Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója és a stratégiai tanácsadó testületének elnöke hibázott, amikor meggondolatlanul 1956-ot állította párhuzamba Ukrajna tragédiájával. A kettőnek – főleg magyar szemszögből – az ég világon semmi köze nincs egymáshoz. A botrány kirobbanása után meg is tette az ilyenkor szükséges lépést: kacifántos körítéssel ugyan, de kijavította magát. Talán még a bocsánatkérés is elvárható lett volna az 1956-os forradalmárok, szabadságharcosok felé.
Orbán Balázs jó szándékát ugyanakkor nem lehet elvitatni, hiszen az okfejtés, amiben Zelenszkij és Pongrácz Gergely kvázi egy lapon szerepelt, a szerencsétlen hasonlat dacára pontosan arról szólt, amit mi magyarok gondolunk. Arról, hogy Ukrajna ebben a harcban fölöslegesen, külső nyomásra áldozza fel magát, miközben szinte bizonyosan lett volna diplomáciai és ésszerű útja is a konfliktus rendezésének, elkerülésének.
1956-ban – sőt, ha továbbmegyek, Kratochvil Károly (Székely Hadosztály), Kossuth Lajos, Rákóczi Ferenc vagy Hunyadi János küzdelmében – nem volt lehetőség a kiegyezésre. (Ahogy Ambrózy kolléga írja, ha ’56-ban csupán az lett volna a követelése Zsukov marsallnak, hogy nem léphetünk be a NATO-ba, hamar megegyeztünk volna az őszi szellőben fákon lengedező rákosista kommunisták árnyékában.) Szabadságharcaink, honvédő háborúink nélkül a mai Magyarország bizonyosan sem létezne, 1956 nélkül pedig nem lehetett volna hazánk a legélhetőbb diktatúra a szocialista blokkban, sem pedig az első rendszerváltó. Még inkább nem jöhetett volna létre 2010-ben a nemzeti együttműködés stabil rendszere, amelyhez az erkölcsi muníciót és a kétharmados többséget épp az biztosította, hogy az előző kormány a nemzetre rontott és megtaposta 1956 emlékét.
1956-ban nem volt más út. Az ÁVH és a szovjet hatalom országszerte végrehajtott véres sortüzei, tömegmészárlásai után szó sem lehetett kiegyezésről, pláne nem diplomáciai megoldásról. Ilyenre amúgy sem volt akarat, Nagy Imre későbbi kísérleteire pedig inkább a hamisság és a gyávaság jellemző, sem mint a reális törekvés. 1956-ban csak a teljes önfeladás, a totális terror, megtorlás elviselése, vagy a vakmerő és bátor szembeszállás maradt. A pesti srácok, a szabadságharcosok a fővárosban és sok más helyen a fegyveres ellenállást választották, életük árán is megmutatva, hogy a magyar szabadság eltiprásáért nagy árat kell fizetni. (Ilyen célja volna a mostani haderőfejlesztésnek is, erre szegődnek a seregbe lépő ifjak és tartalékosok.)
A félresikerült terefere másik résztvevője, az egyébként az éles vitákban kiválóan helytálló, fiatal és csillogó újságíró-tehetség, Kohán Mátyás – még Orbán Balázs helyesbítése előtt – elkövette azt a hibát, hogy igyekezett megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.
Nem csak az a hős, aki a ruszki tankra kardot ránt, hanem az is, aki még az első fegyver eldördülte előtt elkerül egy elkerülhető vesztes háborút
– írta a bibliai üzenetekkel tűzdelt replikájában, a Mandineren.
Ezzel sikerült tovább rontani a helyzetet, hiszen az 1956-os szabadságharcosok hősies önfeláldozásának kigúnyolása (vö. kardot rántani a ruszki tankra) az Eörsi László-Ungváry Krisztián-féle posztbolsevik történész-gazemberek erkölcsi mocsarába vezet. Az 56-os szabadságharcosok ugyanis világháborús veteránok vezényletével (amennyire néhány nap alatt lehetett) szakszerű védelmi rendszert alkottak, gazdálkodtak a hadianyagokkal, megszervezték a forradalmárok ellátását, a sebesültek kezelését, rádión kommunikáltak, s ügyesen taktikáztak. Az október végi harcokban számos alkalommal visszaverték a szovjet és ÁVH-s támadásokat, objektumokat foglaltak el, barikádokat emeltek.
Szabó János, Pongrácz Gergely, vagy a fiatalabbak közül Mansfeld Péter, Varga János és sokan mások november 4-e után a Csepel Műveket, a Széna teret, a Corvin közt, vagy a nagykörúti barikádokat, a Royal szállót még napokig tartották, annak ellenére, hogy a szovjetek százezres hadsereget küldtek a forradalom leverésére. Az utolsó ellenállók a fővárosban egy héten át folytatták a harcot. A vidéki hőseink pedig itt-ott még tovább fegyverben maradtak. Mint ahogyan egy egész nép tovább dacolt az elnyomással november-december folyamán, sztrájkokkal, tüntetésekkel, csendes tiltakozással, az ávós halálbrigádok és az újabb sortüzek ellenére is. Nem tankkal kardoztak tehát a sarki játszótéren, kedves Mátyás!
Orbán Balázs nagy koponya, agilis, rátermett, törekvő politikus, aki 2009 óta tör előre az államigazgatás és a politika ranglétráján. Ma már a nemzeti együttműködés tág halmazán belül a legerősebb és legbővebb anyagi forrásokkal bíró think-thank vezetője (megelőzve mesterét és mentorát, a kegyelmi ügy óta visszahúzódóbb Gulyás Gergelyt.) Új iskolát vezetett be, egyfajta sikerkalauzt, amely az általa felügyelt számos szerven, különösen a Matthias Corvinus Collegium szerteágazó intézményrendszerén keresztül a siker garanciájává vált az oda tartozók számára. Nem csoda, hogy százával jelentkeznek és csatlakoznak ehhez a hálózathoz a sikerre és jólétre vágyó fiatalok. Orbán Balázs a kormány Stratégiai Tanácsadó Testületének elnöke is, ahol feladata, hogy olyan bölcs tudósokkal, mint Maróth Miklós, vagy Stumpf István kidolgozza azt a nagystratégiát, amely Magyarországot újra elhelyezi a világtérképen. Amely biztonságot, boldogulást és megmaradást hoz a következő évtizedekre, évszázadokra. Munkájának gyümölcse csak akkor érhet be, ha ez a stratégia az ország nagytöbbségének tetszésével, támogatásával találkozik. Ma ez, Orbán Viktor tusványosi, kötcsei beszédei után elmondható: a népvándorlás, a migráció kívül rekesztését, az orosz-ukrán háború ügyében képviselt tartózkodó álláspontot, a nyugati gyarmatosítással szembeni ellenállást még akkor is kész támogatni a magyarok nagytöbbsége, ha a gazdasági helyzetünkkel, a protekcionizmussal, vagy akár az államvasutakkal és a kátyús utakkal baja van. Magyarország tehát készen áll a honvédelemre és a szabadságharcra, akár áldozatok árán is (lásd a brüsszeli brutális migránsadó lenyelését például.)
Ezért is nagy hiba e közös nevező, a sajátos magyar szabadságharcos virtus, azaz a közös küldetéstudatunk kikezdése, még akkor is, ha ez egy suta, ártatlan gondolakísérlet keretében történik.
Konklúzió? Helyes, ha engedjük, hogy a fiatal vitézek az egekbe szökelljenek, de az öreg varázslók sem bucskázhatnak le a trónusról. Az akarásnak és a bölcsességnek egyszerre kell érvényesülnie.
Talpra magyar!
2024-09-27 at 19:41
2024-09-27 at 11:58-kor egy szemét lopkodó tolvaj úgy ellopta a Talpre magyar! nevemet mint ahogy az Orientál nevemet is korábban szemétkedve kommunista fasiszta parazitaként ellopta.
Georg
2024-09-27 at 19:29
@ Eugen vin Zilah
Tudod ki a hazaáruló..a sz*rházi Orbán, akinek most van pofája megmagyázni a megmagyarázhatatlan a köztörvényes bünöző nagyapja papírjaival. Gyomorforgató amit ez az alak művel…pedig meglett volna a lehetősége a tisztességes lemondásra, de inkább úgy döntött, hogy tovább süllyed a mocsárba.
Eugen von Zilah
2024-09-27 at 18:30
Ezt a sok aljas, hazaáruló, patkány, kibaszott lipsit nem kéne már – örökre – kisöpörni, kitiltani a nemzeti honlapokról?
Mandiner, PS, ti tényleg ennyire naív, ostoba barmok vagytok?????
Mert szerintem: IGEN!
Ti, ebben a formában, nem szolgáljátok a nemzeti oldalt!!!!!
oshon
2024-09-27 at 17:18
Deniszkirijevsdit a budos magyargyulolo arulo agenseknek – fujjj a qwa budos fajtaja hazajaba minden budos magyargyulolo csuszomaszoval – fujjj !
Csak kacagok
2024-09-27 at 17:18
Jaj Zoleeeeeeeee már megint hosszúcicire kaptak?
De már a “törökverő” jelzőnek is gyanúsnak kellett volna hogy legyen, nem?
Valószínű, hogy nem egy nyertes csatáért kapta ezt a nevet.
Mindegy, köszönjük meg Laci bácsinak, valamit tanított Zoleenak.
Köszönjük Laci bácsi!
Laci bácsi, a történelemtanár
2024-09-27 at 17:13
Zolee 2024-09-27 at 15:45
Alap történelemlecke
1441-ben megzabolázta a Rácországban dúló törököket és Szendrőnél megverte Isák (Iszhák) béget. 1442-ben hatalmas török had zúdult Erdélyre. Mezid bég a törökök vezére arra számított, hogy a magyarok nem képesek egy hirtelen támadást elhárítani. Marosszentimrénél Hunyadi vereséget szenvedett, de utána eredt, és egymás után több ragyogó győzelmet aratott a törökök felett: először Nagyszeben közelében, majd a Déli-Kárpátokban, az erdélyi Vaskapu-hágón, és keleten, az Elő-Kárpátokban, a Jalomica felső folyásánál.[34] 1442-es kora tavaszi győzelmeit kihasználva Hunyadi április 10. és május 25. között betört Havasalföldre, megbuktatta, és lefejeztette a törökbarát Vlad Mircea vajdát, helyére a magyarbarát Basarabot, az 1432-ben kivégzett (vagy csatában elesett) II. Dán fiát ültette, átmenetileg helyreállítva a magyar befolyást a dél-oláh fejedelemségben.[34]
1443. július 22-én Hunyadi vezetésével[35] és Ulászló király részvételével indult meg a balkáni hosszú hadjárat, melynek során több ütközetben verték meg a velük szemben álló törököt.
A sorozatos győzelmek azt a reményt keltették, hogy a törököt ki lehet verni Európából. Háborút sürgetett a balkáni hadjárat után is.
stb,stb…
Érettségi tétel.
Már aki eljutott addig.
AAA
2024-09-27 at 17:11
Ha egyszer kiderül az emberről, hogy takonyból van a gerince, akkor hiába próbál újra kiegyenesedni.
davajgitár
2024-09-27 at 17:07
István Kopasz
2024-09-27 at 15:32
Az afgánok de jót röhögnének rajtad.
Ühüm
2024-09-27 at 16:41
Lenin a Punk: egyetértek, én is így látom. A karrierje most kezdődött el igazán, de már más minőségben. Sok sikert kívánok!