Legszebb sikerünk felidézésével hangolunk a vébére. Puskásék világbajnoki aranya az egész történelmet megváltoztatta. Az 1954-es győzelem után a kommunista diktatúra összeomlott, Rákosit kivégezték, és a Szovjetunió is kénytelen volt elismerni Magyarország függetlenségét. Ki ne tudná, hogy 1958-ban megvédtük a vébé-címet, Puskásék a Kispesttel, Kocsis Sándorék a Ferencvárossal uralták a klublabdarúgást. Idézzük fel ezeket a csodálatos éveket!
A brit BBC idén a magyar Aranycsapat világbajnoki győzelmét választotta minden idők legfontosabb sporttörténeti győzelmének, hiszen a siker Magyarország és a világ történelmére is komoly hatással volt. Örülünk az elismerésnek, bár futballnyelven szólva papírforma eredmény: ez az 1954-es torna tényleg mindent megváltoztatott.
Ebből persze semmit sem sejtett a világ a németek elleni döntő 88. percében, akkor, amikor Kocsis Sándor 3–3-nál beollózta a mindent eldöntő gólt, legfeljebb annyit, hogy kivételesen a futball igazságos volt:
a legjobb csapat nyerte a világbajnokságot.
Ki ne tudná, hogy 1954 júliusában közel háromszázezer ember gyűlt össze Budapesten, euforikus, szavakkal felidézhetetlen hangulatban ünnepelték a hazatért legendákat, mintha ez a győzelem eltörölte volna azokat a rettenetes éveket. A második világháború mérhetetlen tragédiáját, Rákosiék féktelen tombolását, a Gulág rémtetteit, a megnyomorított ország minden kínját.
Nagy Imre természetesen megpróbálta kihasználni ezt a sikert a kommunisták belső hatalmi harcában, július közepén arról szónokolt, hogy le kell számolni a sztálinista dogmákkal, hiszen az Aranycsapatnak is a kreativitás hozott sikert. A közösség ereje – csapatjáték – mellett szükség volt Puskás, Kocsis és Sándor Csikar zsenialitására is.
„Ez a lényeg, elvtársak!”
– mondta, de nem számított a tömeg korábban elképzelhetetlen reakciójára. „Nem vagyunk!” – üvöltötték először néhány százan, hogy aztán több ezren, majd több tízezren átvegyék a skandálást. „Nem vagyunk” – ordította a magyar nép, és akkor lehetett először meglátni a rettenetet Nagy Imre arcán. Nem kérdezett vissza, inkább zavartan folytatta monológját.
A több már történelem.
Pár nappal később, 1954. július 27-én kitört a forradalom, az egyik menetet éppen Puskás és Czibor vezette, a két nagy rivális ezúttal összefogott, együtt menetelt. Ez volt a legtökéletesebb szimbólum, közös képük bejárta a világsajtót.
A lázadásból órák alatt szabadságharc lett, Nagy Imrét a többi kommunistával együtt börtönbe zárták, Rákosit augusztus tizedikén felakasztották, miután a pár nap alatt lezajlott perben jogerősen halálra ítélték. A szovjet hadsereg kivonult, és miután a saját politikai játszmáin felülemelkedő Nyugat – az Egyesült Államok vezetésével – a lehetséges agresszióra fegyveres válaszcsapással fenyegette meg Moszkvát, a Szovjetunió inkább lemondott Magyarországról.
„Ez a fasiszta állam lesz az intő példa a Béketábornak!”
– harsogta a Pravda, de a szabad Budapesten már csak röhögtek ezen.
Amikor Puskás kinevette a Real ajánlatát
Amikor a Real Madrid 1955-ben megkereste Puskást, ő cinkos mosollyal felelt az újságíróknak: „az én szívem a Kispesté, miért is mennék el?” – mondta, és az idő őt igazolta.
A Budapest Honvéd nevet eldobó Kispest 1957-ben, 1958-ban és 1959-ben is megnyerte a bajnokcsapatok Európa Kupáját. Kétszer éppen a Realt, 1957-ben pedig a Barcelonát győzte le. A világ második legerősebb klubcsapata ekkor már a Ferencváros volt, amelyet a klubhoz természetesen visszatérő Czibor, Kocsis kettős vezetett, akik 1960-ban végül megnyerték a BEK-et.
A válogatott 1958-ban toronymagas esélyesként megvédte a világbajnoki címét, a fiatal Pelé könnyeit azóta sem felejtettük el, ez volt a magyar labdarúgás első aranykorszaka. A második azóta is tart.
Most, a 2018-as világbajnokságra visszanézve nem árt felidézni, honnan is jöttünk, mikor ért fel először a világ csúcsára a magyar futball, hogy örökké megváltoztassa nem csak az ország, de egész Kelet-Európa történelmét.
Jó érzés tudni és kimondani, hogy a végül a berlini fal 1970-es lebontásával elvérző kommunizmus koporsójába éppen futball-legendáink verték be az első szöget.
Ha ez a vébé ilyen történelmi diadallal talán nem is kecsegtethet, azért most is varázslatos tornára számítunk.
(Játékos cikkünkkel arra próbáltuk felhívni a figyelmet, hogy a futball mindenre képes tesz. Az Aranycsapat 1954-es ezüstérmével a mi legendás együttesünk, ahogyan ’56 is történelmünk legszebb pillanatai közé tartozik. De azért még mindig, örökké fájni fog az az ezüst.)
A program elkészültét a Tippmix forgalmazója, a Szerencsejáték Zrt. támogatta.
Fotók: MTI
khm
2018-06-17 at 17:06
kelemen,kabátban?
Megnézném az orcáját holnapután.
Molnár Tamás
2018-06-13 at 18:43
– Kelemen, holnaptól az első sorba fog ülni. Legalább látni fogom, hogy mennyire figyel az óráimon – mondta a tanító. 🙂
Gubecz Jován
2018-06-12 at 15:44
Gondolom Dózsa László (1942-) is ott volt a világbajnoki döntőben, és a hosszabbításban az ő góljával vertük a németeket.
grummanavenger
2018-06-12 at 15:08
Persze ettől még 55-ben (ha 54-ben nyerünk persze) Nagy Imre bőven felakaszttathatta volna Rákosit (és Gerőt és Révait és Farkast, meg akár még Kádárt is, vagy éppen vele akaszttathatta volna fel előbbieket…) mint lázadókat, de legkésőbb 56-ban, Hruscsov beszéde után mehettek volna a lecsóba, vagy Kirgizisztánba kendert kapálni. Már megérte volna megnyerni azt a rohadt vébét…
grummanavenger
2018-06-12 at 15:05
Elég rossz az arány, J. 🙁
A cikk megírva jól meg van, de sajnos – az átlagosnál némileg több oldalú és mélyebb történelmi rálátásom miatt – engem jobban zavarnak olyan “események”, amelyek a hátterük miatt így nem történhettek volna meg, akármerre forgatja szárnyát a pillangó, és akárhány góllal nyerünk aranyat 54-ben. Konkrétan:
Nem tört volna ki forradalom, talán inkább ellenkező előjelű politikai változás (kommunista erősödés, nemzetiesedés) következett volna, ami miatt jó eséllyel nem tört volna ki forradalom 56-ban (mivel bizony Nagy Imre megerősödve visszaverte volna a rákosista restaurációt 55-ben, és ha az amerikai ügynökök be is gyújtották volna a pesti egyetemistákat 56-ban, Nagy jó eséllyel a gomulkai ösvényen haladva jó alkukkal leszerelte volna azt a “forradalmat”, aminek részben a rákosista visszarendeződés elmaradása miatt nem is lett volna létjogosultsága. Az oroszok egyébként 54-ben soha nem vonultak volna ki az országból, hiszen 55-ig a nem önálló Ausztria megszállása miatt voltak itt, papíron. Ha akkor forradalom lett volna, simán maradnak (és akár le is verik), és az USA sem szólhatott volna semmit, mert úgymond “fasiszta lázadás veszélyezteti a szövetséges ellenőrzés infrastruktúráját Ausztriában, amelyet jog szerint rendeznek” az oroszok.
1970-ben volt lázadás Lengyelországban, de még ott sem okozott országos futótüzet. Akkoriban – lássuk be! – nem olyan volt a keleti blokk helyzete, nemzetközi megítélése, a népesség véleménye, továbbá az oroszok gazdasági-katonai pozíciója, hogy bármi meginoghatott volna. A 68-as prágai tavasz már a múlté, és inkább a nyugati 68-as meghasonlás és a vietnami háború elleni mozgalmak voltak napirenden. A nyugati életforma még nem volt olyan szinten látványosan fölényben, mint az ötvenes évek szinte éhező keleti blokkjával szemben mutatkozó, vagy a nyolcvanas évek végén fenntarthatatlan differencia. Tehát poénos, jó stílusú, de nekem nagyon történelmietlen. Más kérdés, hogy néha maga a történelem is milyen történelmietlen… 🙂
J.
2018-06-12 at 13:48
Ez a cikk csapda azoknak, akik csak néznek de nem látnak, a felületesen olvasóknak de annál határozottabban kommentelőknek.
gyozo2018
2018-06-12 at 12:39
A berlini falat 1989-ben bontották le. Addig a kelet és nyugat családjai Magyarországon, elsősorban a Balatonon találkoztak.
Tapeino
2018-06-12 at 12:23
Kelemen, Kelemen, te nem értesz semmit, ugye?
Kelemen Antal Ferenc
2018-06-12 at 11:14
Nem értem a cikk okfejtését, vagy pedig az egész el van rontva.Én 1954-ben minden meccset a rádióban hallgattam.A csoportküzdelmek során a németeket 8:3-ra vertük, de a dőntőt elveszítettük.Szó nincs aranyéremről.