Geib Hajnalka: Néhány szó a Gulág magyarországi áldozatairól – Semmisségi és kárpótlásra vonatkozó törvények

Hogyan lehet megfelelni Tacitus történészekhez intézett gondolatának: sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül írni? Hogyan lehet elhagyni az érzelmeket, indulatokat akkor, ha az ember a Gulágról és az ott szenvedőkről gyűjt anyagokat? Minél mélyebbre ástam magam a borzalmakban, annál inkább tűnt egyre reménytelenebb vállalkozásnak a „kívül maradás”. Ráadásként tudjuk, a felelősök példás büntetése elmaradt, s a témát kutatva azzal is szembesülnünk kell, hogy a mai napig számtalan közéleti személyiség és történész igyekszik relativizálni a kommunizmus rémtetteit. Erőn felül igyekeztem egy „steril” dolgozatot elkészíteni, ami végül szerencsére nem sikerült, ám kiállta a tudományosság próbáját, s bízom benne, méltó azokhoz, akikről szól. A dolgozatot tematikus részekre bontva adjuk közre, így a PolgárPortál olvasói hétről hétre nyomon követhetik a Gulág magyarországi áldozatainak útját.

PolgárPortál publicisztika

A Nemzeti Emlékezet Bizottságának munkája eredményképpen jött létre egy összefoglaló kötet 2017-ben Az nem lehet ugyanis, hogy súlyos bűntett ne legyen büntethető címmel, melynek bevezető fejezetében a szerzők Roman Davidre hivatkozva felhívják az olvasó figyelmét arra, hogy az igazságtételi szabályokra jellemző, hogy azok az érintett emberek egy meghatározható csoportját érintik. Különbséget tehetünk az áldozatközpontú- és az elkövető-központú igazságtételi rendelkezések között az alapján, hogy a jogalkotó az érintettek körét a sértettek vagy a bűnösök személyében határozza meg. A rehabilitáció, a semmisségi törvények, valamint a kárpótlási rendszer rendelkezései az előbbi, míg a büntetőjogi felelősségre vonás az utóbbi csoportra vonatkozik.

Az áldozatközpontú törvények közül a dolgozat tárgyát képező személyeket érintő 1990. évi XXVI. törvény volt az első, amely jogi és erkölcsi értelemben kívánt igazságtétellel szolgálni a politikai üldözés áldozatai számára. Ezt a törvényt még az utolsó kommunista törvényhozás szavazta meg, mely ténynek ismeretében nem meglepő a törvény bevezető gondolatainak szövegezése: „az Országgyűlés megköveti a nemzetet, és fejet hajt a törvénysértések valamennyi áldozata előtt kinyilvánítva, hogy a bűnöket nem ők, hanem a sztálinista államhatalom követte el.” A megfogalmazás magában hordozza, hogy a törvényalkotó, ha kimondatlanul is, de beismeri, hogy maga is részese volt a rendszernek, amely elkövette a bűnöket, de fel is mentik magukat, jelezvén, hogy az igazságtalanságokat nem az Országgyűlés, hanem a „sztálinista államhatalom”  követte el. Az előkészületi munkálatokra egy jogász-történész bizottságot hoztak létre, melynek feladata a koncepciós perek felülvizsgálata volt. A kutatómunkát nagy mértékben nehezítették a források hozzáférhetőségének kapcsán felmerült problémák, az államigazgatás ugyanis nem minden esetben tűnt együttműködőnek egyes esetek részletes feltárásban.

A jogászbizottság egyik tagjának, Kutrucz Katalinnak összefoglalójából kiderül, hogy a koncepciós eljárások szinte minden szakasza az Államvédelmi Hatóság felügyelete alatt zajlott, továbbá hogy az eljárás minden szakasza (kihallgatások eszközei, őrizetben tartás időtartama, védelem hiánya stb.) törvénytelen volt. Ezeken felül azt is megállapította, hogy a vizsgálatok alapján a koncepciós perek során egy központból irányított vezérelv érvényesült. A jogászbizottság arra a következtetésre jutott munkája során, hogy lehetetlen és nem is szükséges megállapítani személyre szólóan, hogy kit ítéltek el törvénytelenül vagy igazságtalanul, ezért a törvény első paragrafusának első pontjában bűncselekmények csoportjait sorolták fel, s az ezekért kiszabott ítéleteket kívánták semmissé tenni: „Az 1945. január 1. és 1963. április 4. között az állam belső és külső biztonsága elleni bűncselekmények, a tervbűncselekmények, az árdrágító és közellátás elleni bűncselekmények, valamint a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmény feljelentésének elmulasztása miatti elítélések semmisnek tekintendők.”

A törvénycikk harmadik paragrafusa rendelkezik arról, hogy az elítélt vagy hozzátartozója kérelmére az első fokon eljárt bíróság igazolja, hogy az ítéletet semmisnek kell tekinteni.

A jogi és erkölcsi kárpótlást az előzőekben részletesen kifejtett második semmiségi törvényként is aposztrofált törvénycikk mellett még három másik semmiségi törvény (1989. évi XXXVI. tc., 1992. évi XI. tc., 2000. évi CXXX. tc.) volt hivatott megvalósítani a korszakra vonatkozóan. A törvényekhez kapcsolódó végrehajtási rendeletek a törvények megszületését követően többször revideálás alá kerültek az elkövetkező években.

A soron következő törvény Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény, amelynek célja az volt, hogy a semmisségi törvényeket kiegészítendő, a vagyoni kárpótlást alanyi jogon nyissa meg a teljes sértetti kör számára. A javaslat általános vitájának során több dolgot kifogásoltak a képviselők, melyek közül a legfontosabbakat a következőkben mutatjuk be.

Több képviselő jelezte abból adódó elégedetlenségét, hogy mivel a sérelmet szenvedett egyházi személyeknek cölibátusi kötelezettségük miatt nincsenek leszármazottaik, így esetükben a kárpótlást valamilyen személyükhöz közelálló szervezet, például egyházmegyéjük vagy szerzetesrendjük részére lenne szükséges kifizetni. Mécs Imre (SZDSZ) azzal kapcsolatban emelt szót, hogy a javaslat nem rendelkezik a deportálásban meghalt személyek hozzátartozóinak kárpótlásáról. Szabó János (az FKGP kormánykoalíciót támogató csoportjának tagja) sérelmezte, hogy a javaslat a hadifoglyokat csak 1946. március 1-től tekinti kényszermunkára elhurcoltnak. Fodor Gábor (Fidesz) megjegyezte, hogy azok számára is szükséges juttatást biztosítani, akik a fogvatartásuk következtében szenvedtek el súlyos fogyatékosságot vagy egészségkárosodást; Hasznos Miklós (KDNP) pedig arra tett javaslatot, hogy a kárpótlást a Rákosi-éra munkaszolgálatosaira is terjesszék ki. A javaslat részletes országgyűlési vitája során Németh Zsolt (Fidesz) kifogásolta, hogy a törvényjavaslat nem az életjáradék jellegű megoldást részesíti előnyben; Csepe Béla (KDNP) pedig amellett érvelt, hogy minden hadifogoly, aki 1945. december 1-ig nem került haza, kényszermunkára elhurcoltnak legyen tekintendő.

Balsai Iván igazságügyi miniszter zárszavában elismerte, hogy szinte lehetetlen tökéletes jogi eszközökkel megoldani a kárpótlás ügyét, azonban felhívta a figyelmet a már előkészületek alatt álló nemzeti gondozásról szóló törvényjavaslatra és arra tett ígéretet, hogy majd annak keretein belül lesz lehetőség érvényt szerezni több módosító javaslatnak. Az igazságügyi miniszter támogatta, hogy a cölibátusi fogadalom alatt álló személyekhez kötődő kárpótlási összeg az egyházmegyék felé kerüljön kifizetésre; szintén helyeselte, hogy a szovjet hadifogságba esett katonák jogosultsági időpontját hozzák előre egy évvel. Végül, de nem utolsó sorban az a javaslat is élvezte Balsai támogatását, mely szerint a kárpótlásból kizáró okokat a törvény taxatíve sorolja fel, így legyenek kizárva az Államvédelmi Hatóság hivatalos állományú tagjai, a karhatalmisták, valamint az 1956-os forradalom leverésében önként részt vevő személyek.

Az országgyűlés 1992. május 12-én nagy többséggel fogadta el a törvényjavaslatot. Az alanyi jogosultságot az első paragrafus értelmében a jogalkotó az 1939. március 11. és 1989. október 23. közötti időszakra állapította meg azon személyek, illetve hozzátartozóik számára, akiket ezen időtartam alatt életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak. A törvény második paragrafusának első pontja alapján egyösszegű kárpótlás járt az élet elvesztéséért, amennyiben a halálos ítéletet a magyar bíróság törvénysértő vagy semmissé tett ítélete alapján hajtották végre; továbbá abban az esetben, ha a sérelmet elszenvedő személy halála bekövetkeztének minden kétséget kizáró oka az eljáró magyar hatóság közreműködése volt. Ugyanezen paragrafus harmadik pontja rendelkezik arról, hogy élő özvegy, gyermek és szülő hiányában élő testvér is jogosult kárpótlásra; az ötödik pont pedig azon egyházi személyek kárpótlásáról szól, akik nem rendelkeznek az előzőekben felsorolt hozzátartozókkal. Esetükben a kárpótlás összegének felére jogosult az az egyházmegye vagy szerzetesrend, ahol a sérelmet elszenvedő utoljára szolgálatot teljesített. A 2/B. paragrafus rendelkezése alapján a szovjet hadifogságba esett katonákat 1945. augusztus 1-től kell kényszermunkára hurcoltnak tekinteni. A jogalkotó rendelkezik arról, hogy ha az élő házastárs nem tud hosszabb időtartamot bizonyítani, akkor a kárpótlás kiszámításánál a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás esetén három évet, a szovjet bíróság vagy más szovjet hatóság intézkedése alapján végrehajtott szabadságvesztés esetén  pedig a bizonyíthatóan kötelezett időtartamot, annak hiányában nyolc évet kell számításba venni. A szabadságelvonás kérdésében a harmadik paragrafus szerint minden olyan személy kárpótlásra volt jogosult, akit szabadságában harminc napot meghaladó időtartamra korlátoztak. A tizenkettedik paragrafus értelmében nem kaphattak kárpótlást azok a személyek, akiket felelősség terhelt a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában elismert alapjogok megsértéséért, az államvédelmi szervek hivatalos állományú tagjai, a karhatalmisták, továbbá azok, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében részvételük miatt kitüntetésben részesültek, valamint annak leverésében önként vettek részt.

A fentebb tárgyalt törvény egyes részeit az Alkotmánybíróság arra hivatkozva semmisítette meg, hogy a jogalkotó nem tett eleget a diszkrimináció elkerülése érdekében vállalt kötelezettségeinek. Ezért az Országgyűlést arra szólította fel, hogy alkossa újra a törvényt; erre 1997-ben került sor. Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény módosításáról szóló 1997. évi XXIX. törvény bővítette a jogosultak körét. A módosítás értelmében egyösszegű kárpótlás illette meg azon személyek hozzátartozóit is, akik a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye miatt vesztették életüket, továbbá azokat, akiknek hozzátartozójuk a kényszermunka vagy deportálás ideje alatt halt meg. A törvény értelmében kárpótlásra jogosultak továbbá azok a személyek, akik a II. világháború alatt (1941. június 27. és 1945. május 9. között) politikai okokból teljesítettek munkaszolgálatot. A törvény hetedik paragrafusában meghatározott eljárási szabályok szerint a jogosultaknak a törvény hatályába lépését követő négy hónapon belül kellett benyújtaniuk kárpótlási kérelmüket a törvény által kijelölt illetékes szervhez. A rövid, négy hónapos határidő alatt sok érintett nem volt képes dokumentumokkal igazolni igényének jogosultságát és Oroszországban is csak a törvény elfogadását követő években váltak hozzáférhetővé a levéltári anyagok. Ezért a 2006. évi XLVII. törvény újabb négy hónapra megnyitotta a lehetőséget a kárpótlási igények benyújtására. (Ezt követően egy 2011-es törvénymódosítás még egyszer megnyitotta a lehetőséget újabb négy hónapra.)

A semmisségre, kárpótlásra vonatkozó törvényi rendelkezések kétségtelenül bizonyítják, hogy a rendszerváltást követően az Országgyűlés feladatának tekintette a kommunista diktatúra áldozatai sérelmeinek orvoslását. A jogalkotó legjobb szándéka ellenére azonban bárminemű jogi, anyagi vagy erkölcsi jóvátétel pusztán jelképes lehet, hiszen az elszenvedett károkat nem lehet sem forintosítani, sem meg nem történtté tenni. Az igazság ilyen módon történő szolgálata azonban nem pusztán jelképes mivolta miatt nem tekinthető teljesnek, sokkal inkább azért, amit a sok általam tanulmányozott túlélő közül talán Kertész János fogalmazott meg legegyszerűbben, amikor arról beszélt visszaemlékezésében, hogy hogyan fogadta az állítólagos hazamenetel hírét:

Akkor én még ’50-ben, ’51-ben még úgy őszintén megmondva, ott még az akkori lelkületemmel, lehet, hogy csúnyán fogom kifejezni magamat, de gyűlöltem ezt az országot. Egyszerűen gyűlöltem, mert nem tudtam megemészteni azt, hogy egy fiatal gyerek, aki iskolába’ azt tanulta, hogy… mikor mentünk, az osztályok… akkor először imádkozni kellett, el kellett mondani a Hiszek egyet, akkor ‘Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország Mennyország.’ Ezt minden nap mondtuk, mondtuk, ebbe’ nevelkedtem, ebbe’ éltem, ezt sulykolták belénk. És ez az ország engem kiadott a Szovjetuniónak. Mert ők adtak ki, mert a rendőrség adott ki. És azt nem tudom elhinni a mai napig se, hogy az akkori kormány, meg az akkori köztársasági elnök nem tudott róla, hogy a magyarokat hordják ki vagonok szám’, nem tudom elhinni, nem hiszem el, hogy nem tudják.

Ahogyan azt korábban bemutattuk, Kertész János gyanúját hivatalos dokumentumok ismeretében támasztotta alá Kutrucz Katalin, a jogászbizottság tagja is. A tények ismeretében tehát adódik a kérdés: hogyan alakult az igazságtétel az elkövetők felelősségre vonásának, megbüntetésének szempontjából?

*

Szakirodalom:

MÁTHÉ Áron (szerk.): „Az nem lehet ugyanis, hogy súlyos bűntett ne legyen büntethető.” Jogi fejezetek a magyarországi igazságtétel és kárpótlás történetéből. Budapest, 2017.

1990. ÉVI XXVI. TÖRVÉNY az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról

2011. ÉVI CCI. TÖRVÉNY egyes törvények Alaptörvénnyel összefüggő módosításáról

SÁRA Sándor (rend.): Nehézsorsúak. 2004. Beleznay Rozália interjúja

**

De miért épp a Gulág? – 1. rész

A Gulág kialakulásának történeti áttekintése – 2. rész

Letartóztatások, ítéletek és az 58. paragrafus – 3. rész

A magyar polgári lakosság tömeges elhurcolása – 4. rész

A zsidók sorsa – 5. rész

Hazatérés – 6. rész

Vezető kép: Shutterstock