogy folyton körül kell írni ezt a bizonyos pozíciót? 
Uhh, nem vagyok “hídember”, reményeim szerint maximum csak “egy normális ember”, aki élvezi az életet rettenetesen és ha éppen jobb formában van, szeretne minél kevesebb fájdalmat okozni a Földnek meg azoknak, akik körbeveszik. Nem mindig sikerül, sőt. De kábé ennyit telik szerintem mindenkitől, mert töredékesek, bénák, bűnre hajlamosak vagyunk, legalábbis én nagyon, de van egy jobb énünk, ami a másikban partnert keres és nem kizsákmányolnivalót, aki átérzi azt is, ami a bolygó másik felén zajlik, aki továbblát az orránál és tud szeretni. Igen, aki vigyáz a környezetére és próbál kevesebb szemetet, műanyagot és persze rossz dalt és ötletet dobálni szanaszéjjel.

Mit várhatunk 2019-ben az Animától?
Koncertek, dj-zések itthon és külföldön, jönnek új dalok, éppen most készült el egy Bob Dylan-feldolgozásdal kisfilmmel meg egy Teachers című dalunk lyrical videója, és leszünk jövő év elején a MUPA-ban egy különleges népzenei-elektronikus-kísérleti szürreáliával, Szabolcs öcsémmel is újra írunk közös dalokat, meg van itt nálunk Martonvásáron egy kismamakórus meg egy gyerekkórus a suliban, ahol tanítok, velük is lesz valami közös váratlan, az biztos. Már írom hozzá a dalokat.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula