Nem állíthatjuk, hogy a japánok lefocizták volna a németeket vagy a spanyolokat, az viszont tény, hogy nemcsak az eredményeiken van mit nézni. Ugyanebben a felsorolásban említhetnénk Kanadát is, amely ugyan három vereséggel esett ki, de láthatóan ők is tudták, hogy mi a dolguk a pályán. Szerencsésebb országok sportvilágában tisztában vannak azzal, hogy önazonosság nélkül nincs siker. Úgy is mondhatnánk: ha valaki nem tudja, hogy mit és miért csinál, akkor nem is fog neki sikerülni. A japánok nyilvánvalóan tudják, mit és miért csinálnak, és ezért a hogyannal sincs különösebb gondjuk. Persze mindez nem azért érdekes számunkra, mert annyira lerágnánk a tíz körmünket a japán foci sorsáért…
Mindent, így a sportot is sokkal kézenfekvőbb úgy csinálni, ahogy jólesik, ahogy a mentalitásunkból, gondolkodásmódunkból fakad. Bizonyos összefüggésekben ez mindenki számára ismert is. Latin-amerikaiakkal nem lehet germánosan derékszögű, skatulyából előhúzott focit játszatni, mert besülnek; nekik a szó szoros értelmében vett játék kell. A germánokból szinte lehetetlen latinosan kreatív játékot kicsiholni, ellenben kiválóan megtaníthatók a precíz passzokból álló villámgyors lerohanásra. Nem véletlen, hogy az addig alig jegyzett görögök alkalmasak voltak rá, hogy feltörhetetlen falanxba szervezzék őket (a 2004-es Eb-n), és hogy ezt pont egy precíz német edző tudta megcsinálni. Szertelen afrikai válogatottakat még az európai edzőknek is iszonyú munka megtanítani rendesen védekezni, ám gyorsak, erősek, és ha élvezik a játékot, akkor szinte táncolva játsszák. Ezek a kijelentések senki számára nem okoznak meglepetést, benne vannak a köztudatban.
Mindenki úgy focizik és úgy játszik minden más sportágat is, ahogy az a kultúrájában kézenfekvő, és mindenkinek olyan a kultúrája, amilyet a történelme kialakított.
Az előbb hevenyészetten felsorolt nemzetkarakterek nem a semmiből pottyantak ide, hanem előzményük van. A latinos játék a latinos életfelfogásban gyökerezik, ez az életfelfogás pedig olyan helyen született meg, ahol sokat süt a nap, és sok finom étel terem meg nagyon régóta. Ahol szinte játék az élet. A germán precizitás annak a germán kultúrának a terméke, amelynek az élőhelyén precíz szervezés nélkül nem nagyon lehetett kiszámíthatóan élelemhez jutni a történelem folyamán. Azt, hogy az erős falanxnak mi köze a görögökhöz, aligha kell magyarázni. Afrikában pedig sose alakultak ki olyan, erősen központosított nagy országok, amelyek a jó szervezettségnek és a védekezőképességnek köszönhetően kibírtak ötszáz vagy ezer évet. Ha belegondolunk, észszerűtlen lenne, hogy a focijukban ne köszönjenek vissza ezek az évszázadok, évezredek alatt magukra vett kulturális mintázatok.
Ki játsszon nindzsafocit, ha nem Japán?
Ebben a sorban kell megismerkednünk a japánokkal, akik most már alanyi jogon kivívták, hogy megismerkedjünk velük. Ez a mostani a hetedik világbajnokságuk, ami egyúttal a legutóbbi hét tornát jelenti; 1998 előtt nem is jártak vb-n. A japán foci pislákolt már egyszer a ’60–’70-es években, egy olimpiai bronzérmet is nyertek Mexikóvárosban, de aztán megint hosszú, teljes csend következett. A távol-keleti országban csak 1993-ban vezették be a profi fociligát, addig hivatalosan amatőr gyári csapatok szerepeltek a bajnokságban. Igen, Yamaha, Hitachi, Mitsubishi, Nissan, Mazda, Toyota, Honda, Toshiba, Fujitsu, Nippon Steel és hasonló nevű csapatokra kell gondolni. A profi J. League indulásakor átnevezték a klubokat a városuk szerint, és elkezdték összevásárolni a kiöregedőben levő világsztárokat, hogy legyen kiktől megtanulniuk focizni a hazaiaknak. Mivel akkoriban a brazil foci volt a világ csúcsán, elképesztő számú játékos bukkant fel Japánban a dél-amerikai országból, Zico ott fejezte be a pályafutását 41 évesen, de megfordult arra Dunga, Jorginho, Leonardo Araújo és Zinho az 1994-es világbajnokok közül. Ugyancsak eltöltöttek némi időt a J. League-ben olyan sztárok, mint Gary Lineker, Pierre Littbarski, Toto Schillaci, Daniele Massaro, Hriszto Sztoicskov, Dragan Sztojkovics, Andoni Goikoetxea vagy Brian Laudrup. Mindenféle országból hihetetlen mennyiségű idegenlégiós és persze edző fordult meg Japánban a J. League eddigi harminc éve alatt. Ők nemcsak játszottak a klubjukban, hanem odavitték a saját futballkultúrájuk tudástőkéjét is.
A focijukat nemzetközi összevetésben a nulláról felépítő japánok így a stílusok széles kínálatából csemegézhették ki, hogy mit építenek be a sajátjukba. Ma már látható, hogy nem ad hoc ötletelés zajlott náluk, hanem tudatos kultúraépítés.
Azóta háromszor jutottak be a nyolcaddöntőbe, arattak győzelmeket, de ilyen kaliberű skalpokat, mint Németország és Spanyolország, még sosem gyűjtöttek be világbajnokságon. A játékukban egyúttal figyelemre méltóak a sajátságos elemek – azaz nem szolgaian, egy az egyben lemásolták valaki másét, hanem beletették a szellemi munkát, és
japános focit alkottak.
A tűzhangyák módjára nyüzsgő, mozgékony, gyors, mindenhova odaérő, soha el nem fáradó játékosokra épülő nindzsafoci hozzájuk illik, ezt a stílust náluk jobban senki nem tudja művelni, úgyhogy ezzel van esélyük másoknál jobbnak lenni. Nem bonyolult ez, de aki nem gondolja át, az önmagának tesz keresztbe.
Minden sportágban így működik
Szembeszökő, hogy például a tavalyi olimpiai vízilabdatornán ugyan nem alkotott maradandót a japán válogatott, mégis nagyon kellemetlen ellenfél volt a szokatlan stílusával. Az a stílus a fő vonalait tekintve ugyanaz, mint amit a fociválogatottjuktól látunk. Vagyis a japánok idegenektől eltanulják, de aztán japánosan űzik a csapatsportokat. Miért tennék másképp?
A kanadai fociválogatott se hozta le a csillagokat az égről, de nem is olyan kilátástalan outsider volt, amilyenre előzetesen számítottunk. Ők meg pont úgy fociznak, ahogy jéghokiznak: gyorsak, kombinatívan támadnak, és elég hamar bátran rádurrantják, aztán lesz, ami lesz. Fociban persze nem olyan kecsegtető ez, mint hokiban, de úgy tűnik, nekik valamiért ez fekszik, úgyhogy
nem feszítik magukat olyan stílus(ok) betanulásával, amelyekben kényelmetlenül éreznék magukat.
Persze valószínűleg sosem lesz Japánból meg Kanadából világklasszis futballválogatott, ahogy a szintén sajátosan ázsiai stílusú Koreából se. Ehhez azért jellemzően nagyobb múltú, beágyazottabb futballkultúra kéne – nagyon nagy szerencséje van annak az országnak, amely képes volt világklasszis színvonalú futballkultúrát létrehozni…
Kilátástalan stílustalanság
Az önazonos stílus természetesen nem jelent automatikusan győzelmet, hanem a tudatosság alapja. A Rossi-féle magyar válogatottra is azért öröm ránézni, mert a fantasztikus eredményeit megelőzte (és kitermelte) a tudatos játék, amit a szurkoló úgy szokott hívni köznapi nyelven, hogy van formája a játékunknak. Ilyen tudatosság, tehát önazonosság nélkül egy csapat a vakszerencse kezébe adja magát. Aki nézett magyar focit a ’90-es évektől a 2010-es évek második feléig (sőt, alkalmanként még azután is), az tudja, miről beszélek.
Biztos sokan emlékeznek rá, amikor például 2001-ben álomjátékkal lemostuk idehaza 4:1-re Grúziát, majd három hónappal később simán kikaptunk idegenben 3:1-re ugyanattól a csapattól. Voltak kiváló meccseink, amikor több játékosunk ihletett állapotban játszott, ha viszont nem fogtak ki jó napot a húzóembereink, gyakran teljesen kilátástalan, elképzelés nélküli kószálást láttunk a mieinktől, meg ótvaros magyarázkodást, mellébeszélést a kudarcokért felelős futballszakmától.
Ez az a vakszerencse, amelyre az bízza magát, akinek nincs önazonos, vagy legalább valamilyen játékstílusa.
Ez az oka, hogy amikor több nemzetközileg jegyzett mezőnyjátékosunk volt például a 2000-es években (Lisztes Krisztián, Dárdai Pál, Gera Zoltán, Fehér Miklós, Huszti Szabolcs…), ők a saját topligás klubjukban alapemberek tudtak lenni, de a válogatottban nem nagyon tudták ugyanazt a minőséget hozni.
Mert itt nem mondták el nekik, hogy mi a feladat.
Japán a semmiből építette fel, nekünk csak le kéne porolni
Most viszont nem egy játékosunk megbízhatóan jobb teljesítményt nyújt a válogatottban, mint a klubjában. Mert Rossi és stábja minden mozzanatában tudatosan megtervezett, ráadásul helyenként kifejezetten magyaros focit játszat velük. A játékosok tudják a személyre szabott feladatukat, ráadásul ezek úgy vannak kitalálva és egymáshoz illesztve, hogy az a játékosaink magyar kultúrából fakadó gondolkodásmódjával és mentalitásával összhangban van.
Erwin Koeman mifelénk tájidegen holland játékstílusa is előrelépést jelentett, mert legalább már stílus volt a káosz után. Magyar szurkolói szemmel rossz volt nézni azt a csapatot, nem volt benne semmi olyan játékosság és vagányság, amitől a magyar szurkoló bizsergést érez, de a rendszer – még ha nem is a miénk – már azt eredményezte, hogy megbízhatóan vertük a nálunk gyengébbeket. Az erősebbek ellen viszont nem sok esélyünk volt olyan játékstílussal, amelyben akár tudtukon kívül is kényelmetlenül érezték magukat a focistáink.
Szerencsére Marco Rossi a szakmai felkészültsége mellett intelligensen felmérte, hogy hova került, és nem minden áron olasz focit húz rá a csapatunkra, hanem az olasz focikultúrából hozott tudástőkéjét befektetve hozza ki a játékosainkból a magyaros futballgondolkodást.
A fonákból reagáló, az ellenfelet folyton meglepő, váratlan helyen és módon beütő huszárfocit.
Gondoljunk bele, mi lenne, ha ez nem csak úgy kulturális hatásként fakadna a focistáinkból, hanem erre tanítanák őket utánpótlás koruktól, amiben eleve jó adottságaik vannak! Ám ahelyett, hogy a magyar stílusfutballt oktató grundot professzionalizálták volna a ’60-as évektől, inkább kidobták az ablakon az egészet, és idegen futballkultúrákat tuszkoltak rá a játékosainkra.
Japán az elmúlt harminc évben erős és önazonos futballkultúrát épített fel, jószerével a semmiből. Ugyanez a harminc év alatt nálunk egy helyben toporgás történt, az NB I-ben ma is egymás hibáiból élnek a csapatok, és a meccsek jelentős részén nem lehet megállapítani, hogy ki mit szeretne játszani. Pedig nekünk nem kéne kifejleszteni a saját futballkultúránkat, mert már létezik, illetve létezett. Nekünk csak le kéne porolni azt, amit saját magunkra szabva hoztunk létre, és még hihetetlenül jók is voltunk benne. A júniusi angolverés után sok-sok kérdés közt feltettem azt is, hogy megkérdezi-e az MLSZ, a magyar edző- és játékosképzés, megkérdezi-e a szakma Rossitól, hogy hogyan csinálja. Azóta megvertük a németeket is, és az olaszokhoz is közel voltunk.
Megkérdezte azóta Rossitól a magyar futballszakma, hogy hogyan csinálja? Sorakoznak az ajtaja előtt a tanulni vágyó edzőink és az edzőképzésünk vezetői? Kihasználják, hogy évtizedek óta nem látott tudástőkét fektetett be a magyar fociba?
Vagy tétlenül megvárják, amíg majd egyszer már nem lesz itt Rossi, és majd néz utána párás szemekkel a sikertelenségbe visszazuhanó magyar foci, semmit sem értve az okokból?
sanyó
2022-12-05 at 11:26
A németeknél áll a bál. Kiderült, hogy politikusok kényszerítették a játkosokat, a Japán meccs előtt, hogy fogják be a szájukat. A kommunista Goretzkán és a buzi Neueren kívül a többi focista nem akarta.
Vízöntő
2022-12-05 at 11:16
Korábbi VB-k előtt figyeltem fel a japánok felkészülési módszerére. Kijutottak, aztán a válogatott túrákra indult, barátságos meccsek sorozata, a leköthető legerősebb válogatottakkal! Tanultak, számukra a felkészülésnél az természetes volt, de az ma is, és a mentalitásukat (jó a cikk) kódolta beléjük a kultúrájuk!
Tengernyi tanulmányt lehetne a magyar fociról, a bukásokról gyártani teljesen feleslegesen, mert a lényeghez nem nyúlnának.
Meddig megy el egy focista? Addig ameddig engedik elmenni!
Amikor beindult az akadémiák divatja (a grundok megzüntek, a kis, a játékosokat nevelő klubokat felszámolták, kellettek az ingatlanok a ”spekulánsoknak”) kiutaztak tanulmányozni a nyugatiakat. Mindent felmértek, épületek, eszközök tb., ami tényezőt kihagytak, az oktató szakembereket, azok képesítését, kiválasztási feltételeit, és a mentalitást!
De vissza a japánokhoz. Amit mutattak a németek és a spanyolok ellen az náluk mind tudatos taktika. Évekkel ezelőtt a női UP VB döntőjében a japán lányok is ezt alkalmazták, az első félidőben beszorulva, már már sajnáltatva magukat, aztán szünet után bemutatták hogy igazán jól tudnak játszani, és 0:1-ről 3:1-re nyertek lefocizva az ellenfelet.
Igaz is, a női foci. Szoktam nézni a magasabb szintű meccseket, ha van időm. Van egy feltűnő, üde jelenség azokon, a nők nem szoktak haldokolni ha szabálytalankodnak velük és elesnek! Felállnak és futnak tovább!
Itt a VB-n meg annyit haldokolnak, hogy hordágy helyett inkább tepsi kellene a pálya szélére. De azon is lehetne segíteni, a bíró lapjainak gyógyító ereje van. 2 perc haldoklás után ha feláll és elkezd rohanni síp és egy sárga a szimulánsnak. A második eset után a haldoklás elmaradna!
Hans Landa
2022-12-05 at 10:26
Teljesen egyetértek a szerző úrral.A japánokat más okok miatt is nagyon tisztelem,a szigetország kultúráját,történelmét
ajánlom mindenki figyelmébe.A “júniusi angol verés”-
el óvatos lennék.Egy klasszikust idézve a “cumizó verseny” és a kemény tét meccs (VB)nem egy kávéház.Sajnos utoljára 86″-ban volt magyar foci válogatott VB-n,az eredmény ismert…..Valamint lenne még egy dolog ami igen fontos,a szerénység, Bástya elvtárs szerint is……….
Bàstya elvtàrs
2022-12-05 at 08:48
Ėn még emlékszem a 90-es években a fradi bejutott a bajnokok ligàja csoportkörébe,ahol elsöként a svàjci Grasshoppers csapatàt Verte 3:0-ra! Mindenki a fellegekben jàrt,aztàn megjött a pénz az UEFA -tól. Nagyon sok pénz!
Mi lett belöle?
Mindenki elrakott belöle,volt luxus,fényüzés,dorbézolàs! Csak foci nem!
Nemsokkal ezutàn a fradi történelmének egyik legsulyosabb krizisébe zuhant!
Ami Magyarorszàgon szerintem mindig is baj volt hogy szinte mindig mindent csak a pénzért csinàlnak! Nézzük meg a külföldi focistàkat! Milliàrdosok,mégis nap mint nap megy edzésre fut,hajt,küzd!
Ebböl kéne tanulni!
Meg persze abbol,hogy az edzök a tehetséges gyerekeket helyezzék elötérbe és ne a pénzes szülök tehetségtelen csemetéit!
Ha ezeket sikerül egyszer megvalositani akkor lehet majd ujra egy klasszis csapatunk!
dr. Kolompár Genitália
2022-12-05 at 05:59
Azért ez felháborító! Hol a retekbe vannak a japán válogatottból a négerek és arabok? Ez így csalás és rasszizmus, nemde? Ráadásul Európának rossz példát mutat..
moliere
2022-12-05 at 01:03
Amúgy a japánok tudnak lőni, és holnap emiatt tovább is jutnak (talán), mivel a horvátok hibapontja a kapus. Lesz gondjuk. Szerintem a brazilok is ráfizethetnek, koreai nyelven is hasonlóan játsszák azt, amit japán nyelven játszanak. Ha lekezelik őket, vagy kijön a járvány hatása, vagy ha csak nem játszanak 100%-on, az kevés lesz a koreaiak 200%-ához képest.
moliere
2022-12-05 at 00:56
Sas
Az a durva, hogy a tudósok szerint ha az Androméda belehömbörög a Milky Waybe, akkor észre sem fogjuk (fogják) venni az itt “élők”, mert olyan távolságokra vannak a csillagok, hogy elmennek egymás mellett szépen lassan. 🙂
moliere
2022-12-05 at 00:54
István Kopasz
Tényleg roppant ronda “lövéseket” kísérelnek meg néha. Szerintem annyit dolgoznak szegények a tikitakán, hogy nem marad idejük ilyesmit gyakorolni. Tényleg ezt gondolom. A szabadrúgások gyakorlását és a részben ugyanazt jelentő szögleteket gyakorolják, de ott is inkább valóban a csavarásokról van szó. Lassan kimegy a divatból a teli rüszt. Pedig állítólag a Deák Bamba meg azt mondta, hogy a tizenhatoson belül ha előtted van a labda, bökd meg spiccel, aztán az majd eldönti, hogy kerüli ki a kapust. 😀 De hát azokkal a labdákkal? Hát persze!
moliere
2022-12-05 at 00:47
Nem tudom, milyen is az a magyar stílus, pedig itt is találgat a szerző. Nekem az a lényeg, munka legyen benne. Állítom, hogy a mélyrepülés nem a stílus elfelejtéséről, hanem a munka elfelejtéséről szól. Szoktam mondani (írni), hogy a foci egy gonosz játék, mert akármilyen áldozatosan is teszed oda magad hétvégén, mindig kiderül, hogy mennyire leszartad hét közben. Életforma, professzionális életvitel, étrend, alvás, befektetett edzésmunka, és nem csak fizikumban, hanem igenis agyban, mivel ez részben “sakk”. Csak gyorsabb. Jó, persze teljesen más. De nem csupán fizikum. Viszont a tökéletes fizikum nélkül úgy járunk, mint a lengyelek. Nem tudunk együttműködni. Pontosan passzolni, odaérni. 100 percen át. Nem tudjuk felemelni a lábunkat elég gyorsan, mint Lukaku sem. (Persze ő lábadozik…) Amikor olyan aranylábú gyerekek játszottak a válogatottban, akik nem ittak, hanem vedeltek, szívták a cigit még a válogatott meccs szünetében is, akkor nem a stílustól távolodtunk el, hanem a munkától. M U N K A !!!
Maga a szerző is erre utal, akaratán kívül. A stílus ott lappangott. Néha kibuggyant. Viszont a munka híján meg ott volt a leégés három nap múlva. Néha fordítva. Málta, vereség. Utána Bosznia, álomjáték. Aztán norvégia: zakó. Hány, meg hány ilyen volt?!!
Egyetlen dolog miatt: soha senki nem követelte meg a 100%-os professzionális hozzáállást Magyarországon (a futballban). És ilyesmi addig létezett, amíg volt a pozíciókért valamilyen belső ösztönös verseny. Kábé a 70-es évekig. Utána gyakorlatilag már semmiért sem kellett hajtani. És el is maradtunk a vébéktől, egy látványos és végleges búcsúval, elhagytuk e munkára épülő világot.
Ma változott annyit a magyar foci, hogy már az NB I-ből behívott játékosok sem purcannak ki a félidő végére, nem kell őket lélegeztetni a sípoló tüdejükkel a félidőben, hogy még 10-15 percig valahogy “odaérjenek”, majd jöjjön az évtizedek óta megszokott második gólhullám: a 60. perc környékén percenként két helyzet, majd összeomlás. (Az első gólhullám nemzetközi meccseken általában az első tíz perc volt, a levédekezhetetlen – “munka!!!” – pontrúgásokból, lásd DVSC a BL-ben c. történet!)
Mára a Mezőkövesd és a Kispest játékosai is tudnak 100 percig futni, rúgni, ugrani, és némileg még passzolni is. Ez az, amire Rossi részben építeni tud, és ő tud is mit építeni. Nincs annyiféle stílus, mint nemzet, még tizede sincs. És a stílust nagyban az határozza meg, hogy mit kell játszani, és ki ellen. Németország ellen kontrázunk. Néha öt percekre nagyokat is meg lehet lepni, feltolt védekezéssel, letámadással, de túl hosszan nem, mert jön az áldás. Kicsik ellen nehéz, mert ha van náluk szakmaiság és munka, akkor ugyanazt bemutatják kifordítva ellenünk. Mi ebben a sajátosan magyar? Az, hogy a magyar gyerekből még most sem verik ki a trükköt, és egy 100 kilós Ádám Martin is gyakorlatilag balettozik az angolok között. És ad egy topligás topcsapatos gólpasszt. Úgy, hogy 27 éves koráig, sőt, addig a passzig még a magyar szurkolók háromnegyede nem is hallott róla! Ilyen német tíz évben születik egy, náluk meg tíz naponta. Csak nálunk elkallódik…
Szerintem nagyjából inkább ilyesmi a dolgok háttere. Nem aggódom annyira a Rossi utáni világ miatt, én az Orbán utáni világ miatt aggódom jobban.
Nem mondom, hogy félisten, mint sokan mondják, de azért csak visszahozta félmillió ember életébe a munkát. Meg kábé félezer focistáéba… 🙂
István Kopasz
2022-12-05 at 00:43
Nem tudom, hogy milyenek a mai műanyag focilabdák játék közben kapura lövéskor vagy passzoláskor. Én még a bőrlabdákra emlékszem, ami esős időben nagyon nehéz volt, fejeléskor majd agyonütötte az embert. De valahogyan ezeket a labdákat kapura lövéskor nem dúrrogtatták el úgy a menő játékosok, mint a maiak a “modern” labdákat. Ahogyan ma rúgnak kapura erőből, szinte rossz nézni. Ezért ritkán vannak “bomba” gólok. Az elrúgott labdák legtöbbször magasan fölé és mellé szállnak még a világbajnokságon is. Inkább a mai játékosok a “tekeréses” megoldást választják lövés helyett. Sok első osztályú játékos nem is ismeri a lövés technikáját, vagy ha ismeri, akkor nincsen ösztönszerűen begyakorolva. Lőni csak rádölve, leszorított lábfejjel, “rüszttel” eltalálva a labdát lehet. Ezt a 16-oson kívülről célszerű alkalmazni, ha a csapat nem tudja átjátszani a mai betonvédelmet a “tekerés” helyett. Egy jól eltalált távoli lövésnél a labda gyors és nem pörög a levegőben, a mintázata tisztán látszik különösen a lassított ismétléseknél. Ha egy ilyen lövés kapura megy, akkor mindenki csettint egyet, mert látott a fociból valamit, amire vacsora közben vagy hazafelé a meccsről is emlékszik.
Sas
2022-12-04 at 23:22
Vannak szavak…pl. parancs, meg -muszáj,— ilyesmik.Meg –szervezés, kontroll, szankcionálás.Aztán van MLSZ is.Na, most-ha ezt nem szervezik meg, akkor maximum véletlenűl jöhet össze, kb. akkor, amikor az Androméda galaxis belehömbörög a Milky Way-be.
TS
2022-12-04 at 19:27
Jó lenne, ha az utánpótlásban dolgozó edzők felfognák, miről szól a cikk, miről szól Rossi focija. De erre kevés az esély, a fociedzők nagy része erkölcsileg sajnos nem sokkal van magasabban, mint egy hullarabló. (Baromi jól megéltek mindig a magyar foci dögén, mint a keselyűk). Ráadásul fájdalmasan műveletlenek, és nem is akarnak fejlődni. Hívjuk kőbunkónak. Tisztelet a kivételnek.
A pénz, az érdekli őket, és a tajóval el is kapatták ezt a réteget, baromi jól lehet keresni. Nem véletlen, hogy a testnevelők tesznek az iskolai testek nevelésére, rohannak ide-oda, hogy egy órára bedobják a labdát a gyerekek közé (ezt edzésnek nevezik), majd néha elvetődjenek Bozsikra a gyerekekkel. Sokkal többet hazavisznek így, mint tanárként. De mit is hányom ezt a szemükre? Ha megtehetik? Sajnos, csapatsportban nem elég 1-2-3 zseniális edző, hogy világraszóló eredményt érjünk el, fociban kevés 1 Széchy, 1 Turi meg 1 Kiss László (stb, van azért mindig 50 éve).
Veletek
2022-12-04 at 19:25
Nagyon örülök a távoli “rokonaink” sikerének. Mindig kedveltem a japán válogatottat. Egyébként is unom már, hogy ugyanazok a csapatok vannak mindig elől, már újdonságot szeretnék. A holland meccsen azt hittem elalszom, el is kapcsoltam. Hajrá Japán ! 2022.12.05. 16. óra
PG
2022-12-04 at 19:01
El kéne már felejteni, hogy 70 évvel ezelőtt volt egy siker csapatunk, amely világbajnoki ezüst érmes lett. Azóta ezen nosztalgiázunk, pedig igazán fejleszteni kellene egy önálló stílust. Rossi a körülményekhez képest jól csinálja a dolgát, de hát csodát ő sem tudott tenni. A világbajnokságra nem is jutottunk ki. Néhány barátságos meccset megnyertünk de az még nem a világ. Mondjuk, ha valamelyik játékos egyszer rúg egy egyenest, akkor rögtön elkezdik sztárolni. (Nem kéne.) Legutóbb Szoboszlait sztárolták, de a válogatottban bizony nagyon szürke volt. Régebben pedig Dzsudzsákot, és az sem valami fenomén. Nekünk nem sztárok kellenek, hanem tehetséges focisták.