„Rákosi és Kádár ugyanaz a fajzat” – ’56 francia hőse, Albert Camus

„Ne figyeljenek más leckére, csak Budapesten a szabadságért meghaló fiatal harcosokéra! Ők bizonyosan nem hazudtak önöknek…” – ilyen, és ehhez hasonló felemelő sorokat írt a magyar forradalomról Albert Camus, aki következetesen, a kiközösítést is vállalva kitartott az 56-os ügy mellett. Miért nem becsüljük meg jobban azt a francia írót, gondolkodót, aki nem egyezkedett, nem maszatolt, hanem mindkét totális diktatúra ellen egyformán fellépett? „Amerikai báb” – írta róla a kádári sajtó. Nézzük, mit tett a szabadságért, s hogyan próbálták lejáratni itthon, keleten és nyugaton.

Nem sokszor, nem sokan álltak ki a magyarságnak fontos nemzeti ügyekért külföldön, már csak azért is meg kell becsülnünk az olyan valódi európai gondolkodókat, mint amilyen Albert Camus. Olyan művész volt, aki nem engedett a szírénhangok csábításának, ezért mind nyugaton, mind keleten közellenségként kezelték a kommunisták, és a velük összejátszó, az elnyomás “előremutató” rendszerét soha meg nem tagadó baloldali értelmiségiek. Következzen kiállásának és kitaszításának ismert, és mégsem eléggé ismert története.

„Az ötvenhatos ellenforradalom kitörése óta Camus szakított minden haladó szervezettel, durván támadja a forradalmi munkás-paraszt kormány és a Szovjetunió politikáját. (…) A Szovjetuniót és a magyarországi helyzetet támadó pamfletjei után nemrégiben hamis állításoktól hemzsegő előszót írt egy cikkgyűjteményhez, melynek írásai az ellenforradalmat dicsőítik” – jelentette „Döme”, azaz Bene Ede irodalomtörténész 1959 nyarán (a jelentést Szávai János tanulmányából idéztem).

A „Döme” ügynök által említett „cikkgyűjtemény” az 1959-ben, Nagy Imréék kivégzése után Brüsszelben kiadott Az igazság a Nagy Imre ügyben című könyvet takarta, ehhez írt előszót a francia író. Camus pontosan, élesen fogalmazott:

„Ez a könyv azt bizonyítja, hogy Magyarországon a Nagy Imre-ügyben minden előfordult: esküszegés, hivatali visszaélés, a nemzetközi jog, diplomaták és parlamenterek sérthetetlenségének semmibe vétele, emberrablás és gyilkosság. A történetben egyedül lopás nem fordult elő, amit a magam részéről szinte sajnálok. Ebben a szép társaságban egy tolvaj idillien, frissítőleg hatna.”

Súlyos, őszinte szavak. Camus egyéniségének, igazságérzetének, megalkuvásoktól mentes gondolkodásának köszönhette, hogy a francia értelmiség befolyásos, kommunista/baloldali része kitagadta. A totális (legyen az náci, fasiszta vagy „proletár”) diktatúrákat egyformán elvető, az azokat mentegető, áruló írástudókat megvető író az 1956-os forradalom és szabadságharc után vált végleg kiközösítetté, páriává. Az ellene folytatott hadjárat élére korábbi támogatója, mentora és barátja (pontosabban, akit annak hitt), Jean-Paul Sartre állt.

A hazájában hihetetlenül befolyásos filozófus-író árulóként kezelte Camus-t, amiért nem csupán kritizálta, de elvetette a kommunizmust, és nem hitt az embertelen rendszer megjavíthatóságában. Nem csupán Camus-t közösítették ki, mások mellett hasonló sors várt a valaha még Katalóniáért harcoló, de a kommunizmussal szembeforduló George Orwellre és Arthur Koestlerre (akiknek a huszadik század két igazán fontos művét, az 1984-et és a Sötétség délbent köszönhetjük).

Fázsy Anikó a Hamvas Intézet gondozásában megjelent művében (Albert Camus esete a baloldallal, in: A Naphta szindróma) hosszan foglalkozik a Camus-Sartre ellentéttel: „Camus-t a francia baloldal karanténba zárta, ahonnét az 1957-es Nobel-díj sem tudta kiemelni… Sartre Camus lejáratására, erkölcsi ellehetetlenítése érdekében nem átallja, hogy – utólag – elmarasztaló kritikákat írjon azokról a könyvekről, amelyeket annak idején oly lelkesen dicsért, s ami kilomboztatta a két ember barátságát. Most már nem talál bennük semmi jót”.

Bár a „kenyértörésre” ’56 után kerül sor, a távolodás már korábban megkezdődött. Fázsy Anikó idéz egy ötvenes évek elején keltezett magánlevélből, amely Camus kérlelhetetlenségét bizonyítja:

„Oroszország ma őrtornyokkal körülvett rabszolgák földje… Hogy a koncentrációs táboroknak ezt a világát a szabadság eszközeként csodáljuk, az eljövendő boldogság iskolájának tartsuk, hát ez ellen harcolni fogok az utolsó leheletemig”

– írta az író, élesen szembefordulva azokkal a nyugati értelmiségiekkel, akik mindenáron, újabb és újabb alkuk árán védelmezték a Szép új világot (amit – nem lényegtelen – a távolból csodálhattak). Mit gondolt róluk Camus?

„A nosztalgiázó értelmiségiek kizárólagos és undorító munkája abban merül ki, hogy gondosan megkülönböztessék a jó koncentrációs táborépítőket a rossz koncentrációs táborépítőktől, a jó antiszemitát a rossz antiszemitától. Az embernek hányingere támad”

– idézi Fázsy Camus-t. És mit gondolt Sartre? „Igen, Camus, én is, akárcsak maga, elfogadhatatlannak tartom ezeket a táborokat, de számomra legalább annyira elfogadhatatlan, hogy a „polgári sajtó” naponta fölemlegeti”. Ez utóbbi a kívülállóknak érthetetlen logika: elfogadhatatlan a Gulag, de az is, hogy ennyit beszélnek róla!

1956: Egy igaz ember kiállása

Miután 1956. október 23-án kitört a forradalom, a világ közvéleménye felénk fordult. Sajnálatosan csak igen rövid ideig. Camus volt a kivétel. Az író a Kádárékkal érkező szovjet hadsereg bevonulása után, november 8-án (a müncheni rádió közvetítésével) kapta meg a magyar írók kétségbeesett táviratát, amely cselekvésre késztette.

„A világ minden írójához, költőjéhez, tudósához! – szólt a felhívás. – A magyar írók hozzátok fordulnak. Hallgassátok meg felhívásunkat. A barikádokon harcolunk hazánk szabadságáért, Európa szabadságáért, az emberi méltóságért. Meg fogunk halni. De áldozatunk ne legyen hiábavaló! A végső órán, a felkoncolt nemzet nevében hozzátok fordulunk, Camus, Malraux, Mauriac, Russel, Jaspers, Einaudi, T. S. Eliot, Koestler, Madariaga, Jiménez, Kazantzakisz, Lagerkvist, Laxness, Hesse és a szellem többi harcosai… Cselekedjetek!”

Camus cikke két nappal később jelent meg: „Halálra ítélt erődjükben elszigetelt magyar testvéreink bizonyára mit sem tudnak a francia írók egyöntetü és mély felháborodásáról. Igazuk van azonban, ha azt gondolják, hogy a szavak vajmi keveset érnek, s nevetséges a keresztre feszített Magyarország feletti üres siránkozás. Az az igazság, hogy ugyanaz a nemzetközi közösség, amely  a sok év késlekedés után végre erőt gyűjtött a beavatkozáshoz Közép-Keleten, hagyja ugyanakkor megölni Magyarországot” – írta a hazánk sorsára nézve kulcsdöntő szuezi válságra utalva, majd az Egyesült Nemzetek (ENSZ) segítségét kérte. Aláírásgyűjtést kezdeményezett azért, hogy az ENSZ azonnal vizsgálja ki a magyarok elleni népirtást, engedjék ki a politikai foglyokat, tartsanak szabad választásokat, és a magyarok szavazhassanak a szovjet csapatok kivonásáról, akiket nemzetközi ellenőrző csapatokkal helyettesítsenek. (Camus írásait Raymond Aron: ’56 és a franciák című művéből idézem).

„Szeretném, ha ezt a szöveget a magyar írók közzétett felhívás minden címzettje aláírná. De ezen felül minden európai író, éljen bárhol, gyűjthetne aláírásokat annyi értelmiségitől, ahánytól csak tud, és elküldhetné azokat az Egyesült Nemzetek Titkárságára ezen szöveg kíséretében. Sajnos, és ezt szégyenkezve mondom, ez minden, amit lerohant testvéreink érdekében, a mészárlás megszüntetéséért tehetünk, s csak így tudjuk megmutatni a világnak, hogy a tehetetlen vagy kegyetlen kormányok ellenére, túl a diktatúrák függönyén, a baloldal hagyományos eszméinek és mozgalmainak minden kudarca ellenére, igenis létezik még valódi Európa, melyet az igazság és szabadság eszméje egyesít minden zsarnoksággal szemben.

A magyar felkelők most tömegével halnak meg ezért az Európáért. Hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló, nekünk akiknek még megadatik a szabad szólás joga, tanúskodnunk kell hűségünkről és hitünkről, és minél messzebbre eljuttatnunk Budapest felhívását”

– írta a Franc-Tireurben megjelent cikkben.

Csak a szabadságért harcolók nem hazudtak

November végén még keményebben, szebben fogalmazott: „Felejtsenek el minden tanítót, minden lejárt ideológiát, romlandó fogalmat és ócska szólamot, mindazt, amivel továbbra is tömni akarják magukat! Se jobbról, se balról ne hagyják magukat zsarolni.

Végül: ne figyeljenek más leckére, csak Budapesten a szabadságért meghaló fiatal harcosokéra! Ők bizonyosan nem hazudtak önöknek, amikor azt állították, hogy földi történelmünkben ha kevés dolog is, de a szellem és a munka szabadsága egy szabad országban a szabad Európa ölén igazán megéri, hogy harcoljanak és meghaljanak érte.”

Olyan mondatok ezek, amikhez nincs mit hozzátenni. Közben Sartre – aki egyrészt nyilván nem tehette meg (és miért is akarta volna?), hogy ne ítélje el a szovjet beavatkozást –, azért a novemberi eseményeket is kimagyarázta. Hosszú, kacskaringós esszéjét (Sztálin kísértete) a következő sorokkal zárta: „Ha a Szovjetunió nem ér se többet, se kevesebbet a kapitalista Angliánál, akkor nem marad más, mint művelni kertjeinket. De hogy a reményt megőrizzük, éppen ellenkezőleg kell cselekednünk: belátni a tévedéseket, a szörnyűségeket és a bűnöket, felismerni a szocialista tábor nyilvánvaló előnyeit, s ehhez mérten még jobban elítélni azokat a jelenségeket, melyek ezeket veszélyeztetnék” – írta. Mintha a kádári konszolidáció, desztalinizáció zümmögését hallanánk. Belátni, felismerni, elítélni – esetleg önkritikát gyakorolni?

A megtorlást és jogtiprást szépen elkenegető Sartre-tal szemben fellépő Camus nagy hatású beszédet tartott 1957. március 15-én a párizsi Wagram-teremben, ahol – ó, egek! – Kádárt és Rákosit egymás mellé helyezte. Beszéde nyomtatásban Az a nap, amikor Kádár rettegett címmel jelent meg (szintén a Franc-Tireurben).

„Ugyanaz lesz most számunkra Magyarország, ami húsz évvel ezelőtt Spanyolország volt. A finom árnyalatokra a nyelvi fordulatokra és okoskodó fontolgatásra, mellyel még mindig el próbálják fedni az igazságot, nem vagyunk kiváncsiak.

A Rákosi és Kádár közötti versengésnek, amiről annyit beszélnek, semmi jelentősége. Egyazon tőről fakad. (Más fordításban: “Ugyanaz a fajzat” – M. G.). Csak az áldozatok számában különböznek, és ha Rákosi egyelőre vezet is, ez nem fog sokáig tartani. Ami az ország szabadságát illeti, édes mindegy, hogy a kopasz gyilkos, vagy a másik, az üldözöttből üldözővé lett, kezében van a hatalom… egy totalitárius állam nem léphet előre. A terror nem fejlődik, legföljebb csak fokozódik, a vérpad nem lesz szabadelvűvé, s az akasztófa sem toleránssá…

És ha valaki még kételkedne ebben, a magyar írók most világgá kiáltják, mielőtt végleg elhallgatnának, mert úgy döntöttek, hogy jobb elhallgatni, mint rendelésre hazudni.”

1957: Nobel-díj, és a Kádárnak írt levél

Camus életében ez az esztendő – 1957 – amúgy is fontossá vált, ebben az évben kapta meg irodalmi Nobel-díját, októberben pedig – két másik francia Nobel-díjassal, Francois Mauriac-kal és Roger Martin Du Gard-ral együtt – táviratot küldött Kádár Jánosnak. A franciák a kezdődő íróper ellen tiltakoztak (Tamási Áron bírósági kiállásáról ebben a cikkben emlékeztem meg), és az igazság kedvéért említsük meg, hogy mások mellett Sartre is felemelte a szavát az írók védelmében. Ezután jelentették meg Brüsszelben azt a leleplező művet a “Nagy Imre-ügyről”, amelynek előszavával Camus olyannyira felháborította „Döme” ügynököt.

Camus, a közellenség – lejáratás itt és nyugaton

Az ötvenes évek közepétől, de különösen ’57 után Camus közellenséggé vált a „szocialista blokkban”, az akkori magyar sajtót vizsgálva leginkább az elhallgatás módszerét alkalmazták ellene (évente egy cikkben említették a nevét). A pestist és A bukást csak 1962-ben adták ki Magyarországon, természetesen ideológiailag megtámasztva: „Köpeczi Béla hosszú előszót írt ehhez a kiadáshoz, amelyben próbálja feloldani az ellentmondást az írói mű és az ideológia között – írta Szávai János. – Camus legzavarosabb és legkártékonyabb könyvének nevezi a L’Homme révolté-t(A lázadó ember); ugyanakkor paradox (vagy nagyon is logikus) módon ezt a könyvet a Pártközpont lefordíttatta és zárt kiadványként terjesztette, 150 példányban.”

Érthető, hogy A lázadó ember Franciaországban sem aratott „osztatlan sikert”, Sartre lapjában (Les Temps Modernes) a baloldali véleményvezér egyik fiatal embere írt megsemmisítő, lejárató kritikát, a szakértők szerint ez vetett végérvényesen véget Sartre és Camus korábbi barátságának.

Minden forradalmár “fasiszta” volt

Bár Camus-t az ötvenes évek végén nálunk jobbára nem létezőként, érinthetetlenként kezelték, jellemző a groteszk, szánalmas írás, amely 1958-ban jelent meg „Kár a gőzért, monsieur Camus” címmel a Hét című pozsonyi folyóiratban.

„Ez évi első számunkban már megírtam azt a senkit sem meglepő tényt, hogy Albert Camus, egy közepes, filozofáló francia író a hidegháború rosszhírű hőse megkapta az elmúlt esztendő irodalmi Nobel diját… Nem is térnék vissza ehhez az amerikai drótokon rángatódzó paprikajancsihoz, ehhez az antihumanista „humanista íróhoz”, ha… Igen, ha az amerikai Life cimü folyóirat hasábjain nem találkoztam volna vele, ha nem olvastam volna legközelebbi „írói” terveit. Albert Camus ugyanis regényt, mégpedig nem is akármilyen regényt akar írni. A gyűlölet nyálkájába mártogatja lélekmérgező tollát, hogy bepiszkítsa az ötvenhatos magyarországi ellenforradalom vértanúinak emlékét.

Mert monsieur Camus a „magyar szabadságharcról” akar könyvet írni… Mindszenty bíboros és Francia, Kis Mihály, Nagy Imre és Meyer Antal SS-legény, Háy Gyula és Tuskólábú János, Losonci Géza és az újvidéki tömeggyilkos horthysta tábori lelkész, Maléter és Dudás, Déry Tibor és herceg Eszterházy, Pálinkás-Pallavicini meg a többi ellenforradalmár és fasiszta apologetikáját akarja megírni.”

Letöltés (PDF, 497KB)

A Hét részleges névtelenség mögé bújó szerzője (csak „SI” monogramot használt) természetesen nem maga találta ki a rágalmakat, ahol minden „ellenforradalmár” „fasiszta”, ott minden forradalomról beszélő humanista „náci/fasiszta/amerikai báb” etc. Jellemző, hogy 1959-ben megjelent Új magyar lexikon a francia írót a „reakció híveként” és a „munkásmozgalom ellenfeleként” jellemezte, mint ahogyan az is, hogy Camus Nobel-díja egy-egy rövid hírt ért meg a korabeli magyar napilapokban. Sajnálatosan korai haláláról sem írtak többet.

A KGB rendezte meg Camus halálát?

A negyvenes éveinek végén járó Camus 1960-ban autóbaleset áldozata lett – bár a baleset kifejezés megkérdőjelezhető. Néhány éve Giovanni Catelli olasz akadémikus fedezte fel, hogy hiányzik néhány rész Jan Zábrana cseh költő naplójának olasz fordításából. Nevezetesen éppen az a részlet, amely Camus haláláról szól.

Zábrana egy meg nem nevezett, de „sokat tudó” forrásra hivatkozva azt írta, hogy a francia írót a KGB parancsára ölték meg, autóját Dmitrij Sepilov egykori szovjet külügyminiszter parancsára rongálták meg. Bizonyíték nincs, de az ötvenes-hatvanas évek paranoiás világában ez a forgatókönyv bőven elképzelhető.

Tény, hogy Sepilov semmiképpen nem kedvelhette Camus-t, aki a már idézett, 1957 márciusán elhangzott (és később nyomtatásban is megjelent) beszédében külön is kitért a szovjet elvtársra:

„Mikor Sepilov úr Párizsból hazatérve azt merészeli írni, hogy a „nyugati művészet arra hivatott, hogy a lélekből kiölje az emberi érzést és gyilkosok változatos fajait nevelje”, nos, akkor úgy érzem, ideje azzal válaszolni, hogy íróink és művészeink – legalább ők – soha senkit nem mészároltak le, s mindemellett megvan bennük az a nagyvonalúság, hogy nem vádolják a szocialista realizmus elméletét a Sepilov úr, vagy a hozzá hasonlók parancsára elkövetett nyílt vagy titkos mészárlással”.

 

Baleset történt vagy sem, nem tudjuk.

Egy valami biztos, Camus többet érdemelne tőlünk, magyaroktól.

Egyike volt azon keveseknek, akik egyenes gerinccel, a szélsőségek csábításának nemet mondva, és éppen ezért kitaszítva, s ezt tudatosan vállalva vált a huszadik század meghatározó gondolkodójává. Kevesen álltak ki ilyen következetesen a magyar ügy mellett – talán jobban is megbecsülhetnénk az emlékét.