A félig román, félig magyar és teljes mértékben liberális Ludovic Orban elítélte Áder Jánost, amiért a magyar államfő párhuzamot merészelt vonni a trianoni országcsonkolás, illetve a Krím-félsziget népszavazás útján történt elcsatolása (pontosabban: visszacsatolása) között. Az oláh Nemzeti Liberális Párt elnöke mellett az ellenzéki szociáldemokraták is kiakadtak Áder szavain, mint az ingaóra. Tudniillik fáj nekik az igazság. Pedig már Tamási Áron megmondta: „az igazságot is meg lehet szokni”.
A történet előzménye, hogy Áder János hétfőn Kijevben, a Krími Platform nevű rendezvényen arról beszélt:
a magyarok tudatába mélyen beleégett mind a nagyhatalmi agresszió, mind pedig Trianon traumájának emléke, „ezért mi pontosan tudjuk, hogy Ukrajna népe számára miért annyira érzékeny seb a Krím annexiója”.
A köztársasági elnök kijelentette: a magyaroknak is van történelmi tapasztalatuk arról, hogy idegen hatalmak önkényesen átrajzolják egy éppen akkor nehéz helyzetbe került állam határait.
„Magyarországtól az első világháború után addigi területének és lakosságának kétharmadát szakították el. Az ekkor kisebbségi sorsra jutott magyarság évszázados sérelme, hogy a lakóhelyét megszerző államok elvették tőle ősi iskoláit, és mindent megtettek, hogy elsorvasszák az anyanyelvén történő oktatást”
– fogalmazott Áder János a távirati iroda tudósítása szerint. Tiszta, világos, bátor beszéd. A köztársasági elnök minden szava, sőt szóköze: igaz. Tudniillik ez történt, történik. Minden magyar politikusnak így, ilyen őszintén és bátran kellene beszélnie legnagyobb nemzeti tragédiánkról.
Népakarat, vagy micsoda
Ludovic Orban viszont fölháborodottan kelt ki magából. Az apja révén félig magyar származású román politikus „harciasnak” és sértőnek nevezte Áder János mondatait, szerinte ugyanis „semmi köze a történelmi valósághoz” egy lapon emlegetni Erdély és a Krím elcsatolását.
Romániával szembeni sértés kapcsolatba hozni a Krím-félsziget Oroszország általi annektálását egy olyan döntéssel, amely tulajdonképpen az első világháború végén fennálló nemzetközi kontextus alapján kifejezett népakarat nyomán született”
– hazudta Orban. Helytelenítette azt is, hogy Magyarország köztársasági elnöke a két történés között egy nemzetközi konferencián vont párhuzamot, amelyen részt vett Florin Cîţu román kormányfő is. Ludovic Orban hozzátette:
„normális körülmények között egy ilyen nyilatkozat nem maradhat válasz nélkül a bukaresti hatóságok részéről”.
Egyébként az apja révén félig magyar, és emiatt paranoiásan túlkompenzáló Ludovic Orban néhány napja Székelyföld etnikai viszonyainak átalakításáról ábrándozott. „Ha a térséget sikerül a potenciáljának megfelelően fejleszteni, látni fogják, hogy az etnikai összetételt is jelentősen meg lehet változtatni” – így bíztatta a Székelyföldön kisebbségben lévő román nemzeti liberálisokat az öngyűlölő politikus. Ehhez csak annyit érdemes hozzátenni: az etnikai viszonyok erőszakos megváltoztatása nemzetközi jogba ütköző bűntett. Igaz, Románia százegy éve mást sem csinál, mint ezt, őket mégsem bombázzák rommá, mint annak idején a NATO a szerbeket…
Össztűz Áder Jánosra
Az ellenzéki Szociáldemokrata Párt (PSD) politikusai közül is többen is nekiestek Áder Jánosnak. Marcel Ciolacu PSD-elnök elfogadhatatlannak nevezte, hogy Klaus Iohannis román elnök és Florin Cîţu miniszterelnök
„nem mondott semmit a Krím elcsatolását Erdély Magyarország által történt elvesztéséhez hasonlító totálisan elszállt kijelentésre. (…) Nincs itt semmiféle összehasonlítanivaló! A Krím-félsziget erőszakos elcsatolását nem ismeri el hivatalosan egyetlen demokratikus ország sem. Ellenben Erdély egyesülése Romániával a románok egyöntetű akaratának eredménye, amit az 1918. december 1-jei, gyulafehérvári nagy nemzetgyűlés határozatban rögzített, és amit elismernek nemzetközi szerződések, az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés is”
– olvasható Ciolacu bejegyzésében, amely szerint „Romániának nincs miniszterelnöke, nincs államfője, nincsenek államférfijai, akik állást foglalnának, amikor az országukat a legmagasabb szinten alázzák meg”.
Ciolacu bejegyzésében nem is a hazugságok az érdekesek (hiszen Trianon kapcsán nagyítóval találni olyan román politikust, történészt, aki képes igazat szólni), hanem az, hogy a román baloldal legalább képes a saját nemzete érdekeit képviselni – szemben az egy évszázada folyton a saját nemzetére rontó magyar baloldallal.
Mi az igazság?
Románia 1916-ban annak ellenére támadta hátba az Osztrák-Magyar Monarchiát, tört be Erdélybe, hogy előzőleg szövetséget kötött a központi hatalmakkal. Pedig I. Ferdinánd román király még becsületszavát is adta, hogy nem fogják megtámadni a több fronton is élet-halálharcot vívó Magyarországot. Aztán mégis megtették. Ennyit ér arrafelé a becsület. Most pénteken lesz százöt esztendeje, hogy rárontottak Erdélyre, raboltak, gyilkoltak, fosztogattak. Pár hét múlva, a német-osztrák-magyar ellentámadás nyomán viszont már fejvesztve kotródtak kifelé a földünkről, és hamarosan Bukarestet is elfoglaltuk. A románok végül békét kértek, letették a fegyvert, hogy aztán ezt az esküjüket is megszegve a háború végén újra hadba lépjenek, és újra betörjenek Erdélybe. Aztán jött a gyulafehérvári gyűlés, ahol mindösszesen 1228 román küldött önkényesen kimondta Erdély Romániához csatolását, amit aztán az antant hatalmak Trianonban (főbb elemeiben) elfogadtak.
Három héttel később viszont Kolozsváron több tízezer magyar, szász (és néhány román) tüntetett az elcsatolás ellen, a Magyarországhoz tartozás mellett. Szó sem volt tehát „népakaratról”, miként azt Ludovic Orban hazudja. Azért is akadályozta meg az antant, hogy Erdélyben (meg a többi elszakított részen, Sopront kivéve) népszavazást írjanak ki a terület hovatartozásáról, mert akkor még a román többségű települések egy része is inkább a civilizált Magyarországon maradást támogatta volna a balkáni Románia helyett. Ám akkor dugába dőlt volna a mesterterv: a középhatalmi Magyarország szétzúzása, Közép-Európa gyarmati sorba taszítása, tönkretétele.
- Ludovic Orbannak (alias Orbán Lajosnak) annyiból persze igaza van, hogy Trianon és a Krím esete ég és föld. A Krím-félszigeten ugyanis népszavazást írtak ki, és az ott élők (zömében oroszok) több mint kilencven százaléka kérte az anyaországhoz való visszatérést. A Krím ugyanis évszázadok óta orosz föld. Ott tényleg a népakarat döntött. A több mint egy évezrede magyar Erdély esetében viszont 1228 román önkényes akarata elég volt, hogy a nyugati hatalmak elvegyék Magyarország ősi földjét, és átadják azt a minden írott és íratlan szabályt fölrúgó, többszörösen esküszegő Romániának.
Ennyit tehát Ludovic Orban és a többi román hazudozásairól. Áder János szavai igazak voltak, ám a jövőben lehet majd ennél keményebben is fogalmazni, és még akkor is csupán karcolgatjuk a százegy évvel ezelőtti diktátum aljasságát, becstelenségét.
A román politikai vezetők őrjöngése bizonyos szempontból érthető: az elmúlt évszázadban elszoktak attól, hogy a magyar politikusok nyilvánosan szóba merjék hozni Trianon igazságtalanságát. Megértem, hogy Románia mint orgazda, amelynek a Nyugat tálcán átadta Erdélyt és a Partiumot, bosszús, amikor fölemlegetik az ebül szerzett jószág dolgát. A fölemlegetés, az igazság kimondása után ugyanis általában az következik, hogy az áldozat, a kifosztott valamilyen formában igazságtételt követel magának. Ettől rettegnek.
- Hát csak rettegjenek! És akkor se keseredjenek el, ha majd valamikor elveszítik azt, ami sosem volt az övék. Hiszen – Tamási Áron szavaival – „az igazságot is meg lehet szokni”.
kocsis Lászlo
2021-08-29 at 20:57
Ader János elött le a kalappal! Hozzászolása az igazi magyar büszkeséget tartalmazta. Nem is lehet ebbe belenyugodni, annak aki magyar
Én is Voltam Erdélybe, az ottélö románok is “magyarosodtak” Farkaslakán egy árusnak kijelentettem: “szolaljon már meg magyarul, ez magyar föld” értette, fejével intett, hogy nem. Nemrég egy magyar TV látogatott Bukarestbe, egy megszolitott románö ugy nyilatkozott, hogy “sajnálom hogy ez történt, a megyarok rendes, becsületes népek”
lesi
2021-08-29 at 19:41
ludovic kinyalhassa a seggünk ennyi
Gyurkó Antal Márton
2021-08-27 at 19:26
A határokat mindig is változtatgatták,de a nyelvvesztésben (amíg nyelvünk van) sokan együttműködtek.Beszéjünk magyarul az unokáinknak !!!
Fukanda
2021-08-26 at 16:39
Persze Ulpiànus elmagyaràzom…a lēnyeg a videònak az az ,hogy Màltàn a 80 èvek vègen tanàlkoztak az akkori szuperhatalmak USA ès CCCP (volt Szovjetuniò) ahol felosztottàk egymàsközt az èrdekszfèràkat .
Màr akkor elhatàroztak több dolgott pl Iugoslàvia felbontàsa vagy Csehszlovàkia különvàlasztàsa .
A lènyeg ennek a videònak hogy ez a Mircea Chelaru (Kelàru Mircsa)aki katonai tàbornok volt a 2000 èvekbe lemondott relytèjesen ès kiszivàrogtatot több bizalmas infòt, nah ezeket az infòkat ahol dokumentum ès tèrkep is volt vazolja hogy lesznek àtrajzolva Euròpa hatàrai ahol pl Erdèly màr Magyarorszàghoz van csatolva illetve Romània megkapja cserèbe a tőle elcsatolt Moldaviàt kevesen tudjàk (az akkori romàn titkos szolgàlat benne volt a top 5 ben a kummunismus idejèn).
Ceasescu elrendelte hogy ezt a tèrkèpet ès informàciòt amiket megtudott ne kerüljön Brüsszelbe àllitòlag a Balotesti romàniai repülő katasztròfa is ennek tudhatò be mert kilőtèk a gèpet!!
A lènyeg az hogy az informàciò alapjàn Erdèly hazakerül hozzànk vègre!!
Tudtommal Ceasescu mèg Paks felè is irànyitotta a romàn rakètàkat amikor 89 ott forradalom volt mert màr àllitòlag akkor is fèlt hogy visszaveszük ami a miènk.
Ulpianus
2021-08-26 at 16:02
Fukanda
Írnál egy rövid – vagy részletes – ismertetőt a tartalmáról. Elsőre úgy tűnik, hogy Csau seggberúgásáról van szó, de mennyiben érintette volna ez Erdély hovatartozását.
Előre is köszi.
ómió
2021-08-26 at 14:53
Szőröstalpúék az igazságra mindig is háklisak voltak!
Vízöntő
2021-08-26 at 14:14
Csb;
Áder úr simán megtehette volna hogy elutasítja a részvételt, kiadat egy közleményt, megindokolva a Magyarországot feldaraboló területrablással (Erdély, Kárpátalja stb.) amiről senki nem hajlandó beszélni, a magyar kisebbség jogfosztása miatt Ukrajnát senki nem akarja elítélni, mi pedig a Krím mégis csak népszavazás utáni visszacsatolása miatt, a nagyhatalmi politikai játszmákat meglovagoló Kijev füttyentésére nem szaladunk az oroszokat elítélni amíg a tőlünk elrabolt Kárpátalja és az ottani magyarság kérdését, helyzetét Kijev nem hajlandó rendezni!
Mert bizony az elrabolt Kárpátalja Ukrajna részeként szerepel!
Ez szerintem nagyobb durranás lett volna mint az, hogy néhány begőzölt román elkezdte verni a tamtamot, ami nélkül nem hiszem hogy foglalkoztak volna a beszéddel, a részvétel viszont diplomáciai baki volt ezért is!
Fukanda
2021-08-26 at 13:49
Egyik Erdélyi ismerösöm küldte el a linket olyan 1 vagy 2 éve nekem , érdemes megnézni osszátok !!!!!!!!!
Elég nagy port kavart ez a hir Romániában egy román tábornok kitállalt még 2017-be !!!
Hosszabb a videó, román felirattal van, de angolul beszélnek rajta ,itt a link 4 perc 25 másodpercnél van ami minket Magyarokat érint, Erdély hazakerül!!!!!!
https://www.youtube.com/watch?v=1bLnXhCsu40
Spectator
2021-08-26 at 11:16
Büszke vagyok, hogy végre ilyen köztársasági elnökünk van. És gondoljunk bele, Kijevben felemlegetni Trianont, a kisebbség-ellenes elnyomást kétszer akkora vagányság, mint amilyennek tűnik. Mert nem utolsó sorban ott van azért Kárpátalja is, a helyi lakossággal szembeni aktuális ukrán jogfosztás is.
Namond
2021-08-26 at 10:23
Teljesen érthető.
Minden sunyi, csaló és tolvaj haragszik ha ki kerül a fényre és tükröt tartanak elébe.
Ulpianus
2021-08-26 at 09:52
Bocs minden fórumozótól a terjedelem miatt, de a felvetett dolgokat nehéz kevesebbel bekeretezni. A vélemény az ignorálási és véleményszabadság nevében legrosszabb esetben figyelmen kívül hagyható.
„A legnagyobb ellenséged mindig ott bujkál, ahol sohasem keresnéd”.
Julius Ceasar Kr.e. 75.
Magyarország 1918-as összeomlása okainak taglalásakor tanulmányaink és az előttünk követett minták nyomán, konformistaként mindig elkövetjük azt a hibát, hogy nem is keressük az ellenség bennünket gyengíteni kívánó törekvéseit. Pedig egy sakkpartit sem akkor veszítünk el, amikor döntő anyagi hátrányba kerülünk, ahogyan egy futballmérkőzésen is megelőzi az általunk bekapott gólt ránk nézve hátrányos, az ellenfél számára kedvező, minimálisan a labda birtoklásában manifesztálódó mezőnyszituáció kialakulása. A sakktáblán elméletben, még ha az ember számára a gyakorlati játékidő alatt korlátozott mértékben hasznosíthatóan is, minden információ rendelkezésre áll, szemben a futballhasonlattal, amelyben a játékosokra előzetesen nincsen ráírva, hogy mennyit érnek, és milyen irányba fognak mozogni a küzdelem során. Ehhez képest egy világháború megtervezhető és megvalósítható lenne zárt végű játszmaként? Amikor valaki leül a sakktáblához, vagy csapatársaival felsorakoznak ellenfelükkel szemben a saját térfelükön a játék megkezdése előtt, célja ráutaló magatartásából egyértelmű: felülkerekedni riválisain a szabályok jelentette keretek között. Esélyei attól függenek, milyen színvonalú a közeg összetevőinek, mélyebb összefüggéseinek megértésén alapuló terve, rendelkezik – e egyáltalán ilyennel, folytatott előzetesen beható vizsgálatokat, edzett – e eleget, és tanulmányozta –e ellenfelét, vagy csak felkeveredett valahogy a pályára, belesodródott a bonyodalomba. A cél elérése tudatos, sőt célzatos tevékenységet tételez fel: ha bizonyítható a cél kitűzése, akkor a bekövetkező változásból a kauzalitás alapján közvetlen bizonyíték nélkül közvetettek révén is visszakövetkeztethetünk a rá irányuló tevékenységre. A probléma ott kezdődik, ha már a célkitűzés is tagadott. A nyugati világ által az érdeklődésének homlokterébe állított anyagért való küzdelem jellemző vonása azonban sokkal inkább a logikára épülő kiszámíthatóság, amely nem tűri az esetlegességet. Ahogyan a háborút ellenző, ezért francia revansisták által árulónak tartott és 1914-ben, közvetlenül a háború kirobbanása előtt meggyilkolt, pacifista Jaurres fogalmazott: „A kapitalizmus magában hordozza a háborút, mint a felhő a vihart.” A nagy ívű elméletek könnyen lesöpörhetők azzal, hogy összeesküvés-teóriák, kivéve ha mozaikdarabokat tudunk rekonstruálni, az ördög ugyanis mindig a részletekben rejlik. Az emberi megismerés számára a valóság összetépett és darabjait elkevert képhez hasonlít már jelen idejében is. Ha vannak kérdések, de nincsenek kielégítő válaszok, akkor az érdeklődők maguk keresik azokat, és meg is találhatják, ráadásul a megoldásuk helyes is lehet. A történelmi ismeretek kapcsán a tartalom – és folyamatelemzés bázisán megszülető, ellenfelei által a pejoráló összeesküvés elmélet gyűjtőszóval, műkedvelő jelzővel illetett elképzeléseknek a történészi valóságkezeléssel szemben „egyértelmű”, általában levéltárban fellelhető, írott bizonyítékokkal felvértezetten van csak esélye. Ez pedig a jogi bizonyítás konkrétságát szem előtt tartó, de a mérlegelés szerepét elismerő nyomozóhivatalnoki magatartáson is irreálisan messze túlmutat. Ha valami tartalmilag van csak megerősítve, formailag nem, akkor az interpretáció tagadói által diszkreditálható, gondolkodni akaró énünket azonban nem célszerű gúzsba kötni hivatalos megerősítés hiányban, arra áhítozva. A legnagyobb siker, amikor olyan darab kerül a felszínre, amelynek tartalma a formális logika szabályai szerint előre megjósolható. Az a kívánatos magatartás tehát, amelynek minél több, korábban figyelembe nem vett, sőt egyáltalán nem is említett, mégis kulcsfontosságúnak bizonyuló mozaikkockát sikerül feltárnia, és a keretbe helyeznie, majd abból következtetéseket levonva az összképet magyaráznia. Márpedig ilyenek nem csak a Németország elleni szervezkedéssel, hanem Magyarország 1918-as összeomlásával kapcsolatban is jócskán akadnak.
A dogma állítása szerint az osztrák – magyar monarchia mindenképpen felbomlásra volt ítélve, etnikai heterogenitása miatt. Kétségtelen tény, hogy ez Magyarországot érintette elsősorban kedvezőtlen adottságként, és kézenfekvő, hogy a császári Németország felé orientálódó államalakulat külpolitikájában ellenérdekelt hatalmak figyelmét felkeltette a körülmény. Hivatalos alkalmazóit még az sem zavarta, hogy a monarchia nemzetiségei magyarok általi állítólagos elnyomatásának bemutatásával nyugati újságírók gyarmattartó és népirtó birodalmak polgáraiként sietnek a magyarokkal szemben a nemzetiségek segítségére, természetesen önzetlenségből, „jogvédőként az emberi jogok iránti elkötelezettségből”, és hozzák létre az általános vélekedést a „népek börtönéről”. Mindez eleve nem történhetett békés körülmények között, kezdésként az európai magyarellenes verbális agresszió a konkrét céljain túl alapjaiban alakította ki máig hatóan torz magyarságképét, a szomszédos országok magyarok iránti legdurvább gyűlöletét. A magyar fóbia európai történetének áttekintése érdekes tanulmányokra nyújt módot. Amikor először érezhettük a bőrünkön a rabszolga kereskedő örökségen iskolázott „fejlett” atlantiak propagandáját, megtapasztalhattuk, hogy a jó propaganda hihető, minden eleme a helyén van, nagyon ki van találva: kezdve onnan, hogy egy a britek ellen sokat küzdő nép – igaz kollaboráns – fia, Robert William Seaton – Watson „magyarokkal szimpatizáló szakértőként” érkezzen Bécsbe 1904-ben, majd hozzáállása a Budapesten és Magyarországon „tapasztaltak alapján” már „megváltozzon”, végül a „tanulmányút” végén a világ előtt ne angol, hanem egy skót rebellis szájából hangozzon el „hitelesen” az ítélet a korábban szintén szabadságharcosként ábrázolt magyarokkal szemben. Remélhetőleg komprádor történészeken kívül senki nem hiszi el az antant ügynökének fedőtörténetét, és hogy a magyar történelemnek állításának és hitének megfelelően jobban szakértője lehet, mint bárki magyar anyanyelvű közülünk, hiszen ezzel hagynánk, hogy saját önző céljaitól vezérelve ellophassa tőlünk a múltunkat, ezzel a jövőnket is. Ebben az időszakban történik román történészek (pl. Nicolai Iorga), vagy szláv politikusok (pl. Eduard Benes) pozicionálása, propagandistaként felhasználása a románság, a csehek népszerűsítésére, a későbbi román, csehszlovák és megcsonkított magyar állam közvélemény általi elfogadtatására.
Az antanthatalmak propagandistáinak narratívaépítéséhez hasonlóan a magyar politikusok orra előtt zajlott a magukat a szabadkőműves szervezettel és hagyományokkal álcázók alapszabályukkal ellentétes, maguk által progresszívnak minősített politikai aknamunkája. A „szabadkőművesek” egyáltalán nem tartották szükségesnek, hogy titkolják nyugati kapcsolataikat: utóbbiak inkább használták fel őket manipulálva, mint bízták volna meg direktben; nexusuk a maguk korában nem tűnt veszélyesnek, csak a következmények ismeretében válik nyilvánvalóvá veszedelmes jellegük. A szabadkőműves – vitára visszacsatolva ennél a résznél célszerű tisztába tenni egyrészt, hogy Jászi Oszkár és társainak magyarellenes tevékenysége nem alkalmas az egyetemes szabadkőműves hagyomány bírálatára, hiszen csak álcaként használták fel a bejáratott univerzális szervezet formai megjelenését és szervezeti kultúráját a saját, szabadkőművességétől eltérő céljaikra; hasonlóan, ahogyan napjaink ngo-i teszik azt az állam által elismert civil szervezetekkel. Annyira szabadkőművesek tehát, amennyire az ügynökszervezetek civilek, amelyek így nem eshetnek egy megítélés alá pl. a helyi horgászok egyesületével, pusztán azért, mert a jogrendszer hiányossága folytán mindkettő egyesületnek minősül. Másrészt a felelősségük jellegét illetően a hazaárulás fogalmának köznapi használatához és a benne megfogalmazott erkölcsi helytelenítéshez közel sem szükséges a büntetőjog által megkövetelt, a bűnösség egyenes szándék jelentette felső határán is túlmutató célzat, a monarchiával konfrontálódó Nyugat jól elrejtett céljaival való azonosulás, de még csak az alsó határt képező hanyagság sem. Ugyanis a puszta tényszerűség alapján egy polgárnak a közösségéhez fűződő azon egyszerű értékítélete és felismerése ölt benne testet, amely szerint a polgártársakat felölelő magyar államot támadni csak a törvény által megengedett módon, a politikai rendszer keretei között szabad, és semmilyen módon nem illik rá fenekedő külföldiekkel kapcsolatot tartani. Minden olyan lehetőség, amely a szabadkőművesek tudattartalmát illetően ezen felül esne – tehát a nyugatiak magyar testvéreik iránti őszintesége, és a beavatott magyarországiak célzatos tevékenysége – a világméretű szabadkőműves összeesküvés feltételezését jelentené, és mind a világban, mind a magyar részen zajló eltakart folyamatok megértését nehezítené, károsan eltérítve a diskurzust. Harmadrészt a szabadkőművesek nem a történelmi Magyarországot másfél évtized alatt belülről szétrágó kívülről telepített egyetlen féreg voltak, hanem csak egy a számos ilyen termesz közül.
A veszélyeket érzékelő kortársak az összes nemzetiség közül a román törekvések agresszivitását emelték ki; elfogadott séma, hogy a széleskörű magyarellenes érdekérvényesítő tevékenységhez mind a Monarchia magyar felében, mind Európában leginkább a románság rendelkezett képességekkel. Ennek emlegetése annyira beivódott még jó szándékúak gondolkodásába is, hogy a „román politikai géniusz” a magyar vezetők mentális állapotával szemben történelmi közhellyé vált. A közelmúltban szobrot kapó Jancsó Benedek román irredenta mozgalmak történetéről írt, minden téma iránt érdeklődő által bibliaként használandó könyvében Vasile Stroescu cári alattvaló, dúsgazdag bojár mecénás a magyar szabadkőművesekhez hasonlóan szintén személyesen, de már célzatos szándékkal jelenik meg, és bőkezűen támogat minden román = „a szabadság érdekében való” szervezkedést. Könnyen teheti, legendája szerint a térségből származik – kutatás tisztázhatná, ténylegesen így van – é -, ezért feltűnést nem kelt: rajta keresztül könnyebben oszthatók szét a világháború előkészítő szakaszában a monarchia magyar felének politikai meggyengítésére leginkább alkalmasnak tartott magyarországi románok között a cárinak mutatkozó korabeli globális titkosszolgálat által a politikai befektetésre szánt guruló rubelek; valójában az Oroszországot pénzfegyverekkel már egy ideje kényszerítő pénzhatalom bankói. Alakja Jancsó nyomozásain kívül természetesen nem nagyon bukkan fel magyar nyelvterületen, pedig az erdélyi román politikum pénzelése, és példaként Kolozsváron a memorandum per látványos külsőségei erőteljesen emlékeztetnek a XX. századi, nagyhatalmak által gerjesztett, szított és szervezett szeparatizmusokra. A magyarokat érő magyarországi román politikai támadást 1913. szeptember 27-én Brassó Cenk hegyének oldalában álló millenniumi Árpád – szobor besszarábiai merénylők által dinamittal történt felrobbantása, majd 1914. február 22-én a Debrecenben székelő görögkeleti magyar püspökség munkatársainak pokolgépes meggyilkolása követi; már a szarajevói merénylet árnyékában. A román etnikumot tehát látszólag Oroszország tette a pánszlávizmus által elérhető szlávoknál is agresszívabbá. Ahogy a XIX. századi Európa átalakítói Franciaországon keresztül befolyásolták Oroszország bel – és külpolitikáját, úgy a Franciaországon keresztül befolyásolt Oroszország révén a Monarchia ellen felhasznált románságot és Romániát. Mind az orosz állam francia általi befolyásolása, mind a magyarországi románok már a megelőző időszakokban oroszok által történt pénzügyi és politikai, majd Románia Magyarország elleni hadba lépésének logisztikai támogatása csak a felszín alatt észlelhetők a történelmi emlékezetben.
Míg politikai cselekvésként a jól összerakott, a nemzetiségi emigrációra erősen építő propaganda, a magyar kormányzást a belpolitikában magyarul beszélők által nyomás alá helyező, kifárasztó, lesben álló szabadkőműves destrukció, és a külföldről támogatott, majd „érzékelt” román szeparatista mozgalom szemmel látható – bár motivációjában kevésbé analizált –, addig az ezekkel párhuzamosan a fegyveres harcra készülődve a magyar katonai potenciált gyengíteni hivatott, hadseregben és a hadiiparban zajló bomlasztás, az árulók és ügynökök beszervezése földalatti és szigorúan titkos. Az elveszejtésünkre irányuló globalista szándékok az összecsapás közeledtével leginkább az eseményeknek ebben a szegmensében érhetők tetten, a Közép – Európát fókuszba állító első világháború szövetségi összefüggései alapján ugyanis kizárható, hogy csupán lokális konfliktus esetére szóltak volna.
Ha valaki önszorgalomból az első világháborúval foglalkozik, valószínűleg Galántai József könyveiből is teszi, aki a szarajevói merénylet okát az 1903. óta ellenséges magyar – szerb kapcsolatokban keresi. Addig ugyanis a szerb király és cseh felesége nem törekedtek a monarchiával ellenségeskedésre, a híveikkel együtt történt meggyilkolásuk után azonban mások vették kezükbe Szerbia politikájának irányítását: nem meglepő, hogy ez a két állam között a viszony végletes elmérgesedéséhez vezetett. Ami a merénylet körülményeit illeti: az események további menetében a gyanús elemek befolyása alá került és az idegen érdekeknek inkább megfelelő ausztroszlávizmust korábban propagáló Ferenc Ferdinánd trónörökös – köreiben a későbbi áruló, majd Szerbiában letelepedő Linder Bélával – a személyes biztonságát garantáló alapvető biztonsági szempontokat szinte irreálisan, az 1963 –ban Dallasban tapasztaltakat meghaladó mértékben figyelmen kívül hagyva lett a merénylet áldozata, a szarajevói gyilkosságban kulcsszerepet játszó mozgalom tagjai pedig mind 18 – 25 év körüli, (nyugaton megforduló ?)fiatalok.
Jóllehet a monarchia hadszervezetébe való ellenséges beépülésnek és a szabotázsnak a két háború között fontos irodalma volt, közelmúltbeli visszhangjaként csak korlátozott hatókörű megnyilvánulásokat vehetünk számba: Raffay Ernő az 1916-os román betörésről az interneten megtekinthető előadásában saját kutatási eredményeként említi a református levéltárban Tisza levelei között egy olasz fronton szolgáló tiszt által kizárólag a miniszterelnök saját kezei közé szántan küldött olyat, amelyben a katona az ütegek belövése során a gránátokban a lőpor helyén tapasztalt folyami homok és kóc kiváltotta rémületéről számolt be.
Talányos az osztrák dominanciájú hadvezetés magatartása, amikor az Evidenzbüro fejeként a kémelhárításért felelős Alfred Redl ezredest dekonspirálódása után hagyták az ellenségnek átadott katonai információkról való elszámoltatás nélkül meghalni, további kémek és hálózat után felszámolás céljából nem is kutatva. A gondosság ezen fokát tapasztalva valószínűleg az átadott titkok körétől függetlenül így az alapvető biztonsági protokollt és az evidenciákat mellőzve a terveket sem módosították, jó szolgálatot téve ezzel a szerb és orosz hadseregnek, amelyeknek azok majd a háború 1914-es kitörése után vehették hasznát. Magyarázatként nehéz elfogadni, hogy újratervezéshez már nem állt rendelkezésre elegendő idő; összehasonlításképpen: az 50-es években a Távol – keleten a Vörös hadsereg egyik tisztjének a kínaiakhoz történt szökése után a térség szovjet katonai vezetőinek első lépése rutinként az esetleges hadmozdulatokra vonatkozó tervek megváltoztatása.
A furcsaságok szintjén túl zavarba ejtőek báró Nopcsa Ferenc visszaemlékezéseinek egyes epizódjai: a magát Gorlepán Péter néven a románok között elvegyülve pásztornak kiadó báró élete kockáztatásával tett hírszerző jelentései elhaltak román származású felettese kezei között. Ennek nyomán döbbenten tapasztalta, hogy a leendő hadszíntéren a fontos pozíciókba erdélyi román tiszteket helyez a katonai vezetés, az Erdély megvédését célzó eredeti központi hadműveleti tervekben pedig a várt román betörést a Maros vonalán fogták volna fel a természetes védvonal Kárpátok helyett, gyakorlatilag átengedve Erdélyt, segítve Románia katonai támadását Magyarország ellen. Fontos információmorzsa, hogy az ellenség számára az előrenyomuláshoz szükséges térképek a helyszínen az ortodox pópáknál voltak letéve. Mindeközben a magyar haderő távol a lehetséges külső támadás veszélyeztette anyaországtól a sebezhető térséget katonailag kiürítve éppen Ausztria biztonságát védi, messze az olasz fronton. Biztos csak a véletlen műve, hogy nem volt megfelelő véderő a támadás időpontjára a kritikus társégben; „bízhat” annyira állam megbízhatatlan szövetségesében, hogy az nem használja ki a kedvező lehetőséget; hibázhat stratégiailag ekkorát; támaszkodhat a németek gyors megjelenésére építő alternatív védelmi tervre? Amikor Berzeviczy Albert kortársként hasonló kérdést szegezett egyik vasárnap délután a klubjukban báró Hazai Samu hadügyminiszternek, a válasz rövid és lényegre törő volt: „Ha ilyen körülmények között a románok támadnak, akkor elvesztünk.” További katonai analógia, hogy a második világháború során a magyar katonai vezetés a tapasztalatokat levonva már tudatosan akarta elkerülni a teljes magyar hadsereg Románia által fenyegetett országtól távol, a keleti fronton történő bevetésével előálló hasonló védtelen állapotot; a nácikkal kollaboráló része pedig a kiugrástól félő és Magyarország megszállására törekvő nácik dolgát a kormányzóhoz hű egységek Budapest környékéről az ország más részébe irányításával akarták megkönnyíteni. Nopcsa ugyan kikerülte az osztrákokat és román etnikumú felettesét, közvetlenül Tiszának jelentett, az erdélyi front irányítását pedig a császári németek vették kézhez: ez 1916-ban még elegendőnek bizonyult, talán az utókor ezért sem szentelt az említett történésekre kellő figyelmet. Összegezhető, hogy a magyaroknak nyújtott külső segítség nélkül a román hadsereg harc nélkül vehetett volna birtokba jelentős területeket már 1916-ban, és itt célszerű egy pillanatra meg is állni, summázni az eddigieket.
1916–ra a Német Császárságot keletről Oroszország, illetőleg a Monarchiát Románia felől megroppantani akaró kísérletek nem jártak sikerrel. A németek felülkerekedtek az őket fenyegetőkön, a cár birodalma nem teljesített jól, ráadásul Raszputyin pacifizáló szándékaival a cárt közvetlen környezetében betegeskedő fián és feleségén keresztül a németek szempontjából a legolcsóbb módon kívánta háborúellenes irányba fordítani. Mindennek a sztarec Oroszország kilépésétől félő nyugatiak által történt kiiktatása vetett véget, propagandájuk pedig a neki tulajdonított személyiségjegyek alapján máig sátáni figuraként ábrázolja. Lenin már mind a németeknek pénzügyileg, mind a világnak és az orosz népnek történelmileg került többe. A kieső Oroszországot a hadba lépő USA pótolta, megerősítve kelet felől Franciaország védelmét, és a háború elhúzódásával a német kilátásokat alapvetően rontva, szempontjukból hátrányosan változtatva az addigi stratégiai helyzeten. Európa középső fele tehát 1916 – ra sikerrel állította meg az ellene intézett első rohamot, de hasonlóan, ahogy Eger védői számára 1552-ben nem jelentett ez semmit a lehetséges következményeket tekintve: ha a támadó szempontjából a soron következő sikerrel jár, a vár elesik. Az idő előre haladásával az újabb nekigyürkőzéskor a további harc esélyei, illetve a háborús felek céljai kerülnek megint előtérbe. A nyugati hatalmak általános stratégiai célja megegyezik a kezdetivel és világos: a fenyegető Német Birodalom megfékezése politikai akaratának megtörésén keresztül, amelyhez háborús célként az első etapban terrénumának végzetes roncsolása tűnik kézenfekvőnek a hadi kultúra addigi tapasztalatai alapján; egyúttal szövetségeseként a Monarchia, azon belül is jórészt a Magyar Királyság országterületének birtokba vétele, majd más államhatárok között átformálása; járulékosan az Oszmán Birodalomé. A németeké és a Monarchiáé egyszerű, mégis elvontabb: megvédeni magukat, megfosztva ezzel a rá támadókat a győzelem lehetőségétől. Jóllehet a nyugat az első felvonásban háborús célját nem érte el, általános stratégiai céljáról azonban nem tett le, amihez a friss katonai erők bekapcsolásán kívül a háborúskodást fenntartó állami akarat közvetlen ellehetetlenítése társul hadi célként a németekkel, míg a magyarokkal szemben országuk ismételt elfoglalásának megkísérlése. Ennek megvalósítása magyarázza egyúttal a két vesztes szövetséges sorsa közötti különbözőséget: Németország a politikai alávetettség helyzetébe kerül, Magyarország jelentősen összezsugorodik. A központiaknak megint nem marad más, mint feszülten várni a szemben állók újból próbálkozását. Előtte azonban még a németek megsegítették a Monarchia magyar felét, és súlyos emberveszteséget okozva kiverték az agresszort, meg sem állva Bukarestig.
Mivel tehát a világháború második szakaszában a román vonal megújítására kerül sor, a történelmi Magyarország területének 1918-ban történt megszállása, és az azt megelőző összeomlás nem érthető meg az 1916-os támadás alaposabb vizsgálata nélkül. Érdemes először az indítékot a fent írtaknál egy kicsit bővebben is tisztázni. A következmények ismeretében utólag bebizonyosodott, hogy a legkézenfekvőbb módon a román kérdés pozicionálásával választható le egy országnyi terület – 103.000 km2 – , amelyhez az utolsó lépés Erdély elfoglalása Románia irányából. Amennyiben ez lehetővé válik, egyrészt már Magyarország olyan állapotát eredményezi, hogy más nemzetiségek is kiszakíthatják analóg módon a kiszemelt részt a történelmi Magyarországból, és a monarchia felrobbantásában kétes szerepet játszó, végig magyarellenes csehek is hozzájuthatnak a Felvidékhez, hogy megalapíthassák Csehszlovákiát. Másrészt a császári Németország szövetségese kikapcsolható a háborúból; a németek is megpróbálkoztak hasonlóval a Brit Királyság – Írország, USA – Mexikó viszonylatban, de végeredményében „az akció fedőneve: Lenin” sem szolgált mást. Melyik indíték volt a fontosabb, esetleg egyenlő mértékben, tisztázása más feladat. A sokáig jelentős létszámfölényben lévő román hadsereg két évvel korábban történt súlyos és csúfos katonai veresége világossá tette, hogy a román ármádia katonai eredményeket csak akkor képes elérni, ha velük szemben nem sorakozik fel védelem, ezért ennek garantálásában a korábbinál is biztosabbra kellett menni. Ebben a fázisban a „szabadkőművesek” államellenes tevékenysége, a közös hadseregbe beépült ügynökhálózat, a kritikus időpontban kirobbantott „forradalom”, a védekezés megszervezésére képes Tisza István meggyilkolása, a hadsereg leszerelése árulásra rábírtak által, majd az ennek ellenére még harcolni képesek kollaboráns ellehetetlenítése mind a területvédelem megakadályozását szolgálta. A magyar állam politikai és katonai ellenálló képességének gyengítését célzó, rendkívül professzionális, szakszerű tevékenységrendszer sziluettje bontakozik ki, már jócskán a világháború kitörése előtti időkből, és ez magyarázhatja sikerességét a mexikói vagy írországi elfuserált német próbálkozásokkal szemben. Megkonstruálói tudták, hogy mit és miért akarnak vele, mennyi ideig tart a felépítése, és ezt rá is fordították, munkájuk eredményeképpen olyan mechanizmushoz jutottak, amely révén rugalmasan változtatni is tudtak az eredeti stratégiához vezető taktikájukon. Amennyiben az annexió a szomszéd ország területe egy részének fegyveres erővel birtokba vételét, majd a saját országterülethez csatolva az egyesülés jogi és politikai kinyilatkoztatását együtt jelenti, akkor Erdély elszakításának „névadójára” Gyulafehérváron került sor: a 4 millió erdélyi lakosból 2.5 millió román nevében „a katonai megszállás” után a propaganda által előzetesen megdolgozott közvélemény előtt és szimpátiájától övezve, a haladó nyugati világ és a civilizáció dicsőségére nyilvánítják ki Erdély és Románia egyesülését.
Felismerhették volna az Osztrák – Magyar Monarchia Bécs által Európa elől jól eltakart magyar felének vezetői, hogy az utazó skót 1904-es fellépése csak a kezdete egy olyan folyamatnak, amely majd Gyulafehérváron ér véget és Trianonban ütik rá a pecsétet? Rájöhettek volna a kortársak, hogy a magukat a szabadkőműves szervezettel álcázó, államellenes politikai tevékenységet végző, majd az őszirózsás forradalommal főszerephez jutó, országot rontó, a románokat logisztikával is segítő személyek ennek a tervnek „hasznos idióta” megvalósítóként a részei? Ahelyett, hogy a világháború kimenetelét már ismerve a magyar vezetők felelőssége kapcsán azon átlátó képesség hiányát róhatnánk fel, amely révén a folyamatok végiggondolása után a nemzeti honvédelmet kellett volna megszervezniük, azzal kell szembesülnünk, hogy az ellen oldal már gondoskodott annak esélytelenségéről. Csalfa benyomás, hogy volt még esély az önvédelemre, a háború számunkra gyászos következményei ugyanis már régen el voltak határozva, és támadóink semmit sem bíztak a véletlenre: empirikusan bizonyítható, hogy mind az általuk elkészített téglák beépítésre kerültek a szakrális Magyarország várának falába, mind az így meggyengített várfal ledöntésére alkalmas torpedókat is létrehozták a folyamat túlsó oldalán még a háborús összecsapást, és az eredmények realizálását megelőzően, garantálva a végeredményt.
A közvélemény érdeklődő része előtt már nem lehet titok, hogy kik folytattak ellenséges tevékenységet, gyengítve a magyarságot az állami létezésért folytatott küzdelemben, kik voltak az ügynökök és árulók, hogyan szegődtek megbízóik szolgálatába, tartották velük a kapcsolatot. A történészek részéről kevés szó esik olyan egyértelműségekről, hogy Linder Béla – miután immár hadügyminiszterként sikeresen meghiúsította a magyarság honvédő harcát és fegyveres ellenállást – a későbbi délszláv államban tábornoki kiemelt nyugdíjban részesült, majd halála után Belgrádban ágyútalpakon és díszsírhelyen temeti el Jugoszlávia. Pedig egy Linder utáni nyomozás nem tűnik nehéznek. A marxisták legsúlyosabb árulása az első világháború eseményeinek interpretálásával, hogy a történtekért a valódi felelősökről tudva, de mélyen hallgatva a globális antantgyökerű propagandaszerű narrációval szinkronban hangsúlyozták a „feudális magyarság bűneit”. Napjaink kiadásában arról győzködik a közvéleményt, és beszélnek mellé, hogy a 800.000 frontról hazatérő magyar védekezése milyen okoknál fogva volt lehetetlen, ugyanakkor nem érintik, mi módon foglalhatta el az országot három irányból 60.000 – északról 4.000 cseh, délről 40.000 szerb, keletről 16.000 kényszersorozott román – idegen. Az egyenletet végigvezetve még a felállítóját is meglepi x értéke, és a végeredmény mellbe vágó: kiábrándító arra gondolni, hogy a korábban elhatározott területi változások adminisztrálása tulajdonképpen az országba lépő egyetlen külföldi nélkül is sikerült volna a megtámadott magyar állam elégtelen állapota miatt; az előzetesen már jól szétrágott váz egy pöccintésre vagy fuvallatra is a maga súlya alatt hullt porba az eltüntetett összetartó tartalom hiányában. Mire képes a meggyőzően előadott blöff, történelmi példa: a britek Szingapúrban 1941-ben 100.000-en adták meg magukat a 20.000 katonával lendületesnek mutatkozó Jamasita tábornoknak; megnyugvással vehették tudomásul a hadiszerencse megfordulása után, hogy lóvá tevőjüket háborús bűnösként halálra ítélhették. Hasonló harctéri ravaszság, amikor a felek egyike egyetlen géppuskáját hordozza körbe gyorsan és működteti különböző tüzelőállásokból a frontvonalon a ténylegesen okozott kárnál a látszatot fontosabbnak tartva, annak érdekében, hogy ellenségét becsapva nagyobb tűzerő benyomását keltse, elbizonytalanítva és elejét véve a másik erőszakos szándékának. Még egyszerűbb, ha arra gondolunk, amikor egy rossz szándékú, dörzsölt egyén hüvelykujját áldozata hátába mélyesztve kelti pisztolyhasználat érzetét, és „kényszeríti”, vagy a zsákmányállat mezei nyúl halálát szívinfarktus okozza kisebb testű, komolyabb sérülés okozásra egyébként képtelen emlősállat támadójának agresszivitása nyomán. Az elv a hadászatban az erőmegsokszorozás: korlátozott erőforrások hatásfokának maximalizálása a létszámbeli fölényben lévő erősebb féllel szemben, annak tudati befolyásolásával, manipuláció révén, ahol a manipulátor megtámadott – pl. Izrael, és Michael Collins városi gerillaharcosai -, vagy mint 1918-ban Magyarország elfoglalásakor támadó is lehet. A nyugatról vezetett titkos műveleti tervben a támadók ellenállhatatlannak ábrázolt haderői színpadi kellékek csupán, és az idegen fegyveresek harcértékénél sokkal fontosabb, hogy a cselszövésről és megtévesztésről elvonják a figyelmet, majd a kiszolgáltatottá tett ország fizikai lehetőségeinek korlátozásával, katonai leszerelésével, valamint a látszat lehető leghosszabb ideig tartó fenntartásával megakadályozzák az ezek nélkül lehetségesnek ítélt, valódi erőviszonyokat realizáló talpra állást és feleszmélést. Nem eredendő cél az erős kifejezések használata, de a korszakot övező, szabadkőművesekkel, az ország megvédésével és Károlyi szerepével kapcsolatos vitákban testet öltő, tisztán látást akadályozó felelőtlen, vagy Hegedüs hadnagyéra emlékeztető, idegenekkel összejátszó kollaboráns értelmiségi viselkedés nemzetbiztonsági kockázatot jelent, az elszenvedő passzív alany pontos ismeretei és megvilágosodása nélkül ugyanis kikapcsolt radarok mellett a metódus máskor is megismételhető.
A kérdések és a felismerések újból a kiegyezés értékeléséhez vezetnek bennünket, az hozta létre a politikai és állami konstrukciót, amelyen keresztül részt vettünk az emberiség addigi legátfogóbb és hatalmas téttel bíró, ránk kényszerített világtörténelmi folyamatában. Szintén klisé, hogy vele kapcsolatban boldog békeidőkről és gazdasági prosperitásról illik beszélni, ugyanakkor a fentiek szerint nem tette lehetővé, hogy a magyarság tényleges kezdeményezéssel lépjen fel, valódi beleszólással bírjon, miközben negatív színben tűnt fel a világ előtt. Az osztrák dominanciájú államalakulat nem magyar érdekeltségeinek védelmére rengeteg erőfeszítést kellett tennie, de semmilyen befolyása nem volt a magáéra. Olyan etnikumot nehéz államfenntartónak tekinteni, amely nem képes megakadályozni románnak nevezett bankok erdélyi magyar jelenlétet gyengítő földvásárlásait. A Kiegyezés a világ által maga mögött hagyni kívánt Habsburgokkal köttetett; az osztrák polgári erők a kényszerhelyzetben a megvetett és lenézett magyarokkal kötötte „megegyezésről”-ről sok jót nem gondolhattak, miközben Európa hatalmainak két szövetségi tömbre bomlása után folyt a titkos pénzügyi, diplomáciai, politikai és katonai aknamunka a Monarchia magyar felének meggyengítése, felrobbantása, majd a felelősség magyarokra hárítása iránt. A nyugattal korábban létrejött kapcsolataiknak köszönhetően a tények alapján többet tudhattak a „véletlenül” kirobbant konfliktus természetéről, céljairól, kimeneteléről, és így a Közép – Európa térképét alapjaiban átrajzoló világháború következményeként jelentkező károkat is hatékonyabban tudták elhárítani: időben fel tudtak rá készülni, és a „társnemzet” által elszenvedetthez képest minimális veszteséggel menekítették ki őket a lerombolt vár romjai közül. Megértették a világot járó, készülő új rendet felismerő Kossuth Cassandra – hasonlatát, és kivonták magukat a képletből, viszont nem hagytak a közös államszervezetben lehetőséget, hogy a birodalom másik fele is “megértse”. Még nyomasztóbb azt feltételezni, hogy vegyértékeik voltak a magyarság támadói felé, elárulták már a háborút megelőzően, mielőtt nyíltan ellene fordultak volna. A germán eredetű hungarofóbia, a borotvaéles szablyává fent magyarellenes nemzetiségi kérdés osztrák találmány és fejlesztés, nyugat általi hibátlan adaptálása figyelmeztető jel. Visszatekintve a magyarok balekok voltak, és a tulajdonos úgy fogadta őket a „gazdasági életben egyre kevesebbet érő „eladósodott cégében” társaivá, hogy az „elrendelt felszámolás” után a felhalmozott történelmi adósságért jó részt ők feleljenek a saját „vagyonunkkal”, miközben még a csalárd társ és a portás is kielégítse magát abból, koldusbotra juttatva őket. Az átverős játékok alapsémája juthat eszünkbe: minél inkább nyeregben van az áldozat, annál kevésbé irányít ténylegesen, míg nem a végén belesétál az ellene irányított szúrófegyverbe; ellenfelének a célja csupán végigsegíteni őt ezen az úton. A súlyos hasonlatok sorát sajnos lehet folytatni a sötét szobában éjjellátó készülék birtokában a magyarok szeme elé kötött kendőre, a teremben tartózkodó másik kezébe adott késre, majd a villany feloltására gondolva. A kiegyezés jelentette rendszerben a részt vevők közül 1920-ra a többi nemzetiség hatalmas eredményeivel szemben a látszólag meghatározó magyarok veszítették a legtöbbet, tudtak élni a legkevésbé a fejlődésre és előrelépésre kínálkozó lehetőséggel. A magáról az államiságot tekintve elemi szinten gondoskodni képtelenné tett magyarsággal a románok olyannyira kerülnek helyzetbe, hogy minden területre igényt tartanak, ahol akár egyetlen román is tartózkodik, valódi etnikai arányokat tükröző népszavazások helyett nagygyűlésnek titulált csődület megnyilatkozásával is képesek legitimálni területrabló magatartásukat. Erős az aggodalom, hogy a századfordulós kivándorlás kapcsán a magyarokat az országhoz és egymáshoz fűző, a nemzetet összetartó keretek belülről történt, liberális meggyengítésével a feltárandó történelmi összefüggések között létezik mélyebb, az eddig megjelölt konkrét okcsoportok mellé feliratkozó. A helyzet súlyosságát, amelybe 1000 évvel ázsiai törzsként Európában történt honfoglalása után kerültek, jól szemlélteti Törökország sokszor felhozott példája: a törökök birodalmat fenntartó kompetenciák birtokában tudnak csak kimenekülni elavultnak minősített, megszüntetni kívánt hegemóniájuk falai alól, és részben megvédeni magukat az ellenük fegyverként felhasználni kívánt örmény “probléma” brutálisan pragmatikus katonai megoldása után, a nekik a mienkéhez hasonló sorsot szánó, korábbi ösztönzésére történt európai jelenlétüket megelégelő, és az új világrendből kizárni akaró nyugat ellen, sikeres honvédő harcukban. Mindezen szempontok felvetése jól mutatja, hogy a korábbi paradigmákkal szakítva mennyire új történettudományi megközelítésben, és doktrínával kellene a korszakot vizsgálni a dokumentumok feltárásával és új eszköztárral, a Feszty körképnél többszörösen nagyobb méretű festményt kell ugyanis reprodukálni.
Tisza István összefüggéseiből kiragadott, a birodalom szempontjából elhangzott mondatának („Ezt a háborút elvesztettük.”) gyakori téves idézgetése ugyanúgy tárgyszerűtlen, mint Antall Józsefé a Rendszerváltás első éveiből („Tetszettek volna háborút csinálni!”); „a műhely” szándékai szerint a küzdelem kilátástalanságát hivatott érzékeltetni az “elháríthatatlan” erőhatalommal szemben, a taxisblokád kezdő órái szerencsétlenkedésének benyomását kelti. Akkor teszi, amikor hozzá kellene kezdeni az élet – halál harcot jelentő honvédelemhez, a létezés a tét; az addig másokért küzdő, kivérzett Magyarország számára a katasztrofális következmények tükrében a háború valójában ekkor kezdődik a már 1914-től készülő, Nyugat által felkészített környező országok haderőivel. Az évszázados küzdelem során elhasználódott, a cselekvő aktivitásra képtelen magyar politikai főhatalom legyengültsége a rendszerváltás magyar hatalmára emlékeztet, az átmeneti korszakok jellegzetességeinek tanulmányozására sarkall. A korabeli politikai rendszer kiforratlansága, a vezető szerep tisztázatlansága, az erre igényt tartó erők versengése a Habsburg fennhatóság alól látszólag részben kiszakadó, külföld által is determinált Magyarországon az MDF – SZDSZ konfliktussal rokon, és ez magyarázhatja, hogy a megbénítást megkoronázó 1918-as zűrzavarban néhányan egy forradalom vonásait keresik, és vélik megtalálni. Ébredésnek a felbátorodó, áldozatot halottnak gondoló hullarablókkal szemben vívott nyugat – magyarországi honvédelmet tekinthetjük, akik 4 vármegyét akartak Zala megye nyugati határáig Ausztriához csatolni, de ekkor már az osztrák magatartáson mélyen megütköző magyaroknak sikerül egyetemistákból álló, 800 fős zászlóaljakkal, korlátozott létszámú paramilitáris alakulatokkal 30.000-es haderő látszatát kelteni, és a „várható” veszteségektől tartó aktuális agresszort megfutamítani. Ausztria közigazgatási jogszabályai szerint Burgenland osztrák tartomány hivatalos székhelye 1982-ig mégis Sopron, és a nyugati határszélen élők egészen a közelmúltig emlékezhetnek jól a „sógorok” különböző formákban felszínre törő, megnyilvánuló ellenszenvére. Szellemünk jól működni az osztrákoktól végleg megszabadulva kezd, a szuverenitás és az önállóság visszanyerésének az ára a történelmi ország területének 2/3-a, majd egy újabb világháború és a szovjet megszállás jelentette történelmi megszakítottság után 2010-ben jut ki újra a fényre. A legnagyobb tanulság, hogy a történelem belátás, és nem morál kérdése: azon kívül, hogy valaki szép házat épít, és megél a környező föld műveléséből, nem árt, ha az arra lovagoló, folyón felhajózó, esetleg cselt vető idegennel szemben megvédeni is képes magát és háza népét. A magyar nemzet és kultúra történetének mérlege mégsem 100 év homályában Trianon, amelynek produktumai közül Jugoszlávia, Csehszlovákia sorsáról „A világ bírája” már egy évszázad előtt felelt, hanem Európa legrégebbi államának létezése 1000 év távlatában.
Összegzésként annyi állapítható meg, hogy az orosz szuverenitást mérséklő, az oroszokat az első világháborúba keleti irányból bevonni akaró francia pénzügyi behatolás ténye első világháborút előkészítő jellegén kívül annak tisztázásához is fontos, hogy a 30 éves háborúhoz (1618 – 1648) megnyert, a Német – Római birodalmat északról pusztító svédek, esetleg korábban dél – keletről az oszmánok sikeres pénzügyi megnyerése után vajon nem a közép – európai német hegemónia ellen magát kezdetben védeni akaró, korai francia atlantista globalizmus – később az izraeli stratégiai gondolkodásban „periféria – doktrína „ként nevesített – elve jelent –e meg ismét. Ha arra gondolunk, hogy a pozsonyi csatát követően a germán támadás megismétlődésének ellenszerét a honfoglaló magyarok elitje csak a Lech – mezei vereségig sikeres kalandozásokban találta meg, akkor franciák részéről a Közép – Európában egységesülő germánság felől keleti irányból fenyegető veszély dél – keletről oszmánok, északról svédek és keletről oroszok pénzügyi megnyerésével történt, folyamatosan sikeres mérséklése kutatásokért kiált.
Ahogyan rejtély az is, hogy a korszakkal foglalkozó magyarok közül a történtek kapcsán miért nem veti fel senki Basil Liddel Hart „közvetett megközelítését: „a siker nem elsősorban frontális (arc-) támadásra alapozva érhető el (legyen bármekkora erőfölény a támadó oldalán).”
nemLibernyák
2021-08-26 at 08:30
A tolvaj mindig azt bizonygatja, hogy nem lopott!
Egyébként azért nem tartottak népszavazást 1918-ban, mert az erdélyi románok sem szavazták volna meg a Regáthoz való csatlakozást.
Egy negyvenezres nagy gyűlés jogilag nem jelent semmit, nem választott képviselők voltak, csak önmagukat képviselték. A több millió erdélyit senki nem kérdezte meg.
angelblind652
2021-08-26 at 08:23
“ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET!”
Füge
2021-08-26 at 08:10
Ezzel a felháborodással újra elismerték az igazságot! Erdély nem illeti őket!!!
Logikus
2021-08-26 at 08:01
Áder helyesen mondta, amit mondott! Magyarországnak pedig még most is kutya kötelessége lenne, legalább a Horthy által rajzolt határokat visszaállítani, mert így az elcsatolt területek fele, és az elszakított magyarok nagy része újra egy államhatáron belül lenne!!!
ViAM
2021-08-26 at 06:46
Orbán Lalát a Budapest-Bukarest összetéveszthetősége alapján hozták létre a megtévesztés fenntarthatósága végett.
Péter Pál
2021-08-26 at 06:46
Ki nem S…rja le, hogy mit örjöngenek az oláhok.
dru2
2021-08-26 at 02:29
A románok már Trianon (1920) előtt odaígérték a franciáknak az erdélyi ARANYBÁNYÁK ingyenes (?) használatát jó pár évre, így emiatt is érdekelt lett Fr.o. abban, hogy Erdélyt Romániához csatolják !!!
apro_marosan_petergabor
2021-08-26 at 02:25
Sajnos az Áder János köztársasági elnök által elmondott igazság nem elégszer hangzik el nemzetközi fórumokon.
Mutant Pig
2021-08-26 at 01:30
Amikor a tolvaj megsértődik, ha tolvajnak nevezik.
Zoltaiguszti
2021-08-26 at 01:17
Nana!
Mi az hogy visszatér ls akkor lesz igazság!
Lófaszt! Azzal hogy visszaadják amit elloptak semmit se tettek hiszen az mindíg is miénk volt!
Mlg mindjárt bekajálom a nagy oláh jóságot zért mert visszaadta ami a miénk!
és az elmaradt haszon? 105 év haszna kamatokkal? A kitermelt anyagok? Pl urán?
És a megölt emberek, a zaklatott tönkre tett emberek?
Nem,Erdély után oléhia lesz szíves elégtételt is adni!
105 év elmaradt hasznát kamatokkal, kártalanítani az összes zaklatott embert és kijelölni kiket lehet agyonlőni, hogy a demográfiai veszteséget kiegyenlítsük.Na utána lehet megbékélésről beszélni, ha a veszteség mindkét oldalon ugyanakkora.
Nagyon kényelmes már hogy a Magyart folyton irtják, és az emiatt megrogyó demográfia miatt az összes szarfaszú nemzetiség elkezd pampogni 1914 re.
De kurva sok harcolt közülük a labanc ellen a függetlenségért pl…Vagy török ellen, de sok tót meg oláh hal meg, ja nem.
Szerbeknél meg volt aki egyenesen pasa lett a töröknél a nagy hűsök ugye…Kiírtják nekem a lakosság 1/3-át majd okoskodnak 200 év múlva hogy ők mindíg is itt laktak….miközben tudjuk jól hogy a kiírtott lakosság helyébe hozták őket vagy engedték be.
Úgyhogy tessék csak a demográfiai kárt is kiegyenlíteni! Na utána van elég tétel. Lófaszt már mindíg mi bosássunk meg miözben folyotn 10 ezer szám ölik a Magyarokat.
Vagy B opció, térfél csere Erdély vissza és most jön 105 év megszállás a regáton, különleges jogrend alatt. Betűra au oláh törvények lesznek csak ahol oléh van benne az átírjuk magyarra és pont ugyanaz a közig gyakorlat lesz amit ők csináltak a mieinkkel….Na utána van igazság…az hogy visszaadják ami az enyém az nem igazság.Az a korábbi egressziótól történő elállás.
obsitos
2021-08-26 at 00:00
A háború után ebbe (ekkora) országba születtem, itt érzem jól magamat családostól.
Mostanában már működik is !!!!!
csupán1vélemény
2021-08-25 at 23:47
a krím (orosz)annexiója nem ukrajnának,az ukrán népnek fáj-hanem gazdáinak a háttérbirodalomnak amely a hathatós orosz ellenintézkedés eredményeként így nem tudta oroszországot délről elszigetelni ezért nem merte iránt sem megtámadni és most afganisztánból is el kell takarodnia–a kisebbségi sorsra jutott magyarság lakóhelyét a környező országok nem megszerezték hanem az(amerikai)háttérhatalom adta nekik
ludovik orban soros orbán viktort provokálni próbáló kreatúrája/talpnyalója
Hungaricus viator
2021-08-25 at 23:21
Ajánlok egy esszét a témában: Domonkos Cs.Laszló mek. (magyar elektronikus könyvtár) “Hol nemzet sűlyed el”