Kiállítással tiszteleg a száz éve született Reigl Judit előtt a Szépművészeti Múzeum úgy, hogy a Haláltánc című tárlatban az 1945 utáni európai képzőművészet kiemelkedő alakjaként ünnepelt mester utolsó rajzsorozatát állítja a fókuszba. Az eddig soha nem látott grafikai anyag Reigl életének páratlan képes krónikája, amely úgy összegzi termékeny éveit, ahogyan csak a halál kapujából visszatekintve lehet. A Kossuth- díjas Reigl Judit a háború utáni második párizsi iskola egyik legjelentősebb képviselője, az absztrakt expresszionizmus kiemelkedő alakja volt. A 2020 augusztusában, 97 esztendős korában elhunyt alkotó annak ellenére sem tartozott sokáig a legismertebb kortárs festőművészeink közé, hogy az utóbbi évtizedben ő volt a legkeresettebb élő magyar festő. Május 26-tól az intézmény eme kiállítással ezt a falat szeretné áttörni.

LSZF- 061.hu

Reiglt különleges kapcsolat fűzi a Szépművhöz, ugyanis bár a festőnő 1950- tő Franciaországban élt, látásmódját jórészt az intézmény gyűjteményében fiatalon felfedezett remekművek határozták meg, a mostani tárlattal utolsó kívánságát teljesítik azzal, hogy rajzait a gyűjteményünkben található kedvenc festményeivel együtt szerepelnek. A sajtómegnyitón épp ezért Petrányi Zsolt és Gát János kurátorok kiemelték, hogy az egymás mellé helyezett Reigl-grafikák és az azokat inspiráló képek révén a látogató olyan, egyedi összjátéknak lehet tanúja, amely a világ bármely múzeumában ritkaság.

A Haláltánc alkotásai a festőnő halálát megelőző időszakban születtek, amikor Reigl Judit egészségi állapota következtében már nem volt képes festeni.

A lágy vonalvezetésű rajzokban már nem találjuk sem a korai realista, sem szürrealista, expresszionista, sem absztrakt expresszionista korszakát. “Haláltánca többéves alkotói folyamat volt, melyben felidézte a félig megkopott vagy elfeledett, csak a lélek legmélyén megbúvó képeket. Ez az utolsó út egyszerre felemelő és végtelenül keserű. De feltétlenül méltó lezárása Reigl Judit különleges életművének, amely itt és most hazaérkezett” – fogalmazott a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese, Vígh Mária a sajtóbejáráson.

A tárlat kapcsán fontos megemlíteni, hogy a festő művei a világ legfontosabb amerikai és európai múzeumaiban megtalálhatóak, köztük New York-ban a Modern Művészetek Múzeumában (MoMA), a Metropolitan és a Guggenheim Múzeumban, a párizsi Georges Pompidou Központban és a londoni Tate Modernben.

Photo by Catherine Panchout / Getty Images

A kiállításban elindulva találkozhatunk Courbet korai, monumentális vásznával, a Birkózókkal, ugyanis ez volt az első kép, amely igazán megrendítette a tizenhét éves, pályakezdő művészt. Majdnem három évtizeddel a megrendítő találkozás után saját, Marcoussis-ban lévő műtermének falán keresztezte Courbet festményének földhözragadt harcosait Eugéne Delacroix Jákób küzdelme az angyallal című képének mennyei alakjaival. A monumentális végeredményt egyszerűen csak „az én birkózóim”-ként emlegette. A festmény őt magát ábrázolja összekapaszkodva élete szerelmével, Betty Anderson brit képzőművésszel, ugyanúgy, ahogy az 1948-ban készített Munkás-parasztbarátság című freskóterven is látható, és ugyanúgy, ahogy a való életben is éltek hatvan éven át.

Leonardo Lóláb-tanulmányai és Delacroix Villámlástól megriadt ló című képe éppoly fontosak voltak Reigl utolsó alkotói korszakában, mint első látásra nyolc évtizeddel korábban. Leghíresebb festménye, a Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent, egy 1947-es, Rómában született rajz alapján készült, az eredeti rajz pedig valószínűleg Pilinszky Jánossal folytatott éjszakai beszélgetéseinek hatására. “Emlékszem, ahogy mutattam Pilinszkynek a rajzot, amikor befejeztem. Jó tíz évvel később Utószó című versében Pilinszky gyönyörűen írt apokaliptikus – ha mondhatom így – lovasainkról: -Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj, / egy menekülő felhő elfutóban. / S a lovasok zuhogó, sűrű trappban / megjönnek a csatakos virradatban. Mostanában készült Lovasok-rajzaimmal tudatosan Pilinszky sorait idézem, alkalmanként egy-egy vázlatba sűrítve több mint hetven évet az életemből.- A lovasok, mind a római rajzon, mind a párizsi vásznon és az új rajzokon, én és a barátaim vagyunk.” – olvasható a festő visszaemlékezésében.

A tárlatban egy különleges tárgy is helyet kapott: egy meredek fa lépcső, amely összekötötte Reigl lakását és műtermét. Idős kora ellenére ezt a művész naponta számtalanszor megmászta (ezzel a hajeresztő mutatvánnyal a létra mellett futó vetítésben a látogató maga is szembesülhet), a kurátor Gát János szerint azonban másokat mindig óvatosságra intett, amikor azt vendégei használták. “Mindenki szörnyülködik azon a meredek, tizenöt fokos létrán, amelyen már közel hatvan éve naponta többször is fel-le mászom. Nehézkesnek tűnik – pedig rászögeltem egy korlátot -, de nekem ez így nagyon jó. Nem kell mindig a legkönnyebb megoldást választani. Úgy mászom rajta, mint egy ősmajom vagy ősember. Úgy mászom, mint ahogy az aszkéták másszák meg Lajtorjás Szent János (575-649) mennyekbe vezető létrájának harminc fokát kedvenc ikonomon.

Amikor már nem tudok felmászni, akkor lesz vége ennek az egésznek.”

Reigl arra a Sínai-hegyi Szent Katalin-kolostorban lévő híres ikonra utal, amelynek reprodukcióját feltűzte a létrája előtti falra.

Gulácsy Lajos A hídon bolondos, furcsa társaság vonul keresztül című alkotása Reigl mesterműveivel körül ölelve

A lépcső kapcsán muszáj felidéznünk azt az anekdotát, amelyet maga a Reigl is gyakran elmesélt, miszerint a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként 1947-48-ban két évet Itáliában tölthetett tanulmányúton. A dolce vita azonban csakhamar véget ért. Magyarország bolsevizálása elől a fiatal festők egy része, köztük Hantai Simon és Bíró Zsuzsa eleve haza sem jöttek, míg Reigl Judit „apostol” társaival együtt igen. Amikor itthon szembesültek azzal, hogy mit is jelent a kommunista diktatúra a művészek alkotói szabadságára nézve, menekülni próbáltak, de útlevelüket a hatalom bevonta. Csak a kilencedik illegális határátlépési kísérlete volt eredményes, a szögesdrótra fektetett létrán átmászva. Három és fél hónapba telt, míg Ausztrián, Svájcon, Németországon, Belgiumon keresztül, orosz, angol és francia zónák között, ismeretlen ismerősöktől segítve végül eljutottak Párizsba.

 
A kiállításban búcsúzóul találkozhatunk a művészzseni utolsó rajzaival. Egyiken barátját, a kiállítás kurátorát, Gát Jánost örökítette meg, akinek utolsó elválásukkor, 2020 júniusában kezébe nyomott egy aláírt fehér papír, mondván, lehet, hogy ez lesz az utolsó. Reigl kezdetben nem szívesen szignózta alkotásait, szeretett volna névtelen maradni, mint az idoljainak tartott középkori festők, azonban a szakma intelmeit megfogadva, rászánta magát az aláírásra, később pedig a dátumozásra is.
 
Fotók: LSZF- 061.hu