“Nem árt tudni, hogy a verseny nagy barátai a futók közt motorbiciklivel indulnak” – Interjú Ákossal

Végigkoncertezte, december 14-én és 15-én pedig dupla koncerttel búcsúztatja az esztendőt a Papp László Budapest Sportarénában, mindemellett az idén megjelent első önéletrajzi kötete és két CD-t is kiadott: a jövőre várható új stúdióalbum előfutára, a négyszámos Hazatalál EP egy hónapja jelent meg, és néhány nap alatt platinalemez lett. Az idén ötvenéves Ákost harmincéves zenei pályájáról kérdezgettük a belvárosi Akváriumban tartott sajtótájékoztató után. Szóba került a kortárs irodalomhoz való viszony és a kulturkampf is, ami a zenész szerint nem az elmúlt hónapokban kezdődött, hanem már évtizedek óta dühöng Magyarországon.

MARKOVICS PÉTER – 061.hu

Ötvenéves lettél. Kiváló alkalom ez az összegzésre, aminek rendesen megadod a módját. És persze remek lehetőség arra is, hogy eláruld, volt-e valaha bármi, amit másként csináltál volna.
Mindent, de akkor most nem beszélgetnénk.

Szóval nem…
Ez a kérdés egyszerűbben úgy hangzik, hogy lennék-e újra húszéves. A válasz pedig az, hogy persze, lennék, de csak a mai eszemmel. Mert olyan hülye, mint amilyen húszéves koromban voltam, és olyan okos, mint amilyennek akkor képzeltem magam, nem lennék újra. Szóval mindent másképp csinálnék, és teljesen más lenne az eredmény. De így csináltam. Ezt hívják úgy, hogy sors.

Szép nagy teret bejártál a könnyűzenében, a szintipoptól a combosabb rockon át az akusztikus lírai témákig, a stiláris korszakok ízei pedig újra és újra felbukkannak a lemezeken, a koncerteken. A zenei összefonódások és újraértelmezések mentén nevezhetjük ciklikusnak ezt az alkotói utat?
Formai értelemben talán igen, de a lényeget tekintve, remélem, elég egyenes pálya ez. A kezdetekkor azt az ethoszt faragtam ki magamnak, hogy akkor várhatom, hogy a munkám érdekeljen másokat, ha engem is foglalkoztat. Ha a viszonylag egyszerű, pop- vagy rockzenének hívott keretrendszeren belül akarunk létezni, lehetőleg sokáig, akkor érdemes formai sokszínűségre törekedni. A Hellót például, ha nem is minden koncerten, de már huszonöt éve játsszuk, mindig másképpen, mint annak idején.

A közönség vevő a változtatásokra?
Megfigyelésem szerint a közönség az állandóságot szereti, és idegenkedik az újtól. Pszichológusok, zeneszakértők állítják, hogy általában abból lesz sláger, ami valamilyen tekintetben ismerős. Vannak már erre szofterek, kottakönyvek, három akkordból felépített világslágerek százaival. Annak idején az édesanyámtól kapott, bolgár Orpheusz gitár mellé beszerzett Muszty-Dobay gitáriskolából tanultam az akkordokat, a mai gyerekek pedig már a YouTube-ról tanulhatnak meg majdnem bármit, a komponálást is. Anna lányom tizenhat éves, zseniális zeneszerző. Nem csak az apai büszkeség szól belőlem, ha azt mondom, hogy több szerzeménye simán lehetne világsláger.

Bevonnád őt egy közös produkcióba?
Irígyeltem Peter Gabrielt, amikor a lányával énekelt együtt a színpadon, de a gyerekeimre így is árnyékot vet az apjuk ismertsége. Ha lesz hozzá kedvük, összejöhet. Erőltetni nem fogom, az biztos.

Profilozható a közönséged? Úgy értem, a karriered különböző állomásain más-más emberek voltak kíváncsiak a koncertjeidre, vagy aki Ákos-rajongó, annak minden jöhet?
Ezt nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy sokan vevők a munkáim többségére. Nem titok, hogy 17 éve rendszeresen készítünk felméréseket, elsősorban azért, hogy pontos képünk legyen arról, kiknek is zenélünk. Ha szponzort keresünk a produkciónkhoz, meg tudom mutatni egzakt adatokkal, hogy kikhez beszélhet a reménybeli partnerünk. Életkor és foglalkozás szerint is elég széles a kör, önállóan dönteni képes, a munkámhoz érzelmi alapon viszonyuló emberekből áll a közönség. Már a kezdetekkor nyilvánvaló volt számomra, hogy amit én szeretnék megvalósítani, az a fennálló műfaji struktúrában elképzelhetetlen. Az első lemeztől kezdve komoly cégek voltak a partnereink. Nem viccből álltak mellém, hanem mert lángoló tekintettel próbáltam meggyőzni a döntéshozókat, hogy ez jó lesz nekik. Aztán az eredmények minket igazoltak.

A ’70-es, ’80-as években néhány magyar együttes – például az Omega – hangtechnikában, színpadképileg még állta a sarat a nyugati bandákkal szemben. Aztán lemaradtunk, a hátrány pedig sokszor ma is észlelhető, elsősorban a vidéki bulikon, de akár a nagy produkciók esetében is. Egyike vagy a keveseknek, akik technikában is világszínvonalra törekednek. Ennek fényében kérdem: pusztán pénzkérdés volna, vagy igénytelenség áll a fogyatékosságok hátterében?
Erről eszembe jut az 1993-as dupla Bonanza-koncert a BS-ben. Éppen állítjuk be a cuccokat, amikor betoppan két amerikai fickó. Mint kiderült, az Aerosmith hangmérnökei voltak, akik felmérni jöttek a helyet Steven Tylerék bulijára. Picit elcsodálkoztak a már felrakott 300 robotlámpán, ami még világturnékon sem nem volt éppen általános. – Who the fuck is playing here? – kérdezték, majd nagyokat pislogtak, amikor megtudták, hogy ilyen helyi illetők. De persze nem így kezdődött: az első időkben nem lehetett a rutinos öreg technikusokkal megértetni, miért hadovál a világításról egy húszéves énekes. Aztán rátaláltam Szűcs Gáborra – a beszédes beceneve Combkarú volt  –, ő megértette, hogy mit szeretnék. Ő lett a Bonanza első látványtechnikusa, együtt tervezgettük a koncertvilágítást a lakásán, amikor a gyerekei már aludtak. Műszaki rajzokat készítettünk sablonnal, nem volt még számítógép, ugye… szóval nem igazán pénzkérdés volt ez. Persze a technikát ki kellett fizetni akkor is. De igazából egyféle cucc volt: ugyanannyiba került, ha jól használta az ember, mint ha rosszul. Félreértés ne essék, ma már sok jó hazai példa van, de a vidékre-jó-lesz hozzáállást mindig rühelltem, és irtottam is magam körül. Lelkesedés nélkül nem lehet dolgozni. Az maradt meg mellettem, aki ezt fel tudta fogni.

Azért ma már előfordul, hogy átadod a gyeplőt a részfeladatok elvégzésében?
Persze, a körülöttem lévő emberekben teljesen megbízom. Viszont tagadhatatlanul control freak vagyok, amiről azt is lehet képzelni, hogy megalománia. Pedig nem azért ülök a vágó vagy a grafikus nyakán hajnalig, mert menőzni akarok. Hanem mert nagyon szeretem azt, amit csinálok. A produkcióm minden részlete érdekel.

Ennek a hozzáállásnak lenne köszönhető az idén is esedékes, zsinórban negyedik sportarénabeli duplakoncert?
Nyilván benne van ez is, meg sok minden más: szerencse, kegyelem. De hozzá kell tennem, nekem nem létkérdés a dupla aréna, beérem szimpla koncertekkel, vagy kisebb helyszínnel is. A korábbi turnémenedzseremmel mindig a jegyárakon vitatkoztunk, ő emelni akart, én meg csökkenteni. A jelenlegi főmunkatársammal azon szoktunk hadakozni, hogy meg szabad-e hirdetni a duplázást. Oké, eddig mindig igaza volt, és most is, a tényleges promózás és plakátolás előtt, egyetlen Facebook-hírre elkapkodtak egy Arénára való jegyet, úgyhogy megint két előadás lesz, de ettől nem lettem nyugodt. 

Habitusodban, alapállásodban rock- vagy inkább popzenésznek tekinted magad? Láttunk már gitárt zúzni…
Szerintem a nagyobb halmaz a popzene, tehát a populáris, népszerű zene, ezen belül vannak műfajok, például a rock is. De olvastam olyan értelmezést is, hogy a pop kereskedelmi célból jön létre, a rock alapja pedig a belső hajtóerő. Ha ez így van, akkor egyértelműen rockénekes vagyok. És ehhez nem kell se bőrgatya, se fejrázás, se torzított gitár, bár ez utóbbit nálunk is sokszor lehet hallani. Ariana Grande biztosan popban utazik, de ki dönt például a Depeche Mode-ról? Nem hiszem, hogy ennek a kérdésnek nagy jelentősége lenne. Volt, hogy egyik évben Az év rocklemeze lett az aktuális munkám, máskor Az év poplemezének szavazták meg. Magyarországon a popot könnyűzenének is nevezik, bár nem tudom, kinek könnyű, nekem például néha elég nehéz. Egyébként meg kategorizáljon az, aki ráér.

Hangoskönyveket is kiadtál, és mások mellett sokat dolgoztál Arany, Krúdy és Babits műveivel. Mikor tapasztaltad meg először, hogy zenészként nem csak a saját gondolataidnak, de az irodalom nagyjainak is médiuma lehetsz?
Előbb voltam versmondó, mint énekes, de ez az én titkom maradt. 1990-ben besétáltam a Lemezgyárba az 1984 lemezcímmel, ez elég egyértelműen utalt Orwell regényére. Wilpert Imre, a cég döntnöke azt mondta, ez rossz cím, mert az emberek azt fogják hinni, hogy elnéztük a naptárt. De aztán mégis átment az ötlet, ez lett a harmadik albumunk, és akkor már olyan népszerű volt a banda, hogy a lemez sokaknak adta a kezébe az eredeti regényt. Talán ennek is köszönhető, hogy 2005-ben, A Nagy Könyv című tévés olvasásnépszerűsítő programsorozat keretében a világirodalmi mezőny élén végzett az 1984, és engem kértek fel a könyvvel kapcsolatos kampányfilm elkészítésére.

Miután rég elhunyt szerzőink gondolatait közvetíted, felmerül, hogy a kortárs magyar költészet nem igazán érintett meg. Mit hiányolsz a maiaktól?
A mai irodalomból például az irodalmat hiányolom – tisztelettel tekintve a nemes és kevés számú kivételre. Szöveget gyártanak az elkövetők. A szakrális alapú művészet vonz, tulajdonképpen csak azt tartom művészetnek, amiben a szentnek legalább a szikrája felfedezhető. Valami remény. Kosztolányi is eljutott odáig, hogy „földig hajolt”. Volt itt kor, amikor a legliberálisabb írók és költők, a minden szabályt felrúgó zsiványok is megénekelték az Istenhez, a hazához, a becsülethez való viszonyukat. Mert mindannyian mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendégei vagyunk. Ez a hozzáállás ma nem tűnik gyakorinak.

Megtapadhat azért az irodalomtörténetben olyan életmű, ami híján van ezeknek a kinyilatkoztatásoknak?
Nem vagyok irodalom-, se más történész. A közönség majd eldönti, mi tapad meg. Az viszont laikusként is szembetűnő lehet, hogy a „kortárs” művészet milyen ritkán kínál reményt. Hogy hadilábon áll a széppel. A legtöbben a rosszat, a visszásat éneklik meg, nagy átéléssel. Ezzel nincs is baj, de tényleg csak ez van a világban? Isten nélkül valóban alig marad más, mint a véres születés, a kínlódva végigélt élet, aztán még jól meg is halunk. Ez az általános attitűd. De persze nyilván vannak fokozatok, kivételek is. Nehéz meglátni, megélni és másoknak is odaadni a reményt. József Attilának se volt, mégis adott. És vele méltóságot is.

Időközben a művelődés és szórakoztatás szinte minden mezejére kiterjedt a kultúrharc, Szakács Árpádnak a Magyar Időkben megjelenő vitaindító cikksorozatában Balliberális diktatúra a könnyűzenében címmel a popszakmát is boncasztalra rakta.
A sorozatnak ez a darabja vette el az amúgy sem nagy kedvemet, hogy hozzászóljak a vitához.

Viszont sokan hozzászóltak, és hiányolták, hogy Ákost, mint a Petőfi rádió egyik legtöbbet játszott előadóját lefelejtették az elnyomott zenészek listájáról.
Nem vagyok elnyomott, sose éreztem magam annak. Akkor sem, amikor Such György kitiltotta a dalaimat a Magyar Rádióból. Akkor sem, amikor függetlenobjektív médiumok hazudoznak rólam megkapó rendszerességgel. A kulturkampf évtizedek óta dühöng Magyarországon, ez nem Szakács Árpád cikksorozatával kezdődött. A kérdésben az elmúlt 30 év során volt módom komoly harctéri tapasztalatokra szert tenni. Ebben a cikksorozatban sok fájdalmas igazság is van. A popzenéről szóló rész sajnos béna lett, az már tényleg vicces, amikor egy jobbikos mikiegeret ajánlgatnak a közönség figyelmébe a kultúrharc jegyében. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a kulturális mecenatúra, a színház, a filmgyártás tekintetében bizony van baj bőven, nagyon érzékeny területre tévedt a szerző. Tapasztalatból tudom, hogyan működik a rendszerszintű megbélyegzés: egy félmondat egyetlen szavába belekötnek, csűrik-csavarják, a személyes támadástól, az ellehetetlenítés eszközeitől sem riadnak vissza. A cikksorozatban is akadnak nívótlan állítások, persze, hogy ezeket pécézik ki. De nem árt tudni, hogy a verseny nagy barátai a futók közt motorbiciklivel indulnak, a sokszínűség hívei csak a maguk egynemű társaságában érzik jól magukat, és egyáltalán nem bánják, ha az általuk utált hatalom kitömi őket pénzzel.

Vezető fotó: Horváth Péter Gyula