Felszámolás-elszámolás

Még hogy nem vagyunk szolidárisak? Még hogy nem aggódunk a sajtószabadság miatt? Még hogy nem forog minden gondolatunk a Népszabó (Mily finom utalás is ez a becenév!) körül? De! Itt mindenki azon agyal, hogy mikor és hogyan kellett volna lecsukni becsukni ezt a kiváló orgánumot!

Íme gyorstalpalónk érzéketlen lelkű kapitalista laptulajdonosok számára:

Tegyük fel, hogy azt a feladatot kapom, szüntessek meg egy nagy múltú, de ma már kissé döcögős napilapot. Van némi lapkiadói tapasztalatom, így határozottan állíthatom: körülbelül fél év alatt úgy eltüntetem a piacról, hogy nyoma sem marad. Hiszti, felháborodás, sajtószabadság-féltés nélkül. Elmondom, hogyan csinálnám.

1. A leghatározottabban rámutatnék, hogy a nyomtatott példányokhoz képest közelítőleg harminc százalékos remittendával dolgozik a lap. Ennyit hoznak vissza, illetve küldenek zúzdába minden áldott napon. Tűrhetetlen, mondogatnám néhány hétig, majd jó huszonöt százalékkal csökkenteném a nyomott példányok számát. Persze, aki ért hozzá az tudja, hogy a húsz, harminc százalékos remittenda egyszerűen terjesztési veszteség, ennyi többlet kell ahhoz, hogy mindig, minden újságosnál kapni lehessen a lapot. De, hát ki ért hozzá?
2. Szóval a remittenda aránya így sem csökkenne, ezért tovább farigcsálnám a példányszámot. Majd visszavonnám a lapot a nagy áruházláncokról, benzinkutakról, s egy-két hónap alatt eljutnék oda, hogy csak az Inmedio meg a Relay pontokon lehessen hozzájutni. Ott is csak alig-alig.
3. Olvasóim gyorsabb lemorzsolódása érdekében párhuzamosan emelni kezdeném a lap árát, úgy havonta küldenék egy korrekcióról szóló levelet az előfizetőknek, hogy sajnos megint drágábbak lettünk. Ötmilliárdos veszteség nem tréfadolog! Erről időnként nyilvánosan is beszélnék, megemlítve a papír árának hektikus változásait, a forint-euró árfolyam kiszámíthatatlan mozgását, meg általában a költségek tetemes voltát.
4. De, hogy a hirdetőkről se feledkezzünk el, jelentősen emelni kezdeném a hirdetési tarifákat. Enyém lenne a legdrágábban hirdető lap az országban. Hja, kérem, a (valamikor) jól csengő nevet, a targetált célcsoportot meg kell fizetni!
5. Amennyiben a durva tarifa-emelések dacára is maradnának hirdetőim, azokkal csúnyán piszkálódni kezdenék. Sztenderd szerződéseimben lehetőleg semmiféle felelősséget nem vállalnék, viszont minden hülyeségért pereskedni kezdenék. Lehetőleg széles nyilvánosság előtt, hadd tudja meg mindenki, mekkora tahó kemény csávó vezeti a neves lapot.
6. Közben persze arról is beszélnék, lehetőleg minél többször, és minél hangosabban, hogy én éppen megmentem az újságot a végromlástól. Rendszeresen tárgyalnék befektetőkkel, persze úgy, hogy ne lehessen megállapodásra jutni, viszont minden alkalommal elmondanám a nyilvánosság előtt, hogy kétségbeesetten próbáljuk elkerülni a csődöt, de csak remélni tudjuk, hogy sikerül. Ez nemcsak a hirdetők ellen hatékony, de a hosszú távú előfizetést fontolgató olvasókat is eltántoríthatja.
7. Ugyanakkor úgy kéthavonta átszabnám a lap arculatát. Hogy milyenre, az majdnem mindegy, mert két hónap alatt úgysem derül ki semmi, viszont az efféle átalakítások pompás olvasóriasztók.
8. Naná, hogy szigorúan szerkesztetném a lapot. A korrektorok, szerkesztők, helyett fiatal „tehetségeket” ültetnék a megfelelő helyekre, akiktől elvárnám, hogy a lehető legolvashatatlanabbra és legunalmasabbra faragják újságíróim cikkeit. Az érdekes híreket felváltanák a tagolatlan, helyesírási hibáktól, magyartalanságoktól és persze nyakatekert körmondatoktól hemzsegő, a lehető legkevesebb embert érdeklő témákról szóló, kolumnás eszmefuttatások.
9. No, és akkor még egy szót sem ejtettem a szerkesztőségről. Nyilván ki kellene rúgni a legjobb szerzőket, de ezt megmagyaráznám azzal, hogy ők a legdrágábbak. A romló munkakörülmények azonban maguktól is gondoskodni tudnának az újságírók lassú és önkéntes elszivárgásáról. A takarékosság jegyében megszüntetnék minden extra juttatást, felmondanám a szerződést az irodaház büfésével, de talán még a távfűtésért sem fizetnék, remélve, hogy éppen a legnagyobb hidegben állítják majd le a szolgáltatást.
10. Persze a legviccesebb az lenne, ha az informatikai hátteret is átszervezném. Kirúgnám a belső informatikusokat, s külső cégre bíznám a számítógépes rendszerek karbantartását. Persze nekik sem fizetnék. Vagy csak ímmel-ámmal. Így aztán az akadozó számítógépek egyre jobban nehezítenék a munkát, de előbb-utóbb az újság internetes felülete is döglődni kezdene…
11. Lassan rendszeressé válnának a csúszások, el-elmaradoznának a friss hírek, az érdekességek, de olykor-olykor még egy-egy lapszám is kimaradna, az internetes felület meg néha napokra leállna.
12. Idővel bejelenteném, hogy napilapból kétnapi lappá, majd hetilappá alakulunk, s ennek megfelelően átalakul a formátum, a tartalom, de még a cím is. Lehetne, mondjuk, Heti Szabadság, vagy Szabad Nép Hetilap, esetleg Szabad Hét vagy valami hasonló.
13. Végül bejelenteném a csődöt. És biztos vagyok benne, hogy senki nem morzsolna el egy könnycseppet sem a Szabad Hét megszűnte miatt…
14. És persze, ha valóban kaptam volna efféle megbízást, most – alig fél esztendő elteltével – vidáman jelentkeznék a megfelelő irodában a kiérdemelt erkölcsi és anyagi (!) elismerését.

Viszont, ha nem kapok ilyen feladatot, hanem egyszerűen tulajdonosként lesz elegem a veszteséges lapból, bizonyára másképp cselekszem. Talán egyik napról a másikra elküldök mindenkit a fészkes fenébe. Aztán hadd sikoltozzanak…