“Olthatatlan vágy van bennem, hogy új utakra lépjek” – Interjú a friss Kossuth-díjas Mihályi Gáborral

“Bennünk az a legfontosabb motivációs tényező, hogy a tradicionális kultúránkat, amennyire csak lehet, aktualizálva állítsuk a közönség elé, hiszen változik a világ, változik a közönség, és nekünk is reagálni kell ezekre a változásokra” – fogalmaz Mihályi Gábor Harangozó Gyula-díjas, érdemes és kiváló művész, aki március 14-én átvehette a legrangosabb állami művészeti-kulturális elismerést, a Kossuth-díjat. A Magyar Állami Népi Együttes vezetőjével többek között arról beszélgettünk, miért híve a kanonizált művészeti formák helyett az újszerű megoldásoknak, hogy szerinte milyen a népzene és a néptánc reputációja, de az interjúból az is kiderül, volt-e olyan előadása, amellyel megbotlott.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Nemrég átvehette a legrangosabb elismerést, a Kossuth-díjat. Van Önben valamiféle számvetés vagy összegzés, hogy honnan indult, hová jutott?

Folyamatosan mérem és vizsgálom magamat. Nincs olyan előadás, amely ne gyomorszorítással indulna addig, amíg el nem kezdődik. Aztán ez lassan elmúlik. De azt hiszem, jól van ez így, mert minden előadásnak, minden tettnek tétje van. A tegnapi, vagy a tegnapelőtti előadás sikere ma már nem jelent semmit, mindig az adott előadás számít. Próbálok viszonyítani, hogy újra és újra előre tudjunk lépni.

Természetesen ez a díj egy mérföldkő, persze, hogy megrendül az ember, amikor látja maga előtt azt a 14 éves kiscsávót, aki először lát életében néptáncot, fogalma sincs, hogy mi az, de valami megfogja benne, elkezdi keresni, majd rátalál. Látom, ahogy Timár Sándor először belép az ajtón, ledobja a táskáját, és egy egyszerű ruhában, utcai cipőben elkezd tanítani nekünk három lépést, majd azt mondja, most akkor kezdjetek el improvizálni. És látom, amikor először odaállok a Magyar Állami Népi Együttes táncosai elé, és megkérdezem tőlük, eljönnek-e egy koreográfusi versenyre, és azt felelik, persze. De hogy ne csak a sikerről beszéljek, amikor tíz évig vezettem a szolnoki táncegyüttest, az a szégyen esett meg, hogy nemhogy díjat nem nyert a Tisza Táncegyüttes, hanem még a gálaműsorba sem választották be. Hatalmas pofon volt ez nekem, bele akartam ugrani a Tiszába, ugyanakkor szerintem nagyon jókor jött. És persze, emlékszem az első államis előadásomra, az első Naplegenda bemutatóra az Erkel Színházban, amikor fölgördült a függöny, és élő zenekar muzsikált. Előző nap eltört a dobosunk keze, úgyhogy Solti János, az LGT dobosa ült be, akit Nikola Parov jól ismert. A közönség meg felhördült, hogy mit keres itt a Solti Janika. Szóval természetesen számot vet az ember ezzel a díjjal, de nem sokáig akarok ebben a dicsfényben tündökölni, menni kell tovább és dolgozni. Elmentem édesanyám, édesapám sírjához, megköszöntem nekik, hogy vagyok, hogy fölneveltek, és persze megköszöntem a második családomnak, a Magyar Állami Népi Együttesnek is.

Pár napja érkeztek meg horvátországi turnéjukról. Milyen benyomásokat szereztek?
Három napot töltöttünk kint, két előadásunk volt, az egyik a Zágrábi Nemzeti Színházban volt, a másik pedig Fiuméban. A Liszt Intézet meghívására érkeztünk Horvátországba, remekül meg volt szervezve, nagy köszönet a Liszt Intézet munkatársainak, a zágrábi nagykövetségnek, hiszen a zágrábi előadásunkra több miniszter és magas rangú kulturális, vagy kultúrában dolgozó kormányzati képviselő is eljött. Telt házunk volt, nagyon szerette a közönség. A Ezerarcú Délvidék című előadásunkat mutattuk be, amely egyrészt Magyarország déli részének táncait, másrészt a Vajdaság és Horvátország határ melletti területének a népi kultúráját állítja a nézők elé. Tehát nemcsak a magyar, hanem az itt élő horvát, szerb, sváb népzenék, néptáncok is megszólaltak. Kicsit fazoníroztam az előadáson, most a megszokottnál is több horvát érintettsége volt, amit a közönség is meghálált, hiszen mikor meghallotta a saját zenéit, azonnal óriási tapsban tört ki. Szóval rövid, de nagyon tartalmas turné volt.

Észak-amerikai turnéra idén indul az együttes?
Nem, vélhetően a jövő évben. Hosszú ideje mennek a tárgyalások, a Covid is közbeszólt. Bár már kezdünk távolodni tőle, legalábbis érzelmileg, gyakorlati szempontból még mindig itt van, hiszen annyi előadás felhalmozódott az amerikai színházakban, hogy új produkciókat nehezen tudnak fogadni. Remélem, hogy a jövő évben meg tud valósulni ez a turné.

Legutóbb a Magyar Állami Népi Együttes 70 éves jubileuma kapcsán beszélgettünk. Most, hogy túl vagyunk az ünnepi évadon, hogy látja, hol van, és hová tart az együttes?
Őrizzük azokat a hagyományokat – és most nem a néptánc, népzene tradicionális hagyományaira gondolok elsősorban, hanem az együttes hagyományaira -, azokat az értékeket, amelyeket a hetven év alatt összegyűjtöttek és interpretáltak elődeink a közönség felé. Bennünk az a legfontosabb motivációs tényező, hogy a tradicionális kultúránkat, amennyire csak lehet, aktualizálva állítsuk a közönség elé, hiszen változik a világ, változik a közönség, és nekünk is reagálni kell ezekre a változásokra. A cél az, hogy megőrizzük a közönség azon részét is, akiknek a konzervatívabb feldolgozások a kedvesek, de célozzuk meg a fiatalságot is, hiszen ők a jövő közönsége. Látnunk kell, érzékelnünk kell, hogy miféle elementáris erővel ömlik rájuk egy más típusú kultúra, ha egyáltalán annak minden szegmensét kultúrának lehet nevezni. Fontos, hogy erre a fokozott vizualitásra való igényt tartalommal megtöltve mi is sugározzuk az előadásainkon keresztül a közönség felé.

De nem gondolja, hogy épp ezt a túlvizionizált, ingersokkolt világot kellene ellensúlyozni? Hogy egyszerű, tiszta, lecsupaszított, világos üzenetű előadásokra volna inkább igény?
Természetesen bennünk is van ilyen típusú igény, hiszen látjuk, hogy vannak a közönségben olyanok, akik nem ragaszkodnak ahhoz, hogy tíz másodpercig sokkoló impulzusok érjék. Éppen ezért gondolom azt, hogy helyes, amit már évtizedek óta teszünk az Együttesben, azaz hogy többféle műfajban állítjuk színpadra a hagyományos kultúrát. Legyen világzenei oldala is az együttesnek, dübörögjenek a basszusok, ciceregjenek a nagyon magas hangok, villogjanak a fények, jöjjön az elvárt vizualitás. De emellett persze kellenek a megnyugvós, elgondolkodtató előadások is, amelyeket aztán hazavisz a közönség. Ami még otthon sem hagyja nyugodni, mert olyan tartalmakat kap, amelyek egyszerűen kívánják, hogy újra és újra visszagondoljanak rá. Ilyen előadásaink is vannak bőven. Legyen ez az Hommage à Kodály Zoltán – Tánckánon előadásunk, vagy a Liszt-mozaikok előadásunk, ahol a tradicionális népzene a komolyzenével van nagyon szoros fúzióban. A Liszt-mozaikokat tavaly Londonban a Royal Szimfonikusokkal, azelőtt Milánóban a Scala zenekarával játszottuk, de meghívták az előadást Montréalba, a Stradivari Fesztiválra is, ez idén ősszel várható.

A Magyar Állami Népi Együttesnek három nagy korszakáról szoktunk beszélni: az első Rábai Miklós, a második Timár Sándor nevéhez köthető, a harmadikat most éli Önnel. Mi az, amit az elődöktől átörökíteni érdemesnek talált, és mi az, amit elhagyott?
Timár Sándor szellemiségével könnyebb volt az azonosulás, hiszen őt mesteremnek tekintem. Jászberényben táncoltam, amikor odajött, és aztán ő hozott ide az Állami Népi Együttesbe is. Az ő szellemisége él bennem tovább. A generációs különbség mellett, ami mássá teszi a művészetünket, az talán az, hogy én komplexebb színházban gondolkozom. Rábaival kapcsolatban már kicsit bonyolultabb a válasz. Emlékszem, hogy egy edzőtáborban voltunk a Jászsági Népi Együttessel, amikor Balatonfüreden volt alkalmunk megnézni a Magyar Állami Népi Együttes műsorát. Nagyon nem tetszett: művies és poros volt, semmiféle azonosulást nem éreztem vele. Aztán amikor idekerültem az Államiba, annak ellenére, hogy Timár mester hívott, Rábai-számokat kellett tanulnom. A munka folyamán aztán jobban megismertem a koreográfiákat, és rájöttem, hogy ezek tulajdonképp mesterművek. Ők akkor sokkal kevesebbet tudtak a tradícióról és a hagyományról, sokkal több volt a fantázia, amit viszont remekül használtak. Azt hiszem, hogy a sűrítés, a dramaturgia, a rendelkezésre álló anyag legoptimálisabb felhasználása az, amit Rábai Miklóstól tanultam, és amit továbbviszek tőle. Persze olyan koreográfiákat már nem szívesen készítenék, de amikor az Együttes évfordulóit ünnepeljük, mindig készülnek olyan előadások, amelyekben a táncosaim Rábai és Timár számokat is táncolnak.

Nem a kanonizált művészeti formák híve, igyekszik helyet adni az újszerű megoldásoknak, de mit gondol, a közönség mennyire köti össze a Magyar Állami Népi Együttest ezzel a progresszív szemlélettel?
Szerintem a közönségünk egy része tudja, hogy mit várhat az Együttestől, mert járt már az előadásainkon, vagy követ minket a közösségi médiában, különböző csatornákon. Az idősebb generációnak persze okozhat meglepetést a Magyar Állami Népi Együttes, de én azt tapasztalom a vidéki előadások alkalmával is, hogy ha van is egy-egy szemfelhúzás a műsor elején, a végén ezek áttörnek, és hallom a visszajelzéseket, hogy “hú, nem is gondoltuk, hogy ilyet is lehet csinálni”. Aztán amikor újra elmegyünk, mondjuk, Balmazújvárosba, újra tele van a nézőtér.

Hogy látja, milyen ma a népzene és a néptánc reputációja? Megoszlanak a vélemények ezzel kapcsolatban: hallani olyat, hogy mióta intézményesített keretek között lehet tanulni néptáncot és népzenét, nincs gond, és olyat is, hogy a néphagyományainkat őrző, és azt arra építő művészeti ágak még mindig nem elég megbecsültek.
Ez a félig üres a pohár, vagy félig tele van a pohár esete. Én afelé hajlok inkább, hogy félig tele van. Az intézményesülés és a támogatási formák gyarapodása – ami elsősorban az elmúlt egy évtizedre jellemző, lásd Csoóri Program -, mindenképp jót tettek a néptáncnak, és azt gondolom, hogy a népzenével sincs olyan nagy probléma. Nagy örömmel tapasztalom, hogy a Magyar Rádióban már sokkal több népzenei inspirációjú magyar zene szól, mint azelőtt. A zenész barátaink persze szeretnének sokkal többet koncertezni. A kérdés az – és ez a művészet alapvető kérdése is -, hogy képesek vagyunk-e újra és újra megújulni, és ez által a közönség érdeklődését felkelteni. Az kijelenthető, hogy csökken az érdeklődés az általános nagyközönség részéről a tradicionális kultúra iránt. És itt most nem a fesztiválokról beszélek, inkább arról, hogy kevésbé vesznek jegyet egy színházban meghirdetett előadásra 50 vagy 80 dollárért.

És mi a helyzet a táncházzal? Annak idején egy amatőr, alulról szerveződő mozgalom kezdett felülről professzionalizálódni. Ez jót tett neki?
Ebben nem vagyok biztos, hiszen épp az az öntevékeny hozzáadott érték nincs ma jelen benne, amitől a táncházba járók alkalmi, vagy akár erősebb közösséggé is képesek voltak válni. Nem azt mondom, hogy a táncház ma olyan, mint mondjuk egy salsa klub, de azért egy kicsit hajaz rá. Itt, a Hagyományok Házában épp elindult egy gondolkozás erről. Nemrég olvastam egy kiváló tanulmányt Varga Sándortól, aki azt fejtegeti, hogy hogyan lehetne a táncházakba visszacsempészni a közösségi érzést, és kicsit tágítani az ottani létezést, akár társművészetek beemelésével, hogy hasonlítson a régi táncházakra. Erre kellene valamilyen megoldást találni. Az intézményesség jó, mert ad egy biztos anyagi bázist a táncháznak, de ügyes szervezők segítségével szerintem elérhető lenne, hogy a táncház több legyen annál, minthogy remekül megtanítja a táncokat.

Mi inspirálja? Sokszor olyan ötleteket alkalmaz a színpadra, amelyekre senki nem gondolna. 
Egy része ennek tudatos arculat- és repertoárépítés a Magyar Állami Népi Együttesben. De a jó része nem matematika. Gyerekkoromtól kezdve imádok olvasni, filmklubot szerveztem, tele vagyok képzőművészeti albumokkal, sokat járok múzeumba, és igyekszem tartani a kapcsolatot a mai világgal. Nemrég láttam például Bukta Imre zseniális kiállítását. Együtt kaptuk a Kossuth-díjat, egy asztalnál ültünk a Kossuth-díjasok vacsoráján, és nagyon jót beszélgettünk, mert értettük egymást. Szerintem ezek a tudások, mint a búvópatak a mészkőhegységben, egyszer csak, egy váratlan pillanatban előbukkannak, és elő is hívódnak.

Azt hiszem, hogy én egy felfedező vagyok, és nagyon boldogan indulok neki ismeretlen világoknak. Nemcsak azért, mert dicsőségre vágyom, hanem mert egy nagy kíváncsiság, egy olthatatlan vágy van bennem, hogy új utakra lépjek, menjek elöl, még ha az a botlás veszélyével is jár. De mégis jobb ez, mint a nyáj védett belső részén haladni.

Volt, amivel megbotlott?
Igen, például a Labirintus című előadásommal. Azzal nagyon előreszaladtam, a magyar közönség nem is tudta követni. Kivittük Olaszországba és a Dortmundi Operába is, ahol imádta a közönség, de itthon ezzel kétség kívül előreszaladtam. Azt hiszem, e műsor kapcsán írta valaki, hogy a hajó kész, a vitorlák dagadnak, távolodjunk el a parttól, de csak annyira, hogy a parton maradók szemmel tudjanak követni bennünket. Úgyhogy az utóbbi időben ezt próbálom szem előtt tartani, hogy oké, felfedezünk, de azért a vitorla csúcsa, az árboc még látszódjon a partról.

Április 9-én a Müpában látható Kivirágzott keresztfája című, a húsvét ünnepére készített táncjátékuk. Mit kell tudni erről az előadásról?
Ez az előadás csakúgy, mint a Csodaváró betlehemes, Káel Csaba vezérigazgató úr kérésére készült. Azokat a szokásokat állítja sorba, amelyek elvezetnek bennünket Nagypéntekig, Krisztus megfeszítéséig, és aztán a föltámadásig. Nagyon izgalmas a zenei anyag, mert a népzene mellett a Szent Efrém Kórus által az egyházi liturgikus vonal is megjelenik. Az Állami táncosai mellett a Táncművészeti Egyetem végzős növendékei is szerepelnek benne, tehát egy nagyon nagy kiállítású, komplex előadásról van szó, ami nagy sikerrel futott egy évvel ezelőtt, és úgy tudom, hogy erre az előadásra is nagyon fogynak a jegyek.

Fotó: Hatlaczki Balázs