Nemrég jelent meg Nagy M. Hedvig és Ferdinánd Zoltán közös könyve, a Feles, aminek nemcsak az a különlegessége, hogy fotókkal gazdagon illusztrált kisprózákat tartalmaz, hanem az is, hogy csak 100 példányban publikálták. Az alkotókkal beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

Ahhoz képest, hogy 100 példányban jelent meg a könyvetek, meglehetősen dekoratív. Szóval, ha nem lett volna illusztrált, akkor nagyobb példányban is megjelenhetett volna?  
Ferdinánd Zoltán
: Dolgoztam könyvkiadóban, pontosan tudom, hogy egy ismeretlen (vagy egy alig ismert) szerző első kötetéből micsoda őrületes mennyiségeket lehet eladni manapság. És az persze meglehet, hogy egy nagyobb kiadó 500 példányban is kiadta volna a könyvünket, hogy aztán legalább a fele a nyakán maradjon, de annak meg mi értelme lett volna? Ha nincs minden héten legalább egy felolvasásod (nekem nincsen), ha a kiadódnak nincs pénze reklámra (honnan is lenne, és ha esetleg mégis, azt úgysem az elsőkötetes szerzőjére költi), akkor hiába jelent meg 500 példányban a könyved, úgyis ott rohad meg valami raktárban. Én amúgy nem látom az összefüggést egy könyv példányszáma és a kinézete között. Egyébként, ha már itt tartunk, az, hogy a Feles úgy néz ki, ahogy, az kizárólag a Hédinek, azaz Hedvignek (ő tervezte a borítót) és Baksa Gáspárnak (ő tördelte ennyire szépre) köszönhető.

Létező modell ez az exkluzív, kis példányszámos könyvprojekt Nyugaton is?
FZ
: Fogalmam sincs, de ahol van underground (mindenhol van underground), ahol létezik fanzine-kultúra, ott, gondolom, vannak hasonló kezdeményezések.

Nagy M. Hedvig: Éppen a napokban kaptam meg egy volt osztálytársam, a Csősz Géza második fotóalbumát Angliából (Black on Black). Kötetet cseréltünk postán. Az övé is kis példányszámú kiadvány, minőségi papírra nyomva, szóval igen, máshol is van ilyen. Az ő könyve mondjuk kapható a Tate Modernben, szóval a Géza elég menő szerintem. De azért mi is igyekszünk, a Feles ott van az Írók Boltjában, az ISBN-ben, és a persze a Mersz Klubban is.

Az elbeszéléseknél nem tüntettétek fel a szerzőt. Könnyen beazonosíthatóak az alkotók, vagy direkt voltak játékok ezzel, azaz előfordult, hogy a főleg fotókat készítő Hedvig írt novellákat is?
FZ
: Azt hittem, nyilvánvaló, hogy a Hedvig hozta a fényképeket, én meg a szövegeket.
NMH: Mindent a Zoltán írt, én inkább csak ötleteket adtam, bár azért olyan is előfordult, hogy volt egy kész történetem, neki már csak meg kellett írnia.

Hedvig, te fanzine-t is készítesz (a Halszájoptika című kiadványt), szóval adja magát a kérdés, nálatok életstratégia, hogy direkt a perifériára pozicionáljátok magatokat? 
NMH: Még kamaszkoromban szerettem bele az undergroundba, emlékszem, el is határoztam, hogy egyszer híres képzőművész leszek a periférián. Aztán amikor egy véletlennek köszönhetően beszippantott a Mersz Klub világa, egyből tudtam, hogy hazaérkeztem. A mainstream nekem mindig is egy kicsit számítónak és ridegnek tűnt. Fehér falak előtt kiskosztümben mosolyogni befolyásos emberek között feszengve, hát az nem igazán nekem való. Egyébként a Merszben találkoztam először a Halszájoptikával is, aztán az előadásuk annyira befészkelte magát a fejembe, hogy megkértem őket, szerepeljenek a kiállításunk megnyitóján, amit éppen akkoriban próbáltam összehozni a MINEK Kollektívával (Nagy Zopánnal és Syporca Whandal-lal). Ebből a felkérésből aztán barátság lett, ami a mai napig tart. Később, amikor a Zoltánnal egyre inkább elkezdtük kivenni a részünket a Halszájoptikából, eszembe jutott, hogy mindig is szerettem volna egy saját fanzine-t, csak éppen a fényképeim és a Zoltán szövegei önmagukban nem lettek volna elég izgalmasak hosszú távon, szóval a Halszájoptikával a lehető legjobbkor találkoztunk, mert nekik aztán bőven volt saját anyaguk. Amikor elkészült a fanzine első száma, azt hittem, hogy csak a szűk baráti körünket fogja érdekelni, meg azokat, akik szerepelnek benne, ehhez képest egy hónap alatt elfogyott az első kiadás (50 példányról beszélünk, de 50 példány egy fanzine esetében egyáltalán nem kevés). És ez a sikerélmény megadta a kezdőlökést a második számhoz, ami jelenleg is készül.
FZ: Talán mindkettőnk nevében mondhatom, hogy nekünk teljesen jó az underground, mert nem kell megfelelnünk senkinek. Eleinte könyvet se nagyon akartunk csinálni ezekből a fényképekből és szövegekből, de aztán a Falcsik Mari meg a Lantos Laci (a. k. a. Triceps) addig piszkált bennünket, hogy végül mégiscsak összeraktuk. Az ő biztatásuk és támogatásuk nélkül nem lett volna az egészből semmi.

Hedvig, te dolgoztál patológiai fotósként is. Ez már önmagában megérne egy regényt… Nem gondoltál még arra, hogy megírd ezeket a tapasztalataidat?
NMH
: Nem.

Oké. A szövegek néhány száz karakteres, féloldalas írások. Minek tartjátok ezeket? Prózaverseknek? Egyperceseknek?
FZ
: Ezen még nem gondolkodtam, de prózaverseknek semmiféleképpen, mert amit én csinálok, az nem költészet. Én leginkább a villamoson szoktam olvasni, munkába menet, munkából jövet, Tolsztoj meg kényelmetlen lenne a négyeshatosra. Te próbáltad már magaddal cipelni a Háború és békét? Na ugye! A Felessel viszont lehet tömegközlekedni, mert elfér a kabátzsebedben, ráadásul mondjuk az Oktogon és a Nyugati között simán végig lehet olvasni bármelyik történetet a negyvenből. De hogy a kérdésedre is válaszoljak, talán kisprózák.

A szövegek sokat foglalkoznak az emberi külalakkal, hogy ki szép, ki hízott el, ki öregedett meg. Azt gondolnám, hogy akik ennyire artisztikusan képzelnek egy alkotói életformát, azoknak ezek nem is olyan fontosak…
FZ: Nekem nem is fontosak. De attól még vicces, hogy mennyire be van szarva mindenki az öregedéstől. Mintha el lehetne kerülni.
NMH: A képeim az élettel és a halállal foglalkoznak. Azzal, hogy az ember mennyi energiát és időt pazarol el csak azért, hogy újabb teendői legyenek. Feleslegesen. Úgy érzem, a csendéleteimben választ adok ezekre a kérdésekre. Az önarcképeim mások. Azok szigorúan napló jelleggel működnek. Dokumentálom a saját rohadásomat.

Mindig csak Hedviget látni a képeken, Zoli, téged viszont nem. Te miért nem vállaltad a modell szerepét?
FZ
: Mert azt találtuk ki, hogy a könyv egyik fele csendélet lesz, a másik fele meg önarckép.
NMH: És mert a Zoltánt fotózni maga a halál.

Innen hogyan tovább? Milyen munkákon dolgoztok?
FZ: Be kellene végre fejeznem az első könyvemet, a Proletármulatót. Már évek óta írom. Azért mondom, hogy az elsőt, mert eredetileg az volt a terv, hogy a Proletármulató lesz az első könyvem, de aztán úgy alakult, hogy először inkább a másodikat, a Felest írtam meg. A Proletármulató szövegei egyébként egy lakótelepen játszódnak, valamikor a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején, a Proletármulató nevű kocsma vonzáskörzetében. De egyszer nyilván írunk majd egy szakácskönyvet is, hogy végre meggazdagodjunk.
NMH: A Prolimulató (mi csak így hívjuk egymás között) egy kicsit hasonlítani fog a Felesre, csak éppen fordítva, mert ezúttal a szövegekhez készülnek majd az illusztrációk. Sikerült meggyőznünk Hajdu Zsoltot, az ország talán legőszintébb (és sajnos alig ismert) festőjét, hogy illusztrálja a könyvet. Egyébként jelenleg a MINEK Kollektíva második kiállítására készülök.

Képek: Nagy M. Hedvig