“Ha ártani szeretnénk valakinek, csak meg kéne szereznünk az illető mobiltelefonját”- Interjú Goda Krisztinával és Paolo Genovese-vel, a BÚÉK és a Teljesen idegenek című sikerfilmek rendezőivel

Tavaly decemberi bemutatója óta már közel kétszázötvenezren látták Goda Krisztina, a Csak szex és más semmi, a Szabadság, szerelem és a Kaméleon rendezőjének legújabb vígjátékát. A BÚÉK a magyar mozikban is szép nézettséggel vetített  Teljesen idegenek című olasz dramedy egyik feldolgozása, amely hasonlóan kirobbanó sikert aratott, mint az eredeti film Olaszországban. A történet egy baráti társaságot mutat be, akik azzal dobják fel a közös vacsorát, hogy minden bejövő hívást és üzenetet megosztanak egymással, majd a viccesnek induló játék végére brutálisan átértékelődő kapcsolatok fényében súlyos kérdésekkel szembesítenek a rendezők. Goda Krisztinával és Paolo Genovese-vel beszélgettünk.

MARKOVICS PÉTER – 061.hu 

Paolo, amikor tavaly Magyarországon járt, azt nyilatkozta, hogy a Teljesen idegenek spanyol feldolgozása csalódást okozott, mert jelentősen átírták a forgatókönyvét (a dramedy-ből kivonták a drámát), ugyanakkor azt sem tartja szerencsésnek, ha akkurátusan lemásolják az eredeti alkotást. Goda Krisztina filmjét hova sorolná a két véglet között?

Paolo Genovese: Eddig tizenhat feldolgozást forgattak le, én ötöt láttam és bevallom, közülük legjobban a magyar változat tetszett. Remek arányérzékkel, nagyszerűen összerakott film, ami a színészi játék és a történetmesélés tekintetében is hordozza azokat az elemeket, amelyeket jómagam fontosnak tartottam. Egyedül a lezárása az, amiben inkább a saját verziómat preferálom.

Jellegzetes olaszos kikacsintásnak érzékeltem, amikor a film elején az egyik szereplő megkérdi a feleségét, hogy voltaképpen miért is adták a fiuknak a Bruno nevet, ha mindkettejük apját máshogy hívják. A magyar verzióban az olasz kaják helyett a bejgli kap hangsúlyt, Budapest képei vagy az éjféli Himnusz visz a filmbe még némi nemzeti karakterológiát, de nagyjából ennyi. Miért tartották mindketten fontosnak az univerzális csomagolást?

Paolo Genovese: A kezdetektől egy olyan filmben gondolkodtam, amely bármely ország nézőközönségét képes megszólítani. A mai olasz moziban megfigyelhető, hogy túlzott hangsúlyt kapnak a nemzeti szokások, a hagyományaink és a kultúránk, én viszont általános érvényű igazságokat szerettem volna boncolgatni, univerzális stílusú és hangulatú filmet akartam csinálni.
Goda Krisztina: Mivel maga a téma univerzális, mi se akartuk túlfűszerezni hazai ízekkel a történetet. Természetesen megpróbáltuk magyaros elemekkel pótolni a jellegzetesen olaszos jegyeket, de zömében apróságokról beszélhetünk. Az egyetlen ilyen markánsabb részlet a himnuszos jelenet volt, ami bemutatta, hogy milyen hagyománya van nálunk az Újév köszöntésének. És őszintén szólva, a történet levetett magáról minden más nemzeti díszítést.

Amikor a filmben felcsendül a Himnusz, csak az egyik szereplő áll fel. Mifelénk azért tarthat egy rendező attól, hogy ezt szóvá teszi neki…

Goda Krisztina: Nem volt provokatív szándékunk ezzel a jelenettel, biztos, hogy velem együtt mások is tapasztaltak már hasonló helyzetet. Egy szilveszteri buliban, baráti társaságban könnyen előfordulhat, hogy éjfélkor nem áll haptákba az ember, egy rendezvényen pedig az a természetes és normális, hogy mindenki megtiszteli ezzel a Himnuszt. A filmben mindenképpen ki akartuk használni a szereplő zavarát és az ebben rejlő komikus lehetőséget.

Mindkét produkció az őszinteség és hazugság szükségéről és indokolatlanságáról, az elidegenedésben, a kapcsolatok kiüresedésében és összetartásában játszott szerepéről szól, de fontos felvetése az is, hogy manapság mennyire uralkodnak rajtunk a kütyüjeink, főként az okostelefonunk. Vajon a történet egy másik, kevésbé „korszerű” alapötlettel is bevonzotta volna a sikert?

Paolo Genovese: Nem igazán tudom más alapötlettel, más kontextusban elképzelni a film üzenetének a kommunikációját, egyszerűen nincs megoldás arra, hogy ezt a témát másként fejtsük ki. Az okostelefon az elmúlt száz év talán legnagyobb találmánya, ami jelentősen befolyásolja a mindennapjainkat. Azt a rengeteg információt, amit korábban számtalan módon, képek, gondolatok formájában, feljegyzésekben, noteszben, naplóbejegyzésekben raktároztunk és jelenítettünk meg, most belekerül ebbe a kis eszközbe. Szerintem roppant izgalmas gondolat, hogy mi lenne akkor, ha minden benne tárolt információt kiteregetnénk.
Goda Krisztina: Mivel egy remekül megírt forgatókönyvről van szó, fel sem merült, hogy más alapötlettel álljunk elő a feldolgozásban. Paolo egy rendkívül kurrens jelenségre tapintott rá, és éppen ettől lesz modern, unikális és univerzális a történet. Elég borzongató érzés belegondolni, hogy ha ártani szeretnénk valakinek, csak meg kéne szereznünk az illető mobiltelefonját.

A magyar verzió egyik fő módosítása, hogy holdfogyatkozás helyett szilveszterkor játszódik, és míg abban a legtöbb változtatás a karaktereket érinteti, a legmarkánsabban a film lezárása tér el az eredetitől. Miért volt ezekre szükség, és mit gondol erről Paolo?

Goda Krisztina: A szereplők esetében az egyetlen nagyobb módosítás az volt, hogy a taxis karaktert fotósra cseréltük, egyszerűen azért, mert egy olasz taxisnak más a társadalmi státusza, mint egy magyaré. Mivel nálunk jellemzően egészen más közegben léteznek, bennünk nem állt össze a kép a sznob pszichológusnőről, aki rendszeresen összejár a taxisofőrrel, még akkor sem, ha gyerekkori barátról van szó. Eredetileg két különböző lezárást szerettünk volna bemutatni a moziban, az eredetivel megegyező alternatív zárójelenetet le is forgattuk, de végül kihagytuk. Az olasz változat itthon is nagyon sikeres volt, így arra jutottunk, hogy a fináléval elrugaszkodunk az alapanyagtól, a saját változatunkban pedig jobban megtaláltuk magunkat. Ami fontos volt számunkra, hogy tiszteletben tartsuk az olasz film vállalását, azaz ne vigyük el egy blődli vígjáték irányába a történetet. A dialógusokba több humort akartunk belevinni, de úgy, hogy a drámát meghagyjuk drámának. 

Paolo Genovese: Ahogy korábban is említettem, egyedül a filmek lezárásait nem lehet összehasonlítani, nagyon eltérőek. Az én finálémnak metaforikus jelentősége van, míg a magyar verzió kicsit realisztikusabb, és másként hat vissza az egészre. Ettől függetlenül érdekes és működőképes megoldásnak tartom Krisztináék változatát.

Az olasz mozi finom humorán látszólag nem sokat igazít a magyar változat. Nem tartottatok attól, hogy a fingós-böfögős amerikai spermavígjátékokkal bombázott nagyközönséget nem találja majd meg ez a konzervatívabb, intellektuálisabb komédiázás? 

Goda Krisztina: Ettől nem tartottam, mert erősen hiszek abban, hogy Magyarországon van közönsége az igényes vígjátéknak vagy a dramedy műfajának. Csak éppen nem nagyon készülnek ilyen filmek.
Paolo Genovese: Én sem izgattam magam emiatt, mert a film szellemes jeleneteit és hangulatát tulajdonképpen nem is a humor, hanem az irónia alapozza meg. Az iróniát márpedig minden megnyilvánulási formájában imádják az olaszok, így nem is volt kérdés, hogy erre helyezzem a hangsúlyt. Ugyanakkor nem szeretek azon agyalni, hogy ez hány emberhez jut el, csak az a fontos, hogy megtalálja a közönségét.

A mozifilmek előtt mindketten rengeteg reklámfilmet készítettek, tehát eleve szabadabb, dinamikusabb látványvilágú zsánerekből indult a pályafutásuk. Milyen rendezői kihívásokat jelentett a belső, korlátozott térben bonyolódó színházi matéria, egy kamaradarab vászonra vitele?

Paolo Genovese: Mivel a Teljesen idegenek a 12. nagyjátékfilmem, igazából nem is annyira a látvány kezelése jelentett kihívást, inkább a dialógusokra kellett fokozottan összpontosítani annak érdekében, hogy fenntartsuk a lendületet, azon keresztül pedig a nézők figyelmét. Ezzel a korábbi filmjeimben nem volt probléma, hiszen több helyszínen forgathattunk, így a cselekmény is gyorsabban pörgött.
Goda Krisztina: Nekem pedig volt egy konkrét előképem, ugyebár…

Paolo, A hely című tavalyi filmje szintén egyetlen remek ötletre épít, és egyetlen helyen játszódik, a témája viszont ridegebb: azt vizsgálja, hogy a saját boldogulásunk érdekében képesek vagyunk-e ártani másoknak. Ezt a csattanós felütésű, pszichologizáló vonalat kívánja folytatni a későbbiekben is?

Paolo Genovese: A pályafutásom alatt sosem éreztem késztetést arra, hogy egy kitaposott úton járjak végig vagy egymás után alkossak azonos stílusú, műfajú vagy témájú filmeket. Amíg van mit elmesélnem, számomra mindegy, hogy az a történet milyen zsánerben fogalmazódik meg. A hely esetében el akartam mesélni a történetet, ami a Teljesen idegeneknél jóval sötétebb témájú és tónusú pszichológiai történet. A következő viszont egészen más lesz: saját regényem, az Életem napja alapján forgatom majd le, most készültem el a forgatókönyvvel.

Krisztina, gondolom ön sem maradt tervek nélkül az új évben..

Goda Krisztina: Megfogadtam Andy Vajna tanácsát, aki megfigyelte, hogy ha rákattanok egy témára, addig nem tudok mással foglalkozni, amíg az meg nem valósul. Úgyhogy most egyszerre több projektbe is belevágtam, még mindegyik kezdeti fázisban van. Igaz, az egyik jobban izgat a többinél.

Andy Vajnát jól ismerte, közeli munkakapcsolatban álltak. Mit hozott ő a magyar filmnek és mit jelent a hiánya?

Goda Krisztina: Andy Vajna aranykort hozott el a magyar film számára. Az általa felállított rendszerben szakmai alapon és nem lobbiérdekek mentén bírálnak el forgatókönyveket, ami hatalmas változás a Filmalap előtti MMA-korszakhoz képest. Megteremtett egy olyan anyagi bázist, amitől lehetővé vált a filmek finanszírozása, ellentétben a korábbi gyakorlattal, amikor sok helyről kellett összeszedni pénzt, de mindig kevesebb jött össze annál, ami egy igényes és versenyképes alkotás elkészítéséhez szükséges. Az érdemei közé tartozott az is, hogy a személyes ízlése soha nem határozta meg, hogy milyen film kapjon támogatást. Az Oscar-díjas Saul fia vagy a Berlinale-győztes Testről és lélekről mellett számos fesztivál- és közönségsiker kapcsolódik ehhez az korszakhoz. Én pedig remélem, hogy a halálával nem ért végét ez a korszak, de az biztos, hogy nélküle nehéz lesz.

Vezető  fotó: Horváth Péter Gyula