A rendszerváltás utáni Magyarország nagyon lényeges problémája, hogy nem alakult ki olyan szakszervezeti rendszer, amely valódi erőként jelenítette volna meg a munkavállalókat, mint a társadalom valódi értékteremtőit. A szakszervezeti mozgalom nemcsak Kelet-Európában üresedett ki és vált a kommunista diktatúra lényegtelen kirakatszervezetévé, hanem az úgynevezett nyugaton sem találta meg a helyét, és ott is különböző külső és belső befolyásoló erők irányítása alá került.
Egyrészt ott is jelentős részben kötődött baloldali – és sokkal kisebb részben jobboldali – politikai erőkhöz, ami szükségszerűen torzította el a működését, másrészt a nyugat-európai munkásság, amikor még jelentős erő volt, nem igazán ismerte fel a közép- és hosszú távú érdekeit, csak a rövid távúakra, a jóléti rendszerre koncentrált, tehát megvásárolhatónak és befolyásolhatónak bizonyult.
Nehezen lehetne tagadni, hogy a fejlett nyugati gazdaságok már bő harminc éve egyáltalán nem az adott ország társadalmát szolgálják – mint a jóléti állam csúcspontján, látszólag -, hanem a globális tőke részévé váló, már csak egykoron nemzeti, most már igazából multinacionális vállalatok érdekeit. Az erőviszonyok jóvátehetetlenül eltolódtak a tőke javára. Nem a tőketulajdonosok javára, hanem a menedzserkapitalizmus haszonélvezőinek a javára. Ez egy új rétege a fejlett társadalmaknak, amely olyan emberekből áll, akik nem akarják fenntartani azt a társadalmat és kultúrát, amelyben a vállalatuk működik, mert nem értik, hogy a társadalom és a kultúra mekkora szerepet játszik a létezésükben és a fennmaradásukban.
Magyarországon a rendszerváltás utáni rablóprivatizáció következtében még messzebb került egymástól az ember és a tőke, az a tőke, amely a nyugati hatékonysággal és a keleti barbársággal gázolt le mindent itt, hogy érvényesítse a teljesen rideg anyagi érdekeit.
Magyarországról az érdekvédelem, a lokális, a helyi és a munkahelyi érdekvédelem szinte teljesen hiányzik. Ugyanis a totális társadalmi dezintegráció következtében szinte egyáltalán nincsenek felismert, elismert, jól definiált helyi érdekek; a politika és az érdekvédelem módszereiben és céljaiban teljesen összemosódik. A tőke és a politika a legutóbbi időkig csak rövid távú érdekeket ismert, a gazdasági szereplők a negyedéves profitot, a politika pedig az egy-két év múlva következő választási esélyeit vette csak figyelembe.
A szakszervezeti érdekvédelem ugyanúgy prostituálódott, mint az úgynevezett „civil társadalom”. Hiába lappanganak igazi civil szervezetek a jelentős részben külföldről finanszírozott és/vagy érdekcsoportokat és nem embereket képviselő civil szervezek harsánysága mögött, már nem lehet az utcáról betérve megállapítani, hogy egy valódi, politikamentes társadalmi önszerveződést látunk-e? Hasonlóan eldönthetetlen számos szakszervezetről is, hogy kinek is a „biznisze” tulajdonképpen. Illetve sajnos pontosan eldönthető.
A valódi szakszervezeti mozgalom nagy ellensége az a hatalmas társadalmi mobilitás is, amely lehetetlenné teszi a stabil közösségek kialakítását, mert kívánatosabbá teszi a menekülést, mint az otthonért, a „hazáért” való megküzdést. A szakszervezetek eredetileg valódi közösségeken alapultak, és maguk is képesek voltak valódi közösségek létrehozására.
Faludy György írja a „Pokolbéli víg napjaim” című önéletírásában, hogy a kommunisták is mennyire gyűlölték azokat a valódi szakszervezetiseket, akik tényleg a munkások érdekeit tartották szem előtt. Még az „osztályellenségnél” is jobban, hiszen ezek az emberek merészelték megpróbálni még tőlük is megvédeni a munkásokat.
Hasonlóan nagy problémája a posztmodern szakszervezeti mozgalomnak a mértéktartás hiánya, az állam és a tőke egyaránt ellenségnek tekintése. Különösen veszélyes ostobaság ez, amikor a tőke már nem nemzeti, és sokkal nagyobb ellensége a nemzetállamoknak, mint a történelemben bármikor. Az állampolgárok nálunk hagyományosan nem bíznak munkavállalóként sem az államban, hiszen az állam különböző formái az elmúlt évszázadban annyiszor árulták el az embereket, hogy ez valahol természetes is. Erre aztán gátlástalanul rájátszanak az államellenes politikai erők, a szélsőjobbtól az ultraliberálisig, akik a tőke túlhatalma helyett az állam túlhatalmával való ijesztgetéssel akarják elfoglalni az államot és legyűrni végleg az államalkotó erőt, a nemzetet.
A valódi és erős szakszervezetek a nemzet érdekeit szolgálják, és képesek hatékony együttműködésre a nemzet legfontosabb szervezetével, az állammal is; sőt, a nemzeti tőkével is.
Kevés annál nyilvánvalóbb hazugsága van a „szabad verseny” és a „jogegyenlőség” ultraliberális harcosainak, hogy a nemzeti tőkét és tőkés csoportokat, valamint a multinacionális tőkét azonos mércével kell mérni.
Ahhoz, hogy Magyarországon valódi szakszervezeteket hozhassunk létre, alapvető változtatásokra van szükség.
A szakszervezeti világ, mint társadalmi alrendszer a mikro- és makroszintű gazdasági és társadalmi döntések – egyébként természetesen szükségszerű, de mégis elhanyagolt – összehangolását igényli. A szakszervezeteknek ugyanúgy feladatuk, hogy életben tartsák, hatékonyabbá tegyék a magyar vállalkozásokat – legyenek azok bármekkorák -, mint a vállalkozónak, tulajdonosnak, a helyi közösségeknek és az államnak. Hasonlóan a szakszervezetek feladata is, hogy értelmes keretek között tartsa a sokszor hódítóként viselkedő nagyvállalatokat, úgy, hogy azoknak még ne érje meg elmenni, de a munkavállalók érdekei biztosítva legyenek. Mindezt úgy, hogy figyelembe veszi a makrogazdasági, ágazati körülményeket, és ügyesen egyensúlyoz a különböző érdekek között. Az ilyesmihez azonban erős és valóban független szakszervezet kell. Az erő kell a függetlenséghez, de függetlenség nélkül nincs hitelesség.
Mindent elmond a magyar szakszervezeti szektorról, hogy az egyik legnagyobb és „legolcsóbb” nagykereskedelmi láncnál gyakorlatilag nincsenek jelen. Pedig itt egy hatalmas tartalékokkal rendelkező, adót csak névlegesen fizető, több hasonló erejű konkurens között működő multinacionális cégről van szó, amelynek nemzetgazdasági szintű fenyegetőzési potenciálja nulla.
A legnagyobb probléma azonban az, hogy a munkavállalók sem bíznak a szakszervezetekben, mert a közvetlen munkahelyi tapasztalataik általában negatívak, vagy egyszerűen nincsenek pozitív tapasztalataik. A munkahelyi szintű és az ágazati szakszervezeti munka ráadásul gyakorlatilag külön szakma: jogi, közgazdasági, tárgyalástechnikai, szervezési, közösségépítési ismereteket igényel, valamint olyan szakértői, jogi hátteret, amelynek kiépítése idő- és pénzigényes. Hiába vannak meg ennek a formális jogi keretei, ezt tartalommal csak elkötelezett emberek képesek megtölteni, akik egy stabil és elkötelezett tagságra támaszkodhatnak. Ez azonban a munkavállalók rendszeres és aktív, értő közreműködését igényli a munkahelyi döntésekben, amely nem gerjeszt értelmetlen konfliktusokat, és vállalati, ágazati szinten is tisztában van a viszonyokkal.
A szakszervezeteknek továbbá valamiféle védőernyőt kellene biztosítaniuk a nem szervezett, tagsági viszonnyal nem rendelkező munkavállalók számára is.
A szakszervezeti munka mindennapi aprómunka, aminek azonban nem szabadna kimerülnie apróságokban, hanem a munkavállalói szempontokat értelmesen kellene beépítenie a vállalkozói, vezetői döntéshozatalba. Ez rövid távon semmilyen munkaadónak, munkahelyi vezetőnek nem kényelmes.
A nemzetgazdaság fejlődése most valóban nemzetgazdaság-jellegű irányba tart. Olyan sok külső erő igyekszik befolyásolni a magyar közállapotokat, hogy a helyi kötődéssel, patrióta érzülettel rendelkező embereknek, szervezeteknek és vállalatoknak (tulajdonosoknak) meg kell tanulniuk összetartani és együttműködni.
Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy az állam képes az élet minden pontján garantálni a stabilitást és a méltányosságot. A szakszervezetek a jó törvények mellett is szükségesek ahhoz, hogy a konkrét munkahelyeken az egyes munkavállalók és munkavállalói csoportok számára biztosítsák a méltányos elbánást. Az egyes munkahelyek annyira különböznek egymástól, hogy csak helyismeret birtokában működhetnek jól a dolgok.
A szakszervezeteket nem újjáépíteni kell, hanem sok esetben tulajdonképpen először létrehozni. A posztmarxista tévgondolkozás tipikus példája, hogy a szakszervezetek, az állam, a nemzeti vállalkozó és a hosszú távú stabilitásban gondolkozó nemzeti tőke egymás ellenségei. Ez súlyos és káros tévedés, érdekeik nem ellentétesek, hanem párhuzamosak.
Arról nem is beszélve, hogy sok szakszervezetnek nevezett, egyébként mesterségesen fenntartott szerveződés a magyarországi álcivil szféra része.
A szakszervezetek végső célja az, hogy a gazdasági szereplőket arra szorítsák, hogy azok a társadalom újratermelődésének, a biológiai reprodukciónak ugyanúgy a szolgálatába álljanak, mint saját rövid távú gazdasági érdekeiknek. A jó szakszervezetek a hosszú távú gondolkodás letéteményesei, az annyira szeretett fékek és ellensúlyok legfontosabb részei, elemei között vannak. Csak éppen nem azt fékezik és ellensúlyozzák, amit az ultraliberálisok annyira szeretnének, hanem éppen őket.
polizza
2019-05-03 at 14:05
1990. után valamikor.
Kb 50 fős korábban állami tulajdonú cég, amit a (párt)vezetés ügyesen a magáévá tett, tehát már az ő tulajdonukban van. A dolgozók bérezéséhez képest aránytalanul magas összegekkel jutalmazzák azon testvércégi vezető embereket(egyben párttagokat) akik hozzásegítették őket a vagyon magukévá tételéhez.
A cég vezetésében ugyanazok ülnek, akik korábban.
Sorban behívja a szakmai igazgató ( nyugdíj mellett az, korábban egy nagy cégnél volt magas vezető beosztásban, egyesek szerint 6 elemi képzettséggel – viszont azt el kell ismerni, időnként több emberség és igazságérzet volt benne, mint a diplomás vezetőtársaiban ) sorra hívatja a dolgozókat és négyszemközt közli velük, hogy ,,ki kellene lépniük a szakszervezetből, mert annak MÁR semmi értelme”.
Azok, akik legtöbbet jártak nyaralni szakszervezeti beutalóval, akik nyüzsiztek körülötte, mert a pártban a KISZ munkát, a KISZ-ben a szakszervezeti munkát, a szakszervezetben a vöröskeresztes munkát és így tovább – ajánlották fel, miközben sehol nem csináltak semmi hasznosat, csak használták hegyes könyöküket.
Szóval a kb 50 szakszervezeti tagból mindenki azonna az útmutatás szerint kilépett, kivéve 4 főt. Érdekes ezekből ugyan 1 fő a szaksz.titkár volt, de 3 olyan, aki soha nem nyüzsizett ott és soha nem is kért, meg nem is kapott semmit.
Pár hét, vagy hónap után újra behívatták őket. Nem adták be a derekukat. Meg is kapták a jutalom hátrányokat.
Aztán egy idő után, lett valami szja.törv.változás, ami feltételekhez kötötte a kiküldetési napidíjak adómentességét, ami 99%-ban a cég vezetését érintette.
Na akkor rögtön előkapták a cégnél levő szakszervezetet és a titkárral – visszadátumozva – aláírattak egy olyan kollektív szerződést, ami nekik jó volt, amiben a szöveg biztosította az szja mentességüket.
A titkár először nem akarta, de közölték vele, ha nem, akkor ki van rúgva.
Na ennyit a szocialista szakszervezetekről.
Korábban is utasították. És olyan emberek ültek ott jórészt – a ,,hivatásosok”között -, akik keveset és könnyűt dolgozva, magasan bérezve felsőbb beosztásokba jutásokhoz használták ugródeszkának.
És sokan közülük még most is abból élnek és meg is gazdagodtak belőle.
kgl
2019-05-02 at 11:16
A rendszerváltozást megelőzően hallottam, helyi párttitkár szájából, hogy a változásra készülve tolják az embereiket a szakszervezetekbe – gondolom nem sima tagként. Ezzel újfent két legyet ütöttek egy csapásra: a szakszervezetek is ilyenek lettek, amilyenek, meg káderek híján az MSZP is ilyen lett, amilyen.
apamaci
2019-05-02 at 06:09
Vannak valódi szakszervezetek Magyarországon!!
Erre példa az Audinál működő érdekképviselet.
Persze az ilyen szakszervezeteknek semmi köze a “békés rendszerváltás” során valahogy túlélt kommunista szervezetekhez, amelyeket azok a kommunisták irányítanak amelyek minden másra alkalmatlanok!!
A megtisztulás alapfeltétele – labdarúgáshoz hasonlóan – minden állami támogatás megvonása!!
Gru
2019-05-01 at 23:45
Nagyon egyszerű erre a válasz !!!
Nálunk a létező szakszervezetek milliárdos épületekben ülnek , milliós fizetesekert és mind megalkuvó ,pénzéhes, álszent maradék komunista !!!
Namond
2019-05-02 at 11:09
HOL A SZOT VAGYON?
Namond
2019-05-01 at 14:00
“Miért nincsenek Magyarországon igazi szakszervezetek?”
Jó kérdés, bár a válasz nyilvánvaló.
Az 1840-1948 között a céhes gyakorlatra struktúrán kiépült szakszervezetek az MKP versenytársai, a vágyott tömegbázis valódi demokratikus vezetői voltak. AZAZ ellenfelek-ellenségek.
Így a komcsik beépültek, néhány “nagyszájút” az új szocialista vár falaiba beépítettek, a szakszervezetek önvédelmi reflexei leépültek, a clientúra felépült.
Cserében a párt, pártszerűen a nagyobb jót szem előtt tartva mindent elintézett. A szakszervezet pedig feltöltődött önállótlan, szűklátókörű, de párt hű csicskásokkal és janicsárokkal. Akik korrupciós juttatásként mindent készen kaptak, jó fizetést, irodát, meghívást a vadászatokra, az elithez tartozás érzését.
Benedek Károly
2019-05-01 at 14:05
Ezekbe a szabadkőművesek is vastagon besegítettek, ugyanis a prolikra támaszkodtak a céljaik elérésében.
Lásd: http://mek.oszk.hu/17500/17578/17578.pdf
(Nem hosszú, kb. 40 A/5-ös oldal)
Namond
2019-05-01 at 16:10
Máig ható mondanivaló.
Szk adták a jól megfogalmazott közép és felső osztály által elfogadható szólamokat, szónoklatokat, azaz az intellektuális álarcot.
De a módszer és a pénz nem onnan jött.
A módszer tekintetében nézzen utána az illuminátus terjeszkedés mikéntjének.
A pénzen “a vállalkozás” az indulótökére gondolok, mivel az adományozó elvárása az önfenntartás, mint George Soros szervezetei esetében.
Az önfenntartás kettős motivációjú; a minél több külső forrás bevonása segíti a célok elérését, csökkenti az ellenfél védekezési lehetőségeit forrásai csorbulásával.
Ludovicus
2019-05-01 at 11:08
Toldalék: a West Deutsche Algemeine Zeitung ezer szállal kötődött-kötődik az SPD-hez, egy héten legalább egyszer tudatosították velünk, hogy a sajtóbirodalom első embere Herr Bodo Hombach, minden hónapban egyszer Gerhard Schröder kancellárral villásreggelizik. Megismétlem: a WAZ vezére nem Orbán Viktor volt, s Herr Hombach nem a Fidesz-nél früstükölt.
gyozo2018
2019-05-01 at 10:13
“érdekek, a politika és az érdekvédelem módszereiben és céljaiban teljesen összemosódik. ”
/////
Ez úgy működött, hogy:
-kötelező volt a szakszervezeti tagság
– a tagdíjat automatikusan vonták a fizetésedből
-cserébe kaphattál: katonai bevonulási segélyt, gyermek születési segélyt, 10 évben egyszer családi nyaralásra beutalót (azért is kellett fizetni; kivéve a vezetők és középvezetők, párttagok, pártvezető csókosok, mert azok minden évben.
Utóbbuak szakszervezeti alapon Franciaországba, Svájcba, Ausztriába jártak szakszervezeti alapon jártak sielni, csekély összeget befizetve.
///
A szakszervezet az üzemi, vállalati, intézményi 4-5 szög tagja volt. Ott volt a minősítésednél, a jutalomosztásnál, ugyanolyan hatalom volt, mint a párt, vagyis pontosabban ugyanazt képviselte. Legtöbbször a szakszervezeti apparatcsik párttag is volt. A rendszert, a vezetést képviselte az alkalmazottak felé, nem az alkalmazottak érdekeit.
Alárendeltje volt a szakszervezeti hálózat az MSZMP-nek. Ők jelölték ki a vezetőket, a dógozók meg “egyhangúlag és egyhangúan(sic!) megválasztották.
Szakszervezeti bizalmik (csoportbizalmik), a szakszervezeti titkár alá tartoztak.
Egyes pártintézkedések előtt és után kötelesek voltak “hangulatjelentéseket” írni. Gyakorlatilag ez is a besúgás egy formája volt.
A vállalatoknál, gyáraknál, intézményeknél függetlenített szakszervezet titkárok “működtek”.
Pártállam, tehát maga a párt jelölte ki, tartotta el, fizette őket. A teljes lojalitás kötelességük volt.
Az átfedés a párttal 100%-os volt.
Na, ezt mentették át 90-től.
Létrehoztak mindenféle új szakszervezeteket, a munkahelyeken is kötelező volt megengedni. De pl kitalálták, hogy sm”szegény vezetésnek” ne kelljen annyiféle szakszervezettel egyeztetnie, “megküzdenie”, hát megszavaztatták a dogozókkal, hogy a munkahelyen a 3 szakszervezetet is csak az őket is képviselő, egyik szakszervezeti titkár képviselje. Így a másik kettő kilőve.
Aztán pl a Demokratikus Szakszervezetet is úgy vették vissza kommunisták, mint az új pártokat.
Egyetlen egy liberálnyilaskommunistáktól független szakszervezet sem létezik. Amelyik azt álkítja magáról, az hazudik.
kbandi1
2019-05-01 at 09:36
Miért nincsenek Magyarországon igazi szakszervezetek? Mert még mindig ne tudták eldönteni, hogy döntsenek-e, vagy ne.
Az egész dolog onnét ered, hogy a baloldali, szocializmust építgető pártok kamupolitizálása miatt, azokkal szemben a szakszervezetnek csak kamuból lehetett volna a kamu ellen harcolni. Így aztán kamu maradt az egész, a munkások? a munkásokkal foglalkozzanak a munkaadóik, ha valami nem tetszik, az illetékes kamu szakszervezet még fütyülni sem fog, annál inkább játszik csak a saját fütyülőjével.
Na, így alakultak semmivé a szakszervezetek.