Bayer Zsoltot elsősorban publicistaként, műsorvezetőként megejtett közéleti kardozásai tették ismertté, azt kevesebben tudják róla, hogy szerteágazó utazásairól eddig jó pár ismeretterjesztő és kultúrtörténeti filmsorozatot készített, szíriai, erdélyi útjairól könyveket is írt. A Duna Televízión jelenleg is vetítik Róma magyar emlékei című sorozatát, amely a magyarság és az örök város ezeréves kapcsolatáról tanúskodó egyházi, művelődéstörténeti, irodalmi és művészeti relikviák bemutatását tűzte ki célul. A Médiaklikk oldalára a napokban felkerült sorozatról és annak a csatornán pénteken induló velencei, szintén hatrészes folytatásáról kérdeztük a rendező és forgatókönyvíró Bayer Zsoltot.

MARKOVICS PÉTER – 061.hu

Nemes Tibor operatőrrel és Ocskai Lászlóval, az új duplasorozatod fényképezőjével felváltva korábban Chiléről, Peruról, Lengyelországról is forgattatok, és újra végigjártátok Rockenbauer Pálék legendás másfélmillió lépésnyi Kéktúráját. Mi vitt Rómába és Velencébe?
Mindig is vonzott a kultúrtörténet, nem véletlenül végeztem magyar-történelem szakot. Amikor Róma magyar emlékeiről beszélünk, talán a Falconieri palotában működő Római Magyar Akadémia vagy Magyar Intézet ugrik be a legtöbb embernek, mert mégiscsak az a legértékesebb külföldi magyar intézmény, ha úgy tetszik, a legdrágább magyar ingatlan a világon. Pedig Velencében és Rómában rengeteg magyar vonatkozású történelmi és egyházi emlékhely van, amelyek közül csak kevesen tudnának akár csak néhányat is felsorolni. Az új sorozataimban ezeket a helyeket próbálom bemutatni a képzőművészet és irodalom magyar vonatkozásaival egyetemben.

Az első rész hosszú felvezetőjében azt mondod, mindaz, ami a nyugatból pusztulni készül és ami hiányozni fog, az Itáliában van. Abban a múltbéli világban pedig, amit a sorozat bemutat, az emberiség legalább még nem veszítette el a lelkét és a tartását és nem hitte azt, hogy nem kell többé senkihez sem imádkoznia. Aztán még az időutazás előtt egy álom képei borzongatnak szögesdróttal és gombafelhővel. Meglehetősen rendhagyó és sötét felütés ez egy kultúrtörténeti sorozatban, amiben a történelem sötét erőit illetően lépten-nyomon a Bayer-publicisztikák indulata is visszaköszön.
A publicisztikáimban valóban időről-időre visszatér ez a meglehetően sötét látomás arról, hogy az emberiség valami szörnyűség felé halad, ami nyilvánvalóan azt szemlélteti, hogy én egy ilyen mániákus múltba forduló alkat vagyok. És valóban, én komolyan hiszem, hogy a múlt századok világa számos borzalmával és szörnyűségével egyetemben még mindig emberibb volt, mint a jelenlegi és emberibb, mint az általam közeledni vélt jövő. Nem véletlen, hogy olaszmániás és Itália-rajongó vagyok, ami valószínűleg kamaszkorom meghatározó olvasmányélményéből következik. Félévente újraolvasom Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét, aminek a képei, az Ulpius-világ, Velence, Róma, a Mihály-féle menekülés Itáliába a szürke polgári világból, valószínűleg halálomig elkísérnek. Nyilván ez is meghatározó volt abban, hogy ezer másik hely közül most éppen Olaszországba mentem forgatni. A Lengyelországot bemutató sorozatomban is van számos magyar vonatkozás, de az a produkció elsősorban a lengyelekről szól, Rómában és Velencében kifejezetten a magyar emlékeket próbáltam csokorba szedni.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Elhangzik az is, hogy ha újraszületnél és választhatnál, csakis olasz lennél. Az olaszokat vagy a kultúrájukat bírod ennyire?
Mindkettőt. Az olaszokban ugyanis van valami olyan derű és életöröm, ami még mindig szembemegy a korszellemmel. Ezért gondolom azt, hogy csakis ott tudnék még élni, hogyha nem Magyarországra születtem volna, másrészt ahogy mondjuk Németországot vagy Franciaországot rosszabb pillanataimban menthetetlennek tartom kulturális és civilizációs szempontból, az olaszokat nem fenyegeti ennyire a pusztulás veszélye.

Sok könyv, tanulmány és több dokumentumfilm is foglalkozott már a magyarság emléknyomainak szinte kimeríthetetlen témájával, és a sorozat is megteszi a tőle telhetőt, de a teljesség igényével, hatszor fél órában ez mondhatni lehetetlen vállalkozás. Volt olyan emlék, aminek a bemutatása még nagyon belekívánkozott, de végül muszáj volt elengedni?
Azt hiszem, a legfontosabbak mind belekerültek a sorozatba. Persze amikor nekiálltam a forgatókönyvnek, amihez szakértői segítséget is igénybe vettem, csak Rómában több mint száz helyszín merült fel, így a szöveg első változatát a harmadára kellett megnyirbálni. Ha pusztán azokat a római templomokat nézzük, amelyekben magyar emlék van, akkor nagyjából  harminc további helyszínt mutathattunk volna be, főleg a Vatikánban, egyiket-másikat akár egy teljes epizódban. Azt azonban, hogy a középkortól kezdődően a magyar és az itáliai história hány ízben kapcsolódott össze, mi mindent hagytunk ott és mi mindent köszönhettünk Itáliának, talán sikerült fő vonalaiban megragadni.

Ahogy a sorozatban is kiviláglik, Róma ezer év alatt mindvégig befogadó volt a magyarsággal szemben, erről pedig emlékek százai tanúskodnak monolitként a városban. Értelmezhetjük-e a magyarság ezeréves európai és római jelenlétének az elismeréseként például azt a gesztust, hogy a magyar államalapítás 1000. évfordulójának emlékműve Róma főtemplomában, a lateráni bazilikában II. Szilveszter pápa kenotáfja felett kapott helyet?
Örülök, hogy pont ezt a példát hoztad, mert számos okból ez a dombormű a leginkább szívet melengető római magyar emlék számomra. Szóval a mindenkori pápa címtemplomában, amely a rangját tekintve a Szent Péter bazilika felett áll, ott van egy márvány dombormű két jelenettel: a felső részen a Magyarok Nagyasszonya előtt hódolatát kifejező Szent István és Szent László király látható, alatta pedig az a jelenet, amikor a pápa átadja a Szent Istvánnak szánt királyi koronát az Asztrik apát vezette magyaroknak. Már készült a forgatókönyv, amikor rátaláltam Kosztolányinak a Damkó József készítette dombormű 1910-es felszenteléséről írt beszámolójára, római tudósítóként ugyanis ő számolt be az eseményről a magyar olvasóknak. Leírja, ahogyan a szertartás után, a villamoson meséli olasz kollegáinak az ünnep értelmét. Vagyis azt, hogy a Szent Koronát a lengyel uralkodónak szánták, de a pápa éjjel álmot látott és így került a pápai ajándék a magyar király birtokába. „Minket tehát most egy álom hozott az olasz fővárosba. Egy kilencszáz éves álom. A signorék csodálkoztak. Micsoda nép, amelynek egy álom adta a kultúrát” – írja Kosztolányi. Mennyire hátborzongatón gyönyörű, mennyire kosztolányis mondatok ezek!

A lateráni bazilika mellett mi jelentett spirituálisabb élményt számodra Rómában és Velencében?
Mély nyomot hagyott még bennem a sokáig magyar pálosokhoz köthető Santo Stefano Rotondo, a legmagyarabb római templom, ami az egyik legszebb ókeresztény körtemplom, de igazán szívmelengető érzés volt látni az első világháború magyar áldozatainak síremlékeit is a római német templomban, vagy a Gianicolo-dombon az olasz egyesítésért küzdő Garibaldi szobra mögötti szoborerdőben Türr Istvánt, aki nagyon magas rangig vitte Garibaldi oldalán és a harcok után is komoly karriert futott be. És persze nem kicsi érzés elmerengeni Szent Gellért, a csanádi egyházmegye első püspökének sírhelyénél sem, amit Murano egyik templomának oltára alatt őriznek.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A Santo Stefano Rotondo kolostorában látható egy magyar szerzetes síremléke, rajta a latin felirattal: Róma mindannyiunk hazája. Neked mit üzen ez a mondat?
Számomra ez teszi sokkal kézzelfoghatóbbá és – hadd legyek most patetikusabb – magyarrá azt az egész világon ismert mondást, hogy minden út Rómába vezet, ami sok mindent jelent, de érzelmileg leginkább semmit. Ám ha Róma egyik legfantasztikusabb templomában megállsz egy pálos magyar pap sírjánál, amire az van írva, hogy Róma mindannyiunk hazája, akkor az egész hirtelen értelmet nyer.  

Ízelítőként említhetnél néhány fontosabb emlékhelyet, amiről a pénteken induló Velence magyar emlékei című sorozatban értekezel…
A sorozat az Utas és holdvilágot megidézésével kezdődik, mi mással is kezdődhetne. Említhethetem Pietro Paleocapa szobrát, aki azért érdekes nekünk, mert Széchenyi István hívta meg a Tisza-szabályozásra, miután egy heves vitában a megbízott Vásárhelyi Pál szívszélhűdést kapott és meghalt. Szinte egy teljes részben foglalkozunk a Velencei Biennálé 1909-ban átadott magyar pavilonjával, Maróti Géza elképesztően gyönyörű szecessziós alkotásával és felkerestük a haditengerészeti múzeumot is, amelynek a főbejáratánál láthatók a Tegetthoff és Viribus Unitis, az Osztrák-Magyar Monarchia két legnagyobb hadihajójának hatalmas horgonyai. Lehetetlen nem elmenni előttük, ha Velencében járunk, még sincsen arról fogalma szinte senkinek, minek is állítanak ezek a tárgyak emléket. Aztán ott van a szinte eredeti gótikus állapotában megmaradt Palazzo Priuli, ami a 14-15. században a mindenkori magyar követnek adott otthont, a Halottak szigetén a magyar katonák sírjainak sokasága vagy Aquileia, az Attila által lerombolt korai keresztény város katedrálisa, amelynek altemplomában egy kalandozó magyar freskóképe fogadja a látogatót. Rómával ellentétben ugyanakkor Velencében nem a magyar vonatkozású egyházi és történelmi, hanem az irodalmi emlékek vannak többségben.

Erdélyi, szibériai és szíriai útjaidról és élményeidből könyvek születtek. Gondoltál arra, hogy a római és velencei sorozatot könyv formájában is érdemes volna megjelentetni?
Tervbe van véve.

Lesz újabb forgatási helyszín?
A bakancslistám utolsó állomásai Mongólia és Kazahsztán. Jövőre odalátogatunk.

Kiemelt fotó: Horváth Péter Gyula