Több mint 1600 pályázó közül választotta ki a WOMEX szakmai zsűrije a Dalindát, így idén ez az a capella formáció képviseli Magyarországot a világzene vezető nemzetközi fesztiválján. A Dalinda énekesnőjével, Paár Julcsival arról beszélgetünk, mennyiben jelent kiugrási lehetőséget a világzenei vásáron való részvétel, hogy hol helyezkedik el Magyarország a világzenei nagytérképen, és arról is kérdeztük, fontosnak tartja-e, hogy előadóként állást foglaljon a zenészeket érintő, sok esetben a politikai térbe kerülő kérdésekben.
MÉNES MÁRTA – 061.hu
Hogyan sikerült bekerülnötök, hány pályázó közül választottak ki titeket az idei WOMEX-re?
Húha, bevallom, nem vagyok mindig a helyzet magaslatán, ha számokról kérdeznek, de ha jól emlékszem, 1600 pályázó közül választott ki minket – és a többi fellépőt – a szakmai zsűri. Egyébként a jelentkezés egy angol nyelvű pályázati rendszeren keresztül történt, amihez csatolni kellett stúdió felvételeket, élő koncert videókat, szakmai önéletrajzot, ars poeticát.
Mennyiben jelent kiugrási lehetőséget egy előadónak/zenekarnak a WOMEX-en való részvétel? Herczku Ági szavai csengenek a fülemben e kérdés feltevésekor, aki így fogalmazott korábban: „Habár biztos vannak zenekarok, amelyeknek az előrejutása ehhez a rendezvényhez köthető, a WOMEX egy színvonalas vásár, de nem ez az érvényesülés mindenható és egyetlen csatornája.” Mit gondolsz erről?
Alapvetően kevés dologgal kapcsolatban hiszek a kizárólagosságban. Azt hiszem, az érvényesüléshez – bár nem szeretem használni ezt a kifejezést, a magam részéről szerencsésebbnek tartom a szakmai kiteljesedést – sem csupán egy út vezet. A WOMEX egy nagy jelentőséggel bíró lehetőség, egyfajta hajtóerő, maga a pályázás folyamata, a rendezvényre való felkészülés, és természetesen mag a koncert is.
Az, hogy a WOMEX-et öt éven belül kétszer is Budapesten rendezik meg, mindenképp beszédes. Szerinted hol helyezkedik el Magyarország a világzenei nagytérképen?
Nehéz erre válaszolnom elfogultság nélkül. Olyan világzenész vagyok, aki csak magyarul hajlandó énekelni, magyar gyökerű zenéket, így elég szubjektív a viszonyom a magyar szcénával kapcsolatban. Ragaszkodom a kultúrához, amibe beleszülettem, és nagyra is tartom azt. Mindezek miatt erősnek, eredetinek, hitelesnek tartom azokat a produkciókat, akik szintén a ragaszkodással és alázattal közelítik meg a magyar zenét. Szerencsére sok az ilyen alkotó jelenleg Magyarországon, és sokan megfordulnak a világ színpadain, tudomásom szerint nagy sikerrel.
„Az emberek szomjazzák az őszinte, meghökkentő, lecsupaszított dolgokat” – mondtad korábban a Dalindával kapcsolatban. Hogy látod ezt most, a karantén után? Kedvezett-e ez az időszak az elmélyülésnek, akár a zenében való elmélyülésnek?
Talán még nagyobb érvényt kap most ez a régebbi gondolat. És minél inkább törekszünk az őszinteségre, hitelességre, annál jobban szomjazza a közönségünk is ezt a fajta attitűdöt. Kijelenthetem, hogy a szakmai elmélyülésnek nagyon jót tett az elmúlt időszak, rengeteget érleltem magamban az aktuális zenei gondolataimat. Persze a távolság, és egymás hiánya nem volt egyszerű így, ebben a műfajban, de próbáltam úgy megközelíteni ezt a periódust, hogy most sokkal inkább annak van itt az ideje, hogy saját magamon, a saját hangomon dolgozzak.
Mennyire volt jelen az online térben a Dalinda, illetve a Hangoló zeneterápia a karantén alatt? Mire tanított ez az időszak akár szakmai, akár magánéleti szempontból?
Jelen voltunk mint Dalinda, és jelen voltam mint Paár Julcsi – Hangoló Zeneterápia. A Dalindával nem volt kérdés, hogy dolgozunk tovább, hogy folytatjuk a megkezdett gondolatokat. A Hangolós projektemmel kapcsolatban volt egy pillanatnyi űr bennem. Nem tudtam a terápiás munkáimat, csoportjaimat továbbvinni, sem a heti rendszerességű zenés gyermekfoglalkozásokat, sem pedig a Kerekerdő mesekoncerteket. Emlékszem március 11-ére, a lezárások előtti utolsó alkalmakra… Éreztem, hogy most egy ideig nem lesz ebben részem. Hazajöttünk, elhoztuk a gyerekeket a nagyszülőktől, és belekerültünk valami légüres térbe, így négyen. Teljesen ambivalens érzés volt benne lenni. Hálásak voltunk – és vagyunk is – ezért a felszabadult és meghitt időszakért, miközben gyakorlatilag munkanélkülivé váltunk egy pillanat alatt. Mivel mi mindketten főállású zenészek vagyunk, csak a közös muzsikálás maradt meg kapaszkodónak. Hétről hétre rövid zenés videókban osztottuk meg a közönségünkkel azt, ami bennünk zajlik. Dolgoztunk, és hagytuk, hogy a dalok dolgozzanak bennünk. Számos dologra megtanított minket ez az időszak, és azt hiszem, maga a tapasztalatszerzés, mint önismereti lehetőség volt az egyik legfontosabb karantén-hozadék.