Lehet-e elnevezni a leglátogatottabb fővárosi könyvtárat egy olyan figuráról, aki rávett egy fiatal kommunista lányt Tisza István miniszterelnökünk meggyilkolására? Aki még ahhoz is gyáva volt, hogy maga húzza meg a ravaszt? Akit valószínűleg csak azért nem emlegetünk a Tanácsköztársaság bukott „hősei” között, mert még 1918-ban meghalt? Szabó Ervin és Duczynska Ilona történetét mutatjuk be, utóbbit a baloldali történetírás még most is idealistaként kezeli, holott a Komintern ügynökeként dolgozott Budapesten, Moszkvában, Bécsben, majd Angliában. 1919-ben hetvenmillió (!) koronát adott át a Bécsbe utazó kommunistáknak. Bemutatjuk a magyar maffiát, azaz a nemzetközi kommunista hálózat ismert, ismeretlenebb ügynökeit. 1. rész.
Tizennyolc – ez a címe a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház legújabb darabjának, amelyet február 24-én mutattak be Délvidéken, Magyarkanizsán. A tabudöntő mű a világháború utolsó évében játszódik, és a Magyar Királyság utolsó három napját mutatja be. Az időzítés nem véletlen: február huszonötödike A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja, és ez az előadás is sokat tehet azért, hogy kicsit értékelődjön a múlt. Mi is részt vennénk ebben a tabudöntésben, hogy egy kicsit megpiszkáljuk azokat a “héroszokat”, akiket sokan minden erejükkel próbálnak védeni. A Pesti Srácokon többrészes történelmi portrésorozattal emlékezünk a hazánk történelmében kulcsfontosságú ’18-as és ’19-es évre, illetve azokra a kommunista figurákra, akik végzetes hatást gyakoroltak Magyarországra. Olyan Komintern-ügynököket ásunk elő a fiókok mélyéről, akik több országban, több földrészen bomlasztották a társadalmat, s akiket az angol egyetemi oktató, Stephen Koch csak úgy nevezett alapművében:
a magyar maffia.
Konrád György több országban bevetett “csodafigurája”
„[…] a száj sarkában ottfelejtett mosolyt, amelyet belülről táplál egy nyolcvanévesen is lányosan idealista lélek.” Konrád György: Duczynska Ilona – Csodafigurák.
Nem véletlenül kezdjük ezzel az idézettel. Duczynska Ilona ábrándos, idealista néniként libben elénk Konrád György 2006-ban megjelent könyvében. Csupa fény, csupa kellem. Megtudjuk, hogy a család régi barátja volt, náluk lakott, amikor Magyarországon tartózkodott. De nem kell kalapács ahhoz, hogy összetörjük ezt a képet. Elég egy bevizezett zsebkendő, amivel szépen elkezdjük megtisztítani a ráfestett rétegektől.
Legalul egy olyan internacionalista ügynököt találunk, akinek legkiemelkedőbb cselekedete az volt, hogy majdnem megölte Tisza István miniszterelnököt, hogy hetvenmillió (!) koronát fizetett ki a Tanácsköztársaság idején a teljes összeomlás szélén álló Magyarország “kasszájából”, és, hogy tevékeny részt vállalt az Ausztriát végletesen meggyengítő bécsi munkáslázadásban. Csodafigura.
Duczynska egyike azon kommunista héroszoknak, akiket a baloldali történészek és művészek egy része megpróbál kiemelni a menthetetlen alakok közül. A módszer egyszerű, régi, és nem is túl eredeti: mindent Sztálinra fogtak (nálunk előbb Kun Bélára, majd Rákosira, Farkasra és társaikra), így az előtte és utána (és mögötte) következők külön kis skatulyába kerülhetnek.
Ők lettek a jók, az idealisták, az álmodozók, akik legfeljebb megtévedtek.
Ez a játszma is a része annak a történelem-hamisítási hagyománynak, amely Magyarországra oly jellemző, ami ahhoz vezet, hogy lassan nem marad egyetlen egy olyan korszakunk, de történelmi személyiségünk sem, akiről viszonylag objektív képet kaphatunk. Két párhuzamos történelem létezik egymás mellett Magyarországon, és a történészek többsége beáll ebbe vagy abba a sorba.
Én ebben a cikkben szándékosan csak olyan forrásokat fogok idézni, amelyeknek szerzői mind pozitívan álltak Duczynskához és mentorához, Szabó Ervinhez, az említett művek mind a rendszerváltás előtt, a Kádár-diktatúra idején készültek. Duczynskáról alapműnek tekinthető Dalos György A cselekvés szerelmese című életrajzi munkája, amely bár már a nyolcvanas években jelent meg, olyan szintű kommunista fejtegetések vannak benne, hogy azzal még az ötvenes évek elején is kiérdemelt volna egy különdíjat a szerző. (Ez is jellemző egyébként, a legismertebb, „felkent” Károlyi Mihály-kutató az a Hajdú Tibor, aki a vörös gróf nagy rajongója). A legtöbbet Dalos-könyvéből fogok idézni. (Ezt a könyvet Csunderlik Péter történész is olvasta, valamiért mégis Love storyt írt Duczynskáról, antimilitarista fiatalnak nevezve őt, természetesen egy szót sem ejtve sem a Tisza-ellenes merényletről, sem arról, hogy kik küldték haza a lányt).
Töltőtollba rejtett propaganda-anyaggal küldték Magyarországra
A nemesi (saját visszaemlékezésében a „dzsentri” kifejezést ismételgeti) származású Duczynska Ilona fiatalon, az első világháború idején, Bécsben került közel a leginkább kávéházakban szerveződő kommunista mozgalomhoz. „Itt a rutinos újságírás titkos tudományáról volt szó, ahogyan azt Lauer és barátja vagy sógora – Radeknek hívták – a Café Terrace-ban tudták és gyakorolták – írta Dalos a kezdetekről. – Lauer a Nemzetközi Szocialista Bizottság (a Zimmerwaldi Baloldal) titkárságára küldte Ilonát. Ott ismerkedett meg Angelica Balabanovával, aki bécsi címeket adott a hazatérőnek. […]
Töltőtolla tokjában összecsavarva hozta haza a Zimmerwaldi Baloldal háborúellenes kiáltványának kicsinyített fotómásolatát.”
Karl Radek, Henrik Lauer, Angelica Balabanova – már itt feltűnik három igencsak ismert név, mind a későbbi Komintern meghatározó figurái, ügynökei voltak. Radek még közülük is kiemelkedett, Stephen Koch amerikai, angol, szovjet és kelet-európai (jelentős részben titkoszolgálati) forrásokra támaszkodó alapművének (Kettős szerepben) egyik fő manipulátora volt.
Az iratok szerint Radek a Szovjetunióból irányított világhálózat egyik legfontosabb kulcsembere, a nyugati propaganda-gépezet vezetője volt, egészen addig, amíg ezt az egész internacionalista társaságot, a régi, akkor már hasznavehetetlen gárdát le nem darálta a „továbbfejlődő” sztálinista diktatúra.
A hármasból egyedül Balabonova élte túl a harmincas évek végét. Néhány szót a Lenin vezette „Zimmerwaldi Baloldalról” is muszáj ejteni, ez volt az a társaság, amely az 1915-ben tartott Zimmerwaldi konferencián keményen bírálta azokat a tagpártokat, amelyek „támogatták országuk egységkormányának háborús politikáját”. Nem meglepő, hogy a szélsőbaloldalon végül ez a „Zimmerwaldi Baloldal” győzött (a kommunizmus eredettörténetében valahogy mindig a legradikálisabb, legembertelenebb szekták jöttek ki győztesen a játszmákból), ők hozták később létre azt a Kominternt, amelynek titkos hálózata fénykorában szinte az egész világot lefedte.
De most térjünk vissza Bécsbe: Radekék képezték tehát ki és küldték Budapestre 1917-ben Duczynska Ilonát, aki töltőtollában becsempészte az illegális iratot. A kommunista ügynökként definiálható lány csatlakozott az itteni földalatti mozgalomhoz. Közel került az „anarchoszindikalista” Szabó Ervinhez, aki mentora lett. Dalos erről így írt: „Budapestre érkezve Ilona felkereste Szabó Ervint és elvitte hozzá a zimmerwaldi kiáltványt. Szabó elküldte őt különböző szociáldemokrata pártvezetőkhöz, jobbára olyanokhoz, akik baloldali hírnévnek örvendtek.”
Meg akarták ölni Tisza István miniszterelnököt
Mivel Szabóék gyakorlatilag mindent megtettek volna a baloldali fordulatért, és a gyűlölt régi világ szétrobbantásáért, már csak egy megfelelő célpontot kellett találniuk. Tisza István miniszterelnök, a „vasgróf” tökéletes választásnak tűnt. „Ilona ismerte Szabó véleményét Tiszáról, hiszen az országos nyilvánosságot is kapott – írta erről Dalos. – A magyar forradalmi szocializmus legtekintélyesebb embere az akkor már radikalizálódó Népszavában >az emberiség veszedelmének< nevezte a magyar miniszterelnököt. (Ne csodálkozzunk az erős kifejezésen. Nemcsak azzal magyarázható, hogy Tisza ekkor már >bukásra állt<. Hatalma tetőpontján volt még, amikor Ady egy versében >gyújtogató csóvás embernek<, >úrnak, magyarnak egyként rongynak< titulálta; s ugyanakkor Tisza Adyt >levéltetűnek< bélyegezte a >magyar élet fáján<.”
Szabó és a fiatal lány együtt tervelték ki a Tisza elleni merényletet. Hihetetlen elolvasni Dalos megértő fejtegetését az ideológiai háttérről: „Azt szokták mondani, hogy a marxizmus (amelynek Adler [Friedrich Adler, Karl von Stürgkh osztrák miniszterelnök gyilkosa, Duczinska és Szabó „példaképe” – MG] szándéka szerint híve volt), elutasítja az egyéni terrort. A dolog nem ilyen egyszerű – így Dalos. – A marxizmus elutasító magatartása a különféle merényletekkel szemben nem erkölcsi, hanem racionális jellegű. Korántsem arról van szó, hogy elítélnék a gyilkosságot, mint a politikai harc eszközét, csupán előnyben részesítik a munkásmozgalom szervezettségét néhány kétségbeesett anarchista egyéni akciójával szemben. […]”.
Dalos mondatai akár meglepőek is lehetnének, ha nem tudnánk, hogy Moszkva és csatlósai még a mű kiadásának idején, a nyolcvanas években is tökéletesen össze voltak nőve a terrorizmussal. Gondoljunk csak a Magyarországon éldegélő megszámlálhatatlan arab és szélsőbalos terroristára, köztük a főkolompos Carlosra. Dalos is aláhúzta, hogy kommunista szempontból nem a merénylettel volt probléma, hanem az individualizmussal (!). Csak semmi egyénieskedés, elvtársak! „Utalnunk kell itt egy figyelemre méltó körülményre: Duczynska Ilona erről a merénylettervről csak élete utolsó esztendejében számolt be – folytatta Dalos. – Az elhallgatás okát talán abban keresendő, hogy a később >ortodox< marxistává lett Ilona mélységesen elítélte, további tevékenységéhez méltatlannak tartotta ezt az egyéni, >anarchista< akcióra való hajlandóságát.”
Most térjünk vissza a tervezgetésre: „Duczynska és Szabó, abban a mértékben, ahogy beszélgetéseik témája mind kényesebbé lett, változtatta azok színhelyét. A zimmerwaldi kiáltványt még bátran megtárgyalhatták Madzsar Józsefék Ménesi út 8. szám alatti lakásán, ahová Szabó a könyvtárból jövet mindennap ellátogatott. Később a Fehérvári úton sétálgattak. S mire a Tisza elleni merénylet terve szóba került, akkor már rendszeres találkozóhelyük a Németvölgyi temető volt.”
Mintha egy ponyvát olvasnánk: a két merénylő a legfontosabb részleteket már a temetőben beszélte meg. Dalos is megjegyezte, hogy Szabó is szívesen megölte volna Tiszát, hiszen amúgy is halálos beteg volt, és így – ezt már én teszem hozzá – felölthette volna a mártír szerepét is. Sajnos, azt nem tudni, miért nem ő próbálkozott, hiszen a szélsőbaloldali logika szerint minden racionális oka megvolt arra, hogy ő legyen a végrehajtó:
„Hogy meg kellene ölni, ez Szabó Ervin fejében is megfordult: úgy vélte, ez a dolog reá tartozna.
Nemcsak azért, mert egyenrangú ellenfelének hitte magát, hanem azért is, mert ő úgyis súlyosan cukorbeteg, s egy gyors halálos ítélet csak megrövidítené szenvedéseit.
[…] Szabónak eleinte nyomós érvei voltak az ellen, hogy Ilona hajtsa végre a merényletet. Főleg arra hivatkozott, hogy a Svájcból jött fiatal lányt senki sem ismeri, s emiatt netán külföldi ügynökként fogják megbélyegezni. Azt javasolta neki, hogy diák lévén, csatlakozzék a Galilei Körhöz, hiszen kell valahová tartoznia.”
Duczynska így is tett, csatlakozott a körhöz, bár nem különösebben kedvelte őket. Ezután kitalálták a merénylet időpontját, de a történelem közbeszólt: Tiszát 1917 tavaszán lemondatták. „Óriási zsivajgás, kiszaladtak, beszaladtak, kiszaladtak az utcára. Ott maradtam ülve: szinte eszméletlenül – idézte hősét Dalos. – Velem a maradék, a majdnem élet. Tett, ami el nem követtetett. Bűn, amiért nincs vezeklés. Áldozat, ami el nem fogadtatott. Lassan elkezdtem menni a Ménesi út felé. Még senki sem volt otthon. Visszaloptam Madzsar József Browningját.”
Dalos interpretációja szerint olyan szomorúság volt ez, mint amit a magyarok többsége nem sokkal később Trianon kapcsán érezhetett: „Aztán együtt ültünk Madzsarék nappalijában négyen, Alice, Józsi, Ervin és én. Amikor egyedül maradtam Szabó Ervinnel, megkérdeztem: »Mikor hallottad, mit gondoltál?« Egy szót mondott: »Sajnáltalak.« Ott ültünk gyászba borultan, mert vége volt ennek a szikrának, egy lehetséges történés szikrájának.”
Íme, a hoppon maradt gyilkosok. Duczynska és Szabó ezután bekapcsolódott a titkos röpirat-terjesztésbe, amivel előkészítették a talajt az őszirózsás forradalomhoz és így a vörösterrorhoz is. Továbbra is kommunista propaganda-anyagokból idézek, hiszen az utókornak ezek az anyagok árulják el a legtöbbet ezekről a titkos mozgalmakról.
Bár a baloldali történészek igyekeznek az „idealista”, „anarchoszindikalista” Szabót leválasztani a kommunistákról és a Tanácsköztársaságról, látni fogjuk, hogy a korábbi értékelések szerint – amikor Szabó kapcsolatait nem kellett letagadni – erről még korántsem volt szó. Akkor még nem volt szükség arra (pontosabban nem arra volt szükség), hogy Szabó valamiféle különutas értelmiségiként, a Népszavát szorongató Szindbádként legyen elénk tálalva.
„Révai [József] maga is említi, hogy bekapcsolódott a röpiratok sokszorosításába. E visszaemlékezések azért is érdekesek, mert ő, aki tanulmányaiban Szabó Ervinnek a mozgalomtól való elszigeteltségét oly erősen hangsúlyozta, ebben a vonatkozásban kiemelte:
Szabó Ervin régi szindikalista, ellenzéki munkáskapcsolatai révén jutott a forradalmi szocialisták csoportja abba a helyzetbe, hogy tömegakciójában, illegális háborúellenes röpiratainak terjesztésében a forradalmi üzemi bizalmiak hálózatára tudott támaszkodni.
[…] Május elején a rendőrség letartóztatta Mosolygó Antalt, Sallait és a mozgalom néhány más résztvevőjét.
Beidézték kihallgatásra Korvint és Szabó Ervint is. Mindez óvatosságra intette a forradalmi szocialistákat.
Átmenetileg felhagytak a röpiratterjesztéssel, kerülték a felesleges kockázatot, ügyeltek a konspirációs fegyelemre.” – írta Urbán Károly: Révai József című brosúrájában, amely a Párttörténeti Közleményekben jelent meg 1978-ban.
Látjuk, hogy Szabót itt egyenesen a Tanácsköztársaság egyik fő tisztogatója, Korvin Ottó mellett említik. Urbán Károly így folytatta: „Cselekvési terük beszűkült, a csoportban kezdettől meglevő anarchista tendenciák felerősödtek. Egy széles visszhangot kiváltó tettre készültek, melyet szikrának szántak >a nagy, kikerülhetetlen robbanáshoz<, a forradalomhoz.”
A röpiratoktól így elérkeztünk egy újabb Tisza-ellenes merényletig, amely már Lékai János nevéhez fűződött, 1918 október 16-én. Kende János: Forradalomról forradalomra című művéből azt is megtudjuk, hogy gyakorlatilag emögött is Szabó állt, akit nem sokkal ezelőtt, szeptemberben temettek el:
„A Tett propagandája, még inkább Lékai János merényletkísérlete Tisza István ellen mindenképpen anarchista cselekedet volt. Korvin Ottóra és csoportjára főképp Szabó Ervin anarchoszindikalista nézetei hatottak”.
Szabó szerepéről Erényi Tibor a Népszabadságban (1968) ennél is egyértelműbben fogalmazott: „Baloldali szociáldemokraták, galileisták, Szabó Ervin tanítványai, a forradalmi szocialisták voltak azok, akik a munkás- és katonatömegeket fegyveres harcra buzdították, akik a középületek megszállását irányították és a forradalmi tömegeket szinte néhány óra leforgása alatt győzelemre vezették.”.
Már ennyiből is látható, hogy utólag lett felépítve az a manipulált kép, amellyel Szabóból a szellem szférájában mozgó, a gyarló kommunistákat távolról figyelő értelmiségi héroszt faragtak. A kommunista elvtársak még következetesen az ő hatását látták mindenhol.
Jól tudjuk, hogy éppen ilyen emberek álltak a ravaszt meghúzó, a kötelet megszorító kezek mögött, legyen szó vörös vagy barna terrorról, nácikról vagy kommunistákról. Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon egy náci ideológussal szemben is ilyen megengedő lenne-e a társadalom, illetve az említett történészek. A kérdés költői.
Ma már az is üzenetértékű, hogy Szabót a kommunisták világviszonylatban is komoly sakkfigurának tartották. Korai halála idején „különös” megtiszteltetésben részesült: „1918 szeptemberében, temetése napján, a magyar szervezett munkásság tízperces munkabeszüntetéssel adózott emlékének – tudósított a korabeli Népszava. – A gyászolók is tudták azt a hírt, melyet Szabó Ervin halálos ágyán vett: az októberi forradalom után alapított moszkvai Szocialista Akadémia egyetlen magyar tagjául őt választotta.”
Szabó még idejében szállt ki a történelemből, bár méltatói és védelmezői szerint ő semmiképpen nem vett volna részt a Tanácsköztársaság rémtetteiben, valójában erről fogalmunk sem lehet.
Elég meggondolni a következőt: nehéz humanista szemszögből közelíteni egy olyan emberhez, aki szélsőbaloldali eszméi miatt könnyedén meggyilkolta volna az ország miniszterelnökét, azt a személyt, aki sokáig nagyon sokat tett azért, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia ne a háborút válassza (ajánlott mű: Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés). És, aki a háborúban csak a kötelességét tette: próbálta elkerülni hazája totális bukását, még annak árán is, hogy a legnépszerűtlenebb ember lesz.
Őt gyilkolta volna meg Szabó. Szokás még a könyvtárhálózat csodálatos megteremtőjeként emlegetni, szakmailag ezzel nem is vitatkoznánk (mert nem értünk hozzá), viszont hozzá kell tenni, hogy nem Benedek Elek meséit kívánta terjeszteni. Ezt a hálózatot használták annak az ideológiának a szétspriccelésére, amelynél kártékonyabb – főleg, ha ikertestvérét, a nemzeti szocializmust is idevesszük – nem akadt még a földön. Ha „jót” akart eredetileg, ha nem, Szabó semmiképp nem lehet példakép, így nem is szabad róla elnevezni semmit.
Nézzük a történet másik „hősét”. A röpiratok miatt bebörtönzött Duczynskát Károlyi Mihályék forradalma alatt hozták ki a börtönből, ekkor még passzív maradt, de a szélsőségesebb Tanácsköztársaságban már szerepet vállalt. (Ennyit az ordas eszméktől távol maradó hölgyről). Amíg Budapesten volt, addig a Külügyi Népbiztosság Propagandaosztályán dolgozott, majd visszaküldték Svájcba, hogy ott folytasson propagandamunkát.
Ismét Dalostól idézek:
„Egy korabeli diplomáciai számjeltáviratból kiderül, hogy a budapesti osztrák képviselet vezetője tudott róla: >egy bizonyos Duczynská-Sugár kisasszony, a Külügyi Népbiztosság hivatalnoknője az utóbbi napokban Bécsbe utazó kommunistáknak 70 millió koronát fizetett ki.<”
Igen, hetvenmillió koronáról beszélünk. Erről még Dalos is megjegyezte, hogy „horribilis összeg”, és szerinte „bizonyára a remélt világforradalmat akarták kissé megsürgetni általa”. (Az első világháború idején használt korona értékét nagyjából ötszáz-ezer forintra becsülik. Ha ezt használjuk, olyan irdatlan pénzösszeget kapunk, ami felér azzal a rablással, amit kései utódaik folytattak a rendszerváltás előtt és alatt).
Valójában a rövid budapesti tartózkodása alatt merényletet tervező, röpiratozással lebukó, majd a vörös terror háttérintézményében dolgozó Duczinskya meglopta az az országot, amelyben egy ideig élt, de vérbeli internacionalistaként nyilván sohasem tartott hazájának. Ő egyedül hetvenmillió koronát vett el a romokban heverő, Trianon előtt álló, éhező országtól, azért, hogy harcostársai Bécsbe érkezve ott folytathassák azt a bomlasztást, amihez oly kitűnően értettek.
Írtam, hogy nem kell ide kalapács, elég egy bevizezett zsebkendő. Duczinska csak a kifacsart kommunista logika szerint volt hős, lázadó, valójában a Kommintern egyik ügynökéről beszélünk, aki amikor arra utasították, akkor Moszkvában dolgozott, később Ausztriában vett részt a bécsi munkáslázadás kirobbantásában, hogy aztán még nyugatabbra folytassa manipulatív körútját. Ahogyan ő írta a kommunista vérügyvéd Major Ottó által megjelentetett önéletrajzában: “1936- ban már túlságosan ismert lettem és a párt utasítására kimentem Angliába. ”
Folytatom.
Az Udvari Kamaraszínház 1918 című darabját március 9-én Devecseren, március 16-án Hódmezővásárhelyen mutatja be, majd március 18-án jön a budapesti előadás, ami a Duna Palotában lesz. Ezután bemutató-körútra indulnak, hiszen missziójuk, hogy előadásaikat és színdarabjaik üzenetét minden magyar-lakta területre eljutassák. Jegyet itt lehet vásárolni.
Miki
2021-11-07 at 19:25
Ez mind egy önamitas,valojaban a Horthynak ki kellett volna pusztitania ezt a fereg bandat,igy aztan nekünk sem lenner gondunk a fleto fele svabbogarakkal
ikabika
2019-12-21 at 03:08
35 ezer milliárd forint, jól számoltam?
Ferenc
2018-02-26 at 10:34
Gyilkoltatni (is) akart? Akkor csak “haladó” lehet! Ezek máig is arról ábrándoznak!
Gyzoltan
2018-02-26 at 09:08
-nem volt idegem az íráshoz, inkább görgettem, mint olvastam, mert érzékelem a mellékvágányt, a torzítást, a ködösítést, a hazugságot…
-lehet, hogy nem láttam közben Tisza István zsidó gyilkosa Pogány József nevét?
A kommunizmus rémtetteiről emlékezünk! MIÉRT???
Miért nem a valóságról írunk, beszélünk, akár itt a cikkben is?
Hiszen itt is sorozatos zsidó bűntettekről van szó!
Nincsenek bolsevik, kommunista büntettek!
Zsidó büntettek vannak!
Artur
2018-02-26 at 09:00
Persze az alexok a nevemben hazudtak ide, megtehetik, ettől még igaz marad, amit Lendvai vagy én mondtam.
Artur
2018-02-26 at 00:39
Amikor egy zöld, meg egy kék UFO lejött hozzám a balatonfűzfői nyaralómba, nem messze attól a helytől ahol Hosszúkarú Dávid István negyvennyolcas honvédőrnagy (korábban a Görgey hadtestben szolgált, azt megelőzően még Bercsényit is szolgálta, de ez egy másik történet és másik szabadságharc) nos a két UFÓ érdeklődéssel szemlélte a díszmagyar sújtásos mentéjét. Az egyikük egy betáplált chipjével, melyet a 100 kötetes Jókai kiadásból szedtek őssze, hosszút sóhajtva megyjegyezte: Ah minő szép deli magyar vítéz. Érdeklődve hallgatták a Kossuth nótát és elkérték a Huawei mobilomat, hogy a dallamát is rögzítsék, de nem adtam oda nekik, mert olyan gyantás volt a nyolcújjas kezük. Ez is mutatja, hogy Magyarország és Orbán Viktor politikája iránt már galaktikus érdeklődés van, mindenkit érdekel az egész Univerzumban a mi országunk, amelyik olyan hősökkel és ősökkel dicsekedhet, mit Hunyadi Mátyás és vitéz Horthy Miklós. Bár ez utóbbit a jelenlegi hazátlan magyarok nem ismerik el vitéznek, de Horthy Miklós horthyságát nem tagadhatják le. A dolog lényege, hogy Szabó Ervin még nem értette meg, hogy Magyarországnak eleve galaktikus szerepet szánt a Teremtő, ezért olyan gyalázatos irányzatokat támogatott amely az ezeréves államiságunkat akarta megkérdőjelezni.
Artur
2018-02-25 at 20:52
CSUNDERLIK PÉTER AKKOR MARADHASSON AZ ÁLLÁSÁBAN, HA MINDEN ÖSSZEL S TAVASSZAL KIVÜLRŐL ÉS HIBA NÉLKÜL FELMONDJA LENDVAI CIKKÉT, VALAMINT 10-10 VERSET VÖRÖSMARTYTÓL, PETŐFITŐL ÉS ARANYTÓL. Külön büntetés-jutalomként a Csongor és Tünde művet kívülről, halmazati büntetés Madách Az ember tragédiája. Kívülről. Ha nem megy neki, zavarják el!
Eniklentan Dénes
2019-12-21 at 20:46
Önnek megy ugyanez? 🙂
Artur
2018-02-25 at 20:45
Ime!
S erre volt válasza Lendvai Istvánnak, dátum!!! Példátlanul bátran, egy mongúz technikai vívótudásával, egyedül az akkori világ ellen, a nemzetközi marxizmus ellen. Oly válasz ez, melyet kívülről kellene minden középiskolában megtanulni, minden diáknak, mely magyarnak tudja magát.
133. HAZA ÉS EMBERISÉG Nyílt levél Babits Mihályhoz
Uram, nem kell Ön előtt igazolnom személyes elfogulatlanságomat: ennek a lapnak a hasábjain elégszer hódoltam nagy költői tehetsége előtt. – Rákosi Jenő hadjárata alkalmával külön levélben is kifejeztem Önnek felháborodásomat az agg méltóságos csúnya, kenyérre menő hajszája miatt. Ha most megdöbbenve és kétségbeesve kiáltok Önre, mint egy holdkóros filozopterre, aki nem csak maga tébolyog az értelmi halál peremén, hanem aki egy egész magyar diákgenerációt akar oda fölhúzni a hajánál fogva, s akire rákiáltanom azért is kötelesség, mert egészséges földrezuhanása csak gyógyulást, váltságot jelenthet önmagának is, annak a szerencsétlen diáknemzedéknek is, akkor nem személyes elfogultságot akarok jóllakatni, nem egy szellemi tornában akarok könnyű – sajna, nagyon is könnyű és nagyon keserű – diadalmat szerezni a „költőfejedelem” fölött. A szakadékot akarom megmutatni, amelynek szélén Ön bizonyára jóhiszeműen és érdektelenül tébolyog, fölocsúdásul önmagának és okulásul mindeneknek, s ha ez nem sikerülne is, legalább a tragikus vonagló magyar lélek nevében vétót kiáltani arra, amit Ön művel.
Ön az Új Világ-ban – a Purjesz Lajos és Benedek Marcell radikális ifjúsági folyóiratának első számában – kifejti, hogy milyen dolgozatot írna Vörösmarty Szózat-áról, ha ma lenne diák. Hogy Ön dolgozatával, nevének díszével tisztelte meg az Új Világ-ot, amely tizenöt esztendős korukban szakállas, pápaszemes, csavaros eszű, minden common senstől elrugaszkodott szociológusoknak nézi a magyar diákokat, az az Ön dolga, hogy Ön Purjesz Lajos nevelő és újságírói képességeiben látja a Nagy Paidagogost, akire a nemzet virágának szüksége van, és Benedek Marcellt, a Mi Hőseink című jövedelmező háborús vállalat társszerkesztőjét tiszteli meg a Fortissimo bátor pacifistájának szomszédságával, abba bele nem szólhatok. De Ön azt ígéri cikke címében, hogy meg fogja mondani, melyik,,az igazi haza”. Ön annak a halhatatlanunknak imádságos versét kommentálja, aki ezért az országért megőrült s aki úgy kezdte egyik utolsó versét:
Mi nékem a világ, ha nincs hazám?
Ez akkor is érdekelne minket és akkor is közügy volna, ha nem Ön cselekedné, akit Ignotus annyiszor mondott kongeniálisnak Vörösmartyval, aki a Vörösmarty Akadémiának egyetlen koszorúsa szegény tragikus Ady Endre elhanyatlása óta, Ön, a költő, aki a nyelv egész titokzatos, nagyszerű életét éli költői izgalmaiban, a költő, akitől ínséges napjaiban hitet, reményt, igazodást, fáklyavilágot vár a nemzet. Ön azon is kezdi, hogy ma jobban megérti a költőt, mint még öt év előtt. „Mintha az idők utolérték volna ezt a nagy előreszálló izgatott és sötét fantáziát.” Nos, hogyan érti Ön Vörösmartyt?
– „Népek hazája, nagy világ!”… „A »népek hazája« nem ügyel kiáltásainkra; a »nagy világ« el van foglalva a maga bajával, a maga forrongásaival: és ezer meg ezer lélek kérdi még remegve, hogy csakugyan hazájuk lesz-e a népeknek, vagy mindörökre csak küzdő-terük. Mivelünk, kis néppel, senki sem törődik, sőt rosszakarattal néznek miránk.” – Ön meglepő jóakarattal rosszakaratnak nevezi azt, amit csehek, oláhok, szerbek művelnek ezer meg ezer magyar emberrel (Emberrel, uram, EMBERREL, ha ugyan elfogadja, hogy a magyar is ember, ami meglehetősen kétséges), férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel, alispánnal éppúgy, mint proletárral. Arról természetesen, hogy ezt a rosszakaratot föltételezhettük és megelőzhettük volna, hogy ez a rosszakarat húsz év óta ordít és acsarkodik körülöttünk, hogy ezt a rosszakaratot a Jászi Oszkár folyóiratával és könyveivel hizlalták hétfejű sárkánnyá, hogy ez a rosszakarat ma nem sózna, botozna és akasztana, ha mi (mi, a nép, a népkormány) nem fölényes pacifizmussal felelnénk rá – arról Ön persze nem tud. Hiszen Ön nem politikus. Nem? Tévedés. Ön későbbi soraiban – elképesztő naivitással – igenis politizálni fog, minősítetten (inkább minősíthetetlenül) politizálni.
– „Rettenve kérdezzük: Miért? Vétettünk mi az Emberiség ellen, hogy így bánik velünk? És ez a vége annyi rettenetes áldozatnak, ez a gyümölcse annyi lángoló honszeretetnek, annyi hősiségnek, ötödfél esztendő halálmegvető küzdelmeinek? Hát ez fakad a hősök véréből?”
Ó igen, ezt a kérdést mi is elbőgjük álmatlan éjszakáink égő párnáinak, ezt ordítottuk már a Tisza-rendszer felé, amely legalább ordítani engedett egyet-mást, ezt a kérdést fojtják belénk ma azok a szabadítok, azok az Emberek, akik pénzt és fegyvert adtak az oláh „rosszakarat” kezébe, ez borong azoknak a magyar katonáknak és tiszteknek a homlokán, akiket reszkető gonddal óvtak meg annak a folytatásától, amit a piávei lázadással megkezdték, de a felelet, amely a detektíves éjszakába belehördül, vajmi más, mint amit Ön ad, a katedrái vátes. Mit is felel Ön?
Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért…!
,,De az ész szava hidegen mondja rá, hogy lehet. Es hogy nem egy nemzet szempontjából kell ezt nézni, mert hiszen minden nemzet áldozott, és bizonyára kell bukó félnek lenni, ha egyszer háború volt. Es hogy semmi ez, és nem is olyan rossz, mert mit jelent egy nemzet? Semmit r —
Ember, Mensch, Mán, Hőmmé, Uomo, Hombre! S ezt Ön felnőtt korában mondja, és ezt egy magyar költő mondja, és ezt Ön Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Pécs felé mondja? Jó, mi a legszömyűbb Mohácsot éljük s Ön, a melegszívű poéta megáll a ,,hősvértől pirosult gyásztéren” és nem sóhajtva köszönti, hanem mint egy hideg kínai bonc, a Kritik dér reinen Vernunft-ot mormolja, mikor ,,vérözön lábainál s lángtenger felette”. Jó, Ön most az ész hideg szavával hűti poklos sebeinket, legyen: Ön most egyszerre fülig szerelmes a ,,hidegüllepű” Észbe, akit a babája kisujjáért való izgalmában, min den emberi és költői emóciójában csúffá tesz, csúffá kell hogy tegyen, mert a hideg észtől ugyan soha a Fekete, fekete vagy a Danaidák zenéje meg nem fogant volna lelkében. De ha ész, akkor legyen ész és ne őrület. Nos, mi egyéb tiszta őrületnél az, hogy Ön ide áll a megbotozott nők és bebörtönzött férfiak mellé azzal, hogy mindezt ne nézzék egy nemzet „szempontjából”? Hát belehelyezkedjenek a nemes, krisztusi megértés jegyében annak a szerb, oláh vagy cseh kancsukának a rostjaiba, amely egyes-egyedül szerb, oláh vagy cseh „nemzeti szempont” szerint igazodik a magyarok meztelen hátára? Hát van egy másik, egy „emberi” szempont is, amelyből nézve meg kell csókolni azt a kancsukát? Mily egyszerű s mily fölényes Ön: „minden nemzet áldozott és bizonyára kell bukó félnek lenni, ha egyszer háború volt”. Bizonyára, de talán áldoztunk mi többet minden nemzeteknél – az imént Ön is mondott valamit ez áldozatokról -, s abból, hogy mi áldoztunk többet, mint akárki, olyan kanti hidegséggel következik-e az, hogy ráadásul szenvedjünk mi többet, mint akárki, szenvedjünk ráadásul némán, a nemzetfölötti megértés boldog kéjével, s küldjük el elismerő iratul a cseh zsupa noknak az Ön cikkét? „Bizonyára kell bukó félnek is lenni, ha egyszer háború volt” – ó igen, ez olyan matematikaian világos, olyan egyszerű, az a „bizonyára” annyira a „szkepszis kötelességével” van mondva, amelyet Ön mindig hangoztatott, de olyan rendben van-e az, hogy ekkorát buktunk? Mily tiszaistvánian játszi és hisztérikus vénasszonyosságtól menekülő hideg fölény az, hogy „ha egyszer háború volt…”, hát te Úristen, nem rettegett valamikor Budapest a kozák lovak patkójától, nem volt itt oláh hátbatámadás, nem fenekedtek itt mindnyájunk életére azok, akik most bottal és puskatussal mutatják meg, mitől menekülünk vala, ha-borzasztó még kimondani is – mi győztünk volna, vagy ha akartunk volna még egy kicsit, csak egy pár hónapig még magyar katonát látni? S miért oly hideg és kanti fölény most a pacifistától annak bevallása, hogy a háborúban igenis kell lenni bukó félnek, hogy igenis a fegyverek forró szava dönt a nemzetek sorsán, mikor az ész hideg szava öt éven át prüszkölt az ellen, hogy a XX. században fegyverek merjenek dönteni, hogy utóbb is a mi fegyverünk merjen győzni, hogy egyáltalán legyen ebben a háborúban „legyőzött fél”, és hogy – horribile dictu! – lehetőleg mi legyünk a nem bukó fél! Te nagy Arisztophanész, vidd hírül az alvilágban Geszt urának, hogy az ész hideg szava a Fortissimo költőjének ajkán az ő zsarnoki igéit papolja, s a pacifista hajlandó csókolgatni a kard vasát, csak ne honi termék legyen, hanem „made in America!” De Babits, az Isten szerelméért, tudja Ön a bőrfotelében otthon, hogy mi az a „semmi” és mi az a „nem is olyan rossz”? Tudja, hogy az a felhasogatott hát, bemocskolt női becsület, megalázott férfiasság, átlőtt proletártest, kioltott gyermekélet, minden temetőinknek, egész volt és mai kultúránknak megvesszőzése? Tudja Ön, pacifista, hogy az a,,nemisolyanrossz” nem csettingetve kóstolgatott pezsgő, hanem forró, emberi vér? Nem tudja. Azt sem tudja, mi az a nemzet. Mert akkor nem mondaná, hogy nem jelent semmit.
Igaz, Ön hozzáteszi: „nem jelent semmit, mikor a világ sorsáról van szó”. De annál hülyébb a dolog. Hol látott Ön nemzetet, amely kéjjel dögölt meg a „világ sorsáért”, ezért a ködös ideáért, és mit gondol Ön, mi az a „világ sorsa”, ha nem a nemzetek sorsa? Az eleven világ, a reális világ, az a nemzetek világa, az a világ pedig, amelyért Ön ilyen hideg fölénnyel dögleti a magyart, az az Ön ideológus konstrukciója, egy jeges agytermék, márpedig Kant is
leereszkedett a reine Vernunft gleccservilágából a praktische Ver-nunft melegebb zónájára, mihelyt erkölcsről, művészetről, politikáról akart szólani, és megmondta, hogy ,,a szemlélet fogalom nélkül vak, a fogalom szemlélet nélkül üres”. Szemlélte Ön valaha az életet? De Ön tovább megy: ,,És nem volt hiába (mármint a mi fölfordulásunk), ha egyszer a világ békéje sarjad ki belőle, ha okulnak az emberek a szenvedéseken és belátják, hogy testvérekké kell lenniük, ha ledöntik a falakat nemzet és nemzet közt, ha megvalósul végre a népek hazája: akkor nem hiába ontották a szívek vérüket, még ha a nemzetük belepusztul is, még ha minden nemzet belepusztul is. Mert az Emberiség előbbrevaló, mint a nemzet! És talán jó is, hogy pusztuljanak a nemzetek, amelyeknek nevében halomra ölték a szent Emberiséget, kínozták és keresztre feszítették az Isten képmását.” Engedje meg, Babits, de nincs agyam, nincs idegrendszerem fölfogni azt a képtelen, azt a szaturnuszbeli lelket, amely ilyen őrült galimatiászt tud hidegen és fölényesen papírra vetni. Hol látja Ön azt, hogy pont a világ békéje sarjad, pont abból, hogy csak a magyar nemzetet feszíti keresztre az a bizonyos enyhe ,,rosszakarat”? Hol látja Ön, hogy a cseh, az oláh, a szerb okul a mi pacifizmussal vállalt szenvedéseinken és a deres, amelyen magyarok feküsznek, éppen az az iskolapad, amelyen a csehek, oláhok, szerbek a testvériséget tanulják? Vagy azok a haramiák az Ön Kant-fordításán, az örök béke filozófiáján buzdulva öklözik testvéreinket? És hol pusztult el más nemzet e rettentő világomlásban úgy, mint a magyar! S Ön nem meri, egy szóval nem meri azt a konzekvenciát levonni, hogy ne pusztuljon el tehát a magyar nemzet sem, hanem a pacifisták sajátos vérszomjúságával (amely inkvizítori dühében azonos mindenfajtájú ideológusnak a vakságával és gyűlölködésével) oda lyukad ki, hogy pusztuljon el minden nemzet, csak az Emberiség maradjon meg. Törjenek kerékbe engem, öljék meg asszonyomat, verjék agyon a gyerekemet, irtsák ki minden rokonomat, sebaj. Csak a Családom maradjon meg egészségben, csak a Családom örömét el ne rontsák! Hát hol a Mars-fenében képzel Ön világot, ha minden nemzet elpusztul? És hát mi az ördögöt képzel Ön: azok a nemzetek nem egymásnak üzentek háborút, hanem az Emberiségnek? Nem egymást marcangolták és a maguk jogos vagy vélt érdekeiért harcoltak, nem egymást lőtték rostává, hanem azt a ködös ideát, amely az Ön fejében lóg? „Legyünk férfiak! – mondja Ön -, lássunk és mondjunk ki mindent szabadon! Nem a hazafiságra tanít az idő! Emberiségre tanít!” Nos, Önnek ma igazán csekélyebb kockázat a gondolatait szabadon kimondani, mint nekem: de Önt ausgetippelt Emberiségre tanítja az olasz-jugoszláv marakodás, a szerbek által gyötrött horvátok ordítása, a magyarok és nemzetiségi testvéreik gyötrelme, a japán macska leselkedése Európa házatetején és Wilson kábelogramja, amely egyszerre leszerelte az amerikai flottaprogram heves ellenzékét, Emberiségre a Lenin hekatombái? „A Haza nevével rútul visszaéltek” – ó, all right, de nem azért éltek vissza vele, mert először idegenekért véreztették a magyar százezreket, aztán az önvédelmi háborút lehetetlenné tették azok, akik a magyar katona kezéből kivették a fegyvert és az oláhok kezébe dugták, mert először II. Vilmos hazájáért véreztünk, azután egy ostoba ideológiáért szenvedünk, de soha a hazánkat nem szolgálhattuk? Vagy olyan semmi az a haza, amilyennek Ön az imént mondta és akkor nem lehet vele visszaélni, mert egyáltalán nem is lehet, nem is szabad élni vele – vagy nem. S akkor következnék, hogy most, a régi rendszer elpusztulásával okosan, helyesen éljünk vele. „Jelszónak használták a gyilkolásra, babonának, mely a bűnöket takarta, szájtömő kócnak, a szabad szó ellen.” Igen, ez betyárság volt, de nem kell-e akkor megtagadni az Emberiséget is, amelynek nevében szintén gyilkoltak Poroszországban és gyilkoltak nálunk is, babonáztak és bűnöket takartak és kócot tömtek a szájakba és tömnek ma is – vagy Ön minderről megint nem tud odafönn a felhős trónuson? „És talán azért bűnhődik a Haza. Legyünk férfiak, mondom, és mondjuk ki nyíltan: igenis vétett a nemzet az Emberiség ellen! Vétett, mert gyenge volt, mert eszközül adta magát azoknak, akik üzletből és gonosz megszokásból az Emberek szabadsága és a népek jogai ellen szövetkeztek. Nos, mint látom, a bűnhődés jogosságában Ön is kételkedik egy óvatos talán-nal, és ezért a talánért lövik le Pozsony-ban a kokárdás magyar diákot? Vétettünk mi az Emberiség ellen olyasmit, amiben senki más nemzet e kerek világon nem bűnös? Mit, mikor? Hol voltunk mi abban a helyzetben, hogy vétsünk, éspedig egyes-egyedül csak mi vétsünk? Talán az volt a vétkünk, hogy Ausztriát fölhizlaltuk a magunk rovására? Hiszen ennek a hánytorgatását mindig Önök bélyegezték ostoba sovinizmusnak, embertelen egoizmusnak! Talán az volt a vétkünk, hogy mi a nemzetiségeket nem sóztuk, botoztuk, akasztottuk, hanem hagytuk élni, fejlődni, gazdagodni őket? Vagy azzal vétettünk ilyen szörnyűt, hogy nem engedtük Pestre az oroszt (ó, hol lenne Ön már akkor az egész Tiszta Ésszel!), és nem engedtük már 1916-ban Kolozsvárra a dicsőséges oláh haramiákat? Talán az volt a vétkünk, hogy szalonkocsin járattuk az oláh vezéreket, akik már akkor a szemünkbe röhögtek, és ma is nálunk székelhet hivatalosan az az oláh követség, amelynek előszobája tele van az erdélyi pandúrproklamációkkal, s ahonnan vihogva nézik Erdély haláltáncát?
És ha valóban gyengék voltunk – az egész magyar parlament, amely a háborút megszavazta; a Károlyi-párttal egyetemben -, hát nem azért kergettük pokolba a régi rendszert, hogy most aztán erősek legyünk és ne adjuk magunkat eszközül idegenekének, ne hagyjunk garázdálkodni hóhérokat, akik – ismétlem – talán csak szintén embereket gyilkolnak, mikor magyarokat gyilkolnak, nem? „Azzal a mértékkel mérnek most neked, amivel a Te uraid mértek nevedben másoknak.” De őrült férfiú, hát hol mértek a mi uraink, akik még az oláh hazaárulókat is olyan csínján internálták, akik a német vagy oláh, vagy akármilyen más hazát szolgáltak, csak a magyart nem, hol és kinek mértek ők a kancsuka és az akasztófa cseh, oláh, szerb mértékével! És ha mértek volna jogosulatlanul a mi nevünkben, hát szabadna hozsannázni most annak a „bűnhődésnek”, amely a félrevezetésre ráadásul megint csak a nép hátán suhog? Nem, ezt még Ön is sokallná: ,,Lehet-e egy népet felelőssé tenni?” kérdi Ön, és akkor nem értjük, miért magyarázta Ön is az ész hideg szavával, hogy igenis, a nép felelős a múltért, a nép bűnhődik és bűnhődnie kell a múltért, és nem baj, ha mindjárt megszakad is belé? ,,És lehet-e egy népet eltüntetni?” kérdi Ön, nem is felelve rá, olyan természetesnek találja a feleletet. Nos, az oláhok jobban tudják, ők igenis fölfogják, hogy ha a magyar nép egyedeit kiirtják, akkor konzekventer eltűnik a nép is, amely nem Eszme, hanem olyan fizikai valóság, mint az Ön szemüvege.,,Elvehetnek tőlünk földet, amennyit akarnak – mondja Ön tovább egy nagylelkű gesztussal -, nem a föld a haza, és nem szabad abba a tévedésbe esnünk, amibe a régimódi hazafiak estek mondja Ön szigorú tanári megrovással -, akik ezrével áldozták föl a szent magyar életeket a területért, az élettelen földért! Nem a föld maga a szent, nem a föld a haza, a föld csupán lakóhely, üzlet és gazdaság. Ami a földben a szent: az az emberek emlékei.” Elemyed az ember karja írás közben, Tanár Úr, Költő Úr, Ember Úr, hát mégis, mégis csak paralízis, javíthatatlanul? Hát miért akar tőlünk földet, földet, minél több földet elragadni oláh, szerb, cseh? Mert az olyan semmi? Mert nem oláh, szerb, cseh hazát akar belőle csinálni? Volna itt még haza, ha azok az Önnél szekundába ponált „régimódi” hazafiak abba a tévedésbe estek volna, hogy egye kutya a földet, vegyék el tőlünk, legyünk rajta páriák, dögöljünk éhen, irtassuk ki magunkat, sebaj, a magyar haza megmarad, ha már híre se lesz a földön a magyar életnek, ott fog tündökleni Püthagorasz tétele zavartalanul, mint egy tanári agyvelő? Hol lenne Ön és mindaz, amit Ön jelent? Vagy hát Ön a Kritik der reinen Vernunft-nak . ül le az édeanyja sírján is és szekundát ad azoknak az ősanyáiknak, akik régimódi naivitásukban kínnal és jajgatással, sőt véráldozattal gondoskodtak arról a szülősejtről, amelyhez Önnek fenséges eszmélkedései lehetőségéhez olyan múlhatatlan szüksége volt, pedig rettentően lenézheti, mint csúf és alacsony rendű fiziológiai kategóriát? Ön költő, Ön írt szép verseket az olasz föld levegőjéről; Ön valóban nem lát mást a magyar földben, mint üzletet és gazdaságot? Ön ilyen fölényes kalmár és agrárius és bankár tud lenni, mihelyt a magyar földről van szó? Ó boldogtalan és valóban váteszebb Ady Endre, korbácsoló szerelmese az avar halmoknak, érdemes volt elmúlnia neki ez egy mondat elől, hogy itt ne érje, és a szégyen meg ne ölje! „Ami a földben szent: az az emberek emlékei.” De miért szentek emlékeikben az emberek? Azért, mert jövedelmes üzletet, belterjes gazdálkodást folytattak ezen a földön, semmi egyébért? Látja, a „régimódi” Vörösmarty, akit Ön nyomban idéz, másképpen vélekedik. Neki szent a föld, mert:
Ez a föld, amelyen annyiszor Apáink vére folyt, ez, melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt
De Ön azt mondja, hogy a ,,szellemi levegő” az igazi haza, nem a holt földek. Nos, a föld akkor hal meg, amikor így gondolkoznak rajta, és ha a föld meghalt, akkor Ön elmehet a szellemi levegőjével a tiszta eszmék birodalmába, de itt vagy átváltozik a tüdeje oláh, cseh, szerb, zulukaffer hódítók tűzzel-vassal terjesztett „szellemi levegőjéhez”, vagy alászolgája. ,,Ez az igazi, a szent haza, amely nem kíván véráldozatot” – ó hogyne, a halott végleg megszabadult a katonai kötelességtől, rettenetes is lehet egy tanárléleknek a véráldozat, de Nietzsche bizony tanár volt, és amikor a francia-német háború kiütött, dörögve követelte, hogy ő is teljesíthesse kötelességét, és Fichte tanár úr is csinált valamit a francia megszállás veszedelmei közepette: igen, de persze ők barbárok voltak és jóval kisebb elmék Babits Mihálynál. „Ez az a haza, amelyet sohasem lehet az Emberiség ellen fordítani” – all right, de mitévő legyen ez a haza, ha az Emberiség jön a fúróval, ellene jön, Tanár Úr, ellene! Megvetően nézzen a „régimódi” ellenségre, amely képes véráldozatot is hozni, csak hogy a hazája földjét, ezt az üzleti és gazdasági objektumul kiterjessze? Megfelel Ön erre is. „És ha igazságtalanok mivelünk más népek: ezt a hazát (mármint hogy a szellemit) tőlünk el nem vitathatják: nincs okunk gyűlölködni érte és bosszút koholni, mint a másikért, a földért ” Ó igen, Tanár Úr, Isten ments, hogy csúnya gyűlölködéssel feleljünk, aljas bosszúkoholással arra az oláh, szerb cseh kancsukára és hódításra. De nem jelölné meg precízebben azt a geográfiai fittyfenét, ahova ez a szellemi haza babitsi fölénnyel elvonulhat majd, ha itt egészen megeszik a földünket, kiirtják testünket-lelkünket, eltiltják a nyelvünket? Igaz, elmehetünk a fogalmak tág birodalmába, ahol Ön bizonyára naponta ebédel, vacsorál és ahol a könyvei honoráriumát is kiutalják majd, ha a föld végleg kicsusszan alólunk, mehetünk a fitty… ó pardon, a szellemi hazába, véráldozat nélkül.
Uram, talán goromba voltam, talán voltam olyan goromba, amilyen kétségbeejtő az Ön dolgozata. Kétségbeejtő, hogy Ön csak hazáján talál kíméletlen ostorozni valót, s egy szava sincs a mások hóhérságára. Kétségbeejtő, hogy egy költő ilyen gyűlölködő és egy tanár ilyen tudatlan. Szörnyűséges, hogy az Ön „emberszeretete” hóhérokat igazol, s olyan szívtelen, mint azé a filantrópé, aki elszalad a közeli, a reális koldus mellett azzal, hogy nem ér rá ilyen partikuláris ügyre csökkenteni az ő univerzális emberszeretetét és retteg attól, hogy szubjektív talál lenni tíz fillér erejéig, lokálpatrióta lesz, amiért a saját utcájának koldusát támogatja a haparandainak mellőzésével. Szörnyűséges, hogy Ön nem látja a föld, a nyelv és a szellem összefüggéseit és költő létére nincsen intuíciója annyi, mint annak a hidvégi parasztnak, aki négyévi frontszolgálat után hazajött Erdélybe fölakasztani magát, mert „hazája sorsát nem bírta elviselni”, és hogy Ön hideg transzcendentáliákkal emelkedik éppen a magyar sebek fölé és csak éppen azok fölé. Szörnyűséges, hogy Ön, tanár létére, olyanokat ír, amikért az elemi negyedik osztályában szekunda járna. Groteszk, hogy Ön a tolsztoji ábrándokat ragasztja vérző mellünkre, amikor nem tudja legalább titáni művekkel megbocsáthatóvá tenni elrugaszkodását. Tébolyító, hogy Ön olyan nyugodtan és fölényesen prelegál, mintha a béke és boldogság paradicsomában, valahol Új- Zélandban ülne egy akademosi fa alatt. Tébolyító, hogy a pacifizmust Ön is csak defetizmusnak tudja elképzelni. S itt ne vádoljon engem semmiféle militarizmussal: Ön már akkor volt szíves gratulálni antimilitarista szellemű verseimhez, amelyek a Nyugat-ban jelentek meg, amikor még a babája kisujjáról nem tett vallomást (attól Ön nem sajnálta a véráldozatot!) és a Fortissimo még nem dübörgött föl. Én mondtam akkor is olyan önveszélyes dolgokat, mint amilyen önveszélyes most egy szikrányi józan észt, egy unciányi magyarságot követelni vagy csak hangoztatni is. Ön egy rettenetes lelki ürességről tett megdöbbentő vallomást, és örökre lehetetlenné tette nekem, hogy megvédjem — mint eddig – azok ellen, akik költészetét iparművészetnek nevezik, és Ady Endre önkínzó, szent szerelemmel és javítani- akarással ostorozó fajisága és erupciós művészete mellett Önt olyan halványnak látják, mint egy bizantinus metafizikát. Önben nagyobb a bizantinus, mint a metafizikus és a költő.
Sok összefüggést világíthatnék meg szörnyű önvallomása tényénél, de kifogytam a helyből. Szánom, szánom Önt, parasztian egyszerű dolgok tudatlanját, tévelygő dervisét egy álemberi kategóriának, amelyet azért becsül kvalitatíve is nagyobbra, mert számbelileg többen férnek bele, és rálátja a világra, pedig csak agyában valósult meg, és szánom Önt, aki családirtáson akarja kezdeni az Emberiség megváltását, masochi kéjjel csókolgatja a korbácsot, öngyilkosságra akar rábeszélni egy nemzetet, és sajátos demokráciájában reszket attól, hogy egyszerűségben, gyászban és haragban véletlenül egyforma talál lenni legközelebbi testvéreivel. Megmondtam ezt, vállalva annak az ódiumát, hogy egy tekintélyt kritizálni mertem.
Lendvai István
Új Nemzedék, 1919. március 8.
Artur
2018-02-25 at 20:41
Jövőre lesz száz éve, hogy Babits ez a vörös ágens gazember, képes volt ezt leírni, s még mennyi mindenre volt képes, azt maguk nem is tudják. Az átlagnak fogalma sincsen róla.
Babits Mihály
AZ IGAZI HAZA (Cikk a Szózatról)
Vörösmarty 1849 után sohasem engedte, hogy a gyermekei az egész Szózat-ot szavalják előtte. Ki kellett hagyniok a „nagyszerű halálról” szóló versszakokat.
– Ez még nem a halál! – kiáltott, ha a szabadságharc leveretésére célzott valaki. – Én nem jósoltam! Én nem így értettem! – tört ki izgatott és ekkor már beteg lelkéből, és idegesen félbeszakította a gyermeki hangokat, hogy ne hallja tovább a rettenetes költeményt.
Ez a „rettenetes költemény” volt a magyarnak nemzeti éneke nyolcvan esztendőn át.
Micsoda baljós ének! És micsoda szomorú nemzet az, melynek lelke fölé az éneknek sötét szárnyai vetik árnyékukat? Melynek gyermekei az iskolában ezeket a strófákat tanulják?
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körül…
Valami rettenetes előérzet volt ez? Előre sötétedett már a lelkek előtt az, aminek jönni kellett, az, ami ma van itt? A világkatasztrófa, amelynek közepében mi vérzünk, ezer sebből, szegény, tévútra vili ország – és kiáltozunk, kétségbeesve, életet vagy halált:
S népek hazája, nagy világ!
Ó, milyen máshogyan olvasom ma a Szózat-ot, mint még öt év előtt! Mennyivel jobban megértem a költőt! Mintha az Idők utolértek volna ezt az előreszálló izgatott és sötét fantáziát! És ha ma kellene róla „magyar dolgozatot” írni: milyen mást írnék erről a versről ma, mint diákkoromban!
„S népek hazája, nagy világ!”… A „népek hazája” nem ügyel kiáltásainkra; a „nagy világ” el van foglalva a maga bajával, a maga forrongásaival: s ezer meg ezer lélek kérdi még remegve, hogy csakugyan hazájuk lesz-e a népeknek, vagy mindörökre csak küzdő-terük? Mivelünk, kis néppel, senki sem törődik; sőt rosszakarattal néznek miránk. S ha elpusztulunk most: az „ember milliói” nem fogják „gyászkönnyel szemükben” körülállni a sírt, ahol a mi nemzetünk süllyed el. Inkább kárörvendően fognak osztozni az örökségünkön.
Rettenve kérdezzük: – Miért? Vétettünk mi az Emberiség ellen, hogy így bánik velünk? És ez a vége annyi rettenetes áldozatnak, ez a gyümölcse annyi lángoló honszeretetnek, annyi hősiségnek, ötödfél esztendő halálmegvető küzdelmeinek? Hát ez fakad a hősök véréből?
– Nem, az nem lehet – szeretnők a költővel mondani. – Nem szabad a vak sors zsákmányává lennünk! Isteni és emberi igazság ellen van!
Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért…
De az ész szava hidegen mondja rá, hogy lehet. És hogy nem egy nemzet szempontjából kell ezt nézni, mert hiszen minden nemzet áldozott, és bizonyára kell bukó félnek lenni, ha egyszer háború volt. És hogy semmi ez, és nem is olyan rossz, mert mit jelent egy nemzet? Semmit! Mikor a világ sorsáról van szó. És nem volt hiába, ha egyszer a világ békéje sarjad ki belőle, ha okulnak az emberek a szenvedéseken és belátják, hogy testvérekké kell lenniök, ha ledöntik a falakat nemzet és nemzet közt, ha megvalósul végre a „népek hazája”: akkor nem hiába ontották a szívek vérüket, még ha a nemzetük belepusztul is, még ha minden nemzet belepusztul is. Mert az Emberiség előbbre való, mint a nemzet! És talán jó is, hogy pusztuljanak a nemzetek, amelyeknek nevében halomra ölték a szent Emberiséget, kínozták és keresztre feszítették az Isten képmását.
Legyünk férfiak, lássunk és mondjunk ki mindent szabadon! Nem a hazafiságra tanít bennünket az Idő! Emberiségre tanít! A Haza nevével rútul visszaéltek. Jelszónak használták a gyilkolásra, babonának, mely a bűnöket takarta, szájtömő kócnak, a szabad szó ellen És talán azért bűnhődik a Haza. Legyünk férfiak, mondom, és mondjuk ki nyíltan: igenis, vétett a nemzet az Emberiség ellen! Vétett, mert gyenge volt: mert eszközül adta magát azoknak, akik üzletből és gonosz megszokásból az Emberek szabadsága és a népei jogai ellen szövetkeztek. Vétett, mert elhagyta ősei hagyományát, akik háromszáz esztendőn keresztül mindig csak a Szabadságért vívtak.
Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat…
És a világháború esztendeiben a Rabság zászlóit hordozták itt. Ó büszkén kiálthatott még a Vörösmarty Magyarországa az égés/ világhoz:
Egy ezredévi szenvedés Kér éltet vagy halált!
mert az a Magyarország a szabadságért küzdött és szenvedett! De a mi Magyarországunk szolga volt és zsarnok- mert a szolgák egyúttal mindig zsarnokok is. És ezért kell bűnhődnöd, ó hazám! Azzal a mértékkel mérnek most neked, amivel a Te uraid mértek nevedben másoknak. És beteltek rajtad Vörösmarty szörnyű jóslatai. „Legbátrabb fiaid elestek a csatán.”
A megmaradtakat Vad ínség kergeti…
Széles határod is Görcsöt kapott: Mindinkább befelé Vonogatod…
De hát ebbe nyugodjunk bele, magyarok? Belenyugodjunk abba, hogy vétkeztünk, és most megbűnhődünk? És hogy ha eljön
A jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán:
az nem nekünk jön el? Reánk nincsen szüksége az új világnak? Hagynak bennünket eltűnni a földről? De hát mi vétkeztünk-e igazán: mi, a nép? Lehet-e egy népet felelőssé tenni? És lehet-e egy népet eltüntetni? Elvehetnek tőlünk földet, amennyit akarnak. De nem a föld a haza; és nem szabad abba a tévedésbe esnünk, amibe a régimódi háborús „hazafiak” estek: akik ezrével áldozták föl a szent magyar életeket a területekért, az élettelen földért. Nem a föld maga szent, nem a föld a haza: a föld csupán lakhely, üzlet és gazdaság. Ami a földben szent: az az emberek emlékei.
Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt.
Ez a vér – apáink vére, mely a Szabadságért folyt – ezek a szent nevek: – az ezredéves szenvedés – ezek az emlékek. Ezeket pedig senki tőlünk el nem veheti: mert ezek bennünk vannak! És ez a mi hazánk, ezek a közös emlékek, ez a szellemi levegő, amelyben élünk: és nem a holt földek! Ez az, ami lelkünk földje és otthona – nyelvünk, gondolataink és emlékeink – amelyen kívül „nincsen számunkra hely”, a haza, melyben „élnünk és halnunk kell”. Ez az igazi, a szent haza, amely nem kíván véráldozatot, mint a régi és gonosz istenek, amelyért nem kell ölni és halni, amely biztosan és mindörökre a mienk. Ez az a haza, melyet sohasem lehet az Emberiség ellen fordítani: mert kincse inkább ez az emberiségnek, és sokasodása, és gazdagodása. Azt mondják: ki-ki annyi ember, ahány nyelven beszél; és hozzátehetjük: az emberiség annyiszor többet ér, ahány nemzete van – hogyha csak a nemzetet így értjük, nem politikának, hanem
műveltségnek. Mert nem öli akkor, hanem gazdagítja egymást: egyik nyelv a másikat, egyik gondolkozásmód a másikat, egyik műveltség a másikat. És olyanok lesznek, mint külön színek a szivárványban, mint külön-külön vesszők az együtt-erös vesszőcsomóban.
Ez az a haza, amelyre igenis szüksége van az emberiségnek, amelyet meg kell őrizni az emberiség számára. A haza, amelyet mi magunkban hordunk, és amely nem veszhet el, mert egy az emberek-kel, a néppel, amely ki nem irtható, hanem él,
Megfogyva bár, de törve nem!
Nem meghalni kell ezért a hazáért, hanem élni: mert ez a haza nem a halálunkból, hanem az életünkből él. És ha igazságtalanok mivelünk más népek: ezt a hazát tőlünk el nem vitathatják: nincs okunk gyűlölködni érte és bosszút koholni: mint a másik hazáért, a földért.
A gyűlöletnél jobb a tett:
Kezdjünk egy újabb életet!
– mondja Vörösmarty egy másik versében. De a Szózat-tal is csak ezt mondja. Ennyit jelent a
Hazádnak rendületlenül…
Babits Mihály
Új Világ, 1919. február 15.”
Artur
2018-02-25 at 20:29
Jó cikk, várom a folytatását. „Nincs nekem a soroságens hozzászólókkal semmi bajom, csak a szemtelen és tisztességtelen emberekkel van bajom, akik között feltűnően sok a soroságens hozzászóló.” Hiába fogadkoznak, mindig visszatérnek, pedig ígérték már párszor, hogy soha többé.
Ma a legrondább példányuk egy Csunderlik Péter nevű, ha taníthat, az tényleg mindannyiunk közös szégyene. Nekünk magyaroknak. Rakovszky István ötlete, legyen ARANY JÁNOS az összes szabóervin könyvtár az országban, nagyon nagyon jó ötlet. S tényleg könnyedén megvalósíthatja a kormány, ha a választásokon, a magyar magyarként fog szavazni, s nem lesz soros.
Itt sokan elfelejtik, a csonka ország hódoltsági terület. Szabályos szabadságharcba kerül, egy Hóman szobor, de még botrány egy Horthy emlékére tartott mise is. A kormány pedig, bár magyar, olyan, amilyen. NINCSEN JOBB.
Persze, hogy rengeteg a mulasztás, s óriási árat kell még fizetnünk a kormány töketlenségeiért, gyávaságáért. Hogyan taníthat egy csunderlik, s hány darab csunderlik ronthatja gyermekeink, diákjaink lelkét, s sanda aljasságaikat zavartalanul hangoztathatják. Ami rendben van, csak ne állami iskolákban, hanem a fórumokon, a médiumokban. S a médiumokban is nagyon nagy baj van. Ők zavartalan hazudozhatnak, a magyarnak szólnia azonban szinte lehetetlen. Lásd a facebook törléseket, lásd azt a tényt, ahhoz kell kurázsi, hogy valaki Orbán mellett szóljon. Ellene harsog az összes médium, nem szerezték meg a magyarok a felét a médiumoknak!
Mező Gábor jó úton van, hogy Szolzsenyicin legyen, lehessen, ha nem adja el soha a lelkét, semmiféle hatalomnak.
Milyen régi harc ez, megmutatom a Babits és Lendvai István pengeváltásból, egy korszakban, egy olyan időpontban, amikor Lendvai István szó szerint az életét kockáztatta azért, hogy kimondja az Igazat a magyarok ügyében. Tanulságos, szinte senki nem ismeri. Mindenkinek ismernie kellene Lendvai Istvánt.
Alexxx
2018-02-25 at 18:27
A mai napon 11 óra után értem haza. A gépet csak ezután kapcsoltam be. Ezt a durva bejegyzést nem én írtam ide!
“Alexxx” nicknevet ellopták!
A mai naptól NEM írok ide semmilyen néven sem, mert a Pesti Srácok nem tudja biztosítani, hogy a nicknevet ne lopják el, ne éljenek vissza vele!
Temesvári Imre
2018-02-25 at 14:38
A nemzetközi bal-liberális oldal,akik még “nem rendelkeztek “választási joggal,többször szerveződött anarchista csoportokba,hogy valamilyen változást vigyen végbe egy adott ország történelmében.Kun Béla és a fent említett szereplők Budapestről mentek vaspáncélos vonattal Pécsre és mindent lőttek,amit csak lehetett.Ennek csak a felét ismerték el a történelem órákon a magyar történelmi oktatás kertében.Ők úgy fogalmaztak,hogy forradalmat csinálnak.Ez volt a Tanácsköztársaság 133 napja….Hát van miért szégyenkezni a a hazai és nemzetközi baloldalnak,és legyen kollektív bűntudata is.Ezt kérem a hazai (magyarországi)baloldaltól. ….Ne hazudjon nekem abban,hogy van már ilyen írásom ,most válaszoltam a többi bejegyzésre először.
Temesvári Imre
2018-02-25 at 14:07
A nemzetközi bal-liberális oldal,akik még “nem rendelkeztek “választási joggal,többször szerveződött anarchista csoportokba,hogy valamilyen változást vigyen végbe egy adott ország történelmében.Kun Béla és a fent említett szereplők Budapestről mentek vaspáncélos vonattal Pécsre és mindent lőttek,amit csak lehetett.Ennek csak a felét ismerték el a történelem órákon a magyar történelmi oktatás kertében.Ők úgy fogalmaztak,hogy forradalmat csinálnak.Ez volt a Tanácsköztársaság 133 napja.Hát van miért szégyenkezni a baloldalnak,és legyen kollektív bűntudata is.
EZEK A BALLIBERÁLIS PARAZITÁK
2018-02-25 at 13:55
Magyarországot szétlopó ,korrupt ,kádári balliberális diktatúra MSZ(M)P tanítványaival 2006 őszén Konrád SZDSZ bandája hazug és korrupt politikájuk ellen tüntető népbe lövettek ,ezeket támogatják EU vezetői ,Soros György a milliárdOsaival a háta mögött ,ENSZ ,Valutaalap ,Világbank ,….. stb..
Neves nagyságok
2018-02-25 at 13:32
Néhány éve még volt olyan Pest-megyei “város” (valójában lepusztult falu), ahol büszkén mutogatták, hogy náluk bizony még van Kun Béla utca !
Egy “jónevű” gimnázium pedig azt hiszem, most is Ságvári Bandi nevét viseli (bár ez csak egy a 32 neve közül).
A Corvinus Egyetemen marx karcsit ugyan betették egy csinos terembe, de a plakátok “szeretettel” hívnak a Rajk László szakkoll. rendezvényére. Bár ő azért lehet, hogy megérdemli, hiszen kollégái végeztek vele. Mint rendesen.
zolatiguszti
2018-10-06 at 23:34
Ha 4 rabló a sikeres akció után megöli az egyik társát akkor akit megöltek azután már nem volt rabló?
Ez csak egyet bizonyít ezeknél rohadtabb hataloméhes szarokat nem hordott még a hátán a föld.Egymást is kicsinálták saját becsvágyuk miatt. Akkor mit várjon az aki nincs benne a buliban?
Most van a magyar ujjászületés
2018-02-25 at 13:27
Büdös proli. Visszavezetjük rátok a karóba húzást. Elvégre az nem halálbüntetés, akár öt-hat napot is elélhetsz úgy; persze ha nem voltál tornából fölmentve.
Feher Zsolt
2018-02-25 at 13:02
Remelem 2/3-dos gyözelem utän megvältoztatjäk a könyvtär nevet. Nincs nosztalgiänk csak a liberälmarxistäknak lesz.Mär regota mondom hogy szabo ervin nevezetü köcsögnek a lomtärban a helye vannak igazän Nagy Magyarok akik jobban erdemelnek ezt.
Eniklentan Dénes
2019-12-21 at 20:36
Kisbetűvel nem lehetne esetleg a Nagy Magyarokat? Attól nem lesznek kisebbek 🙂
rendsz@rváltáska
2018-02-25 at 12:19
Na, és?! A könyvtárakat alapból a munkásmozgalom és ideológusainak a szennyirataival tömte meg. Ne ideologizáld ezt a mocskot.
Már 90-ben Széchényi Ferenc nevét kellett volna felvegye az országos könyvtár hálózat.
:o)
2018-02-25 at 12:17
Figyelemre méltó, hogy a cikkben említett figurák között milyen kevés a nem zsidó…
És figyelemre méltó, hogy a napjaink kultúrmarxistái között is milyen kevés…
rk
2018-02-25 at 11:48
Az a legnagyobb probléma, hogy a természetük sem változott semmit, hatalomra kerülésük esetén akasztással, börtönnel fenyegetik azokat, akik nem az osztják a véleményüket.
rendsz@rváltáska
2018-02-25 at 12:15
Nemcsak fenyegették, meg is tették.
Sőt, a hatalomhoz vezető útjuk is holtakkal, megkínzottakkal, meggyötörtekkel voltak “kikövezve”
Rakovszky István
2018-02-25 at 11:41
Kabd be a L…Szt‼
Nem lenne szabad róla elnevezni semmit‼
rendsz@rváltáska
2018-02-25 at 11:32
Hogy nem volt rendszerváltás, azt bizonyítják a jelképek:
-Szabó Ervin nevét viselheti az országos könyvtárhálózat;
-a pálmaágas proli nő még mindig ott áll a Gellért-hegy tetején;
-a Habsburgok erődjét, a Citadellát műemlékké nyilvánították;
-a padlássöprő, a svábokat kitelepíttető Nagy Imrét mint a rendszerváltás ikonját ünnepeltetik velünk csupán azért, mert az elvtársai őt is meggyilkoltatták; a részvét jogos, a példaképpé állítás nem;
-még mindig áll a szovjet emlékmű a Szabadság téren;
-országszerte több tucatnyi település számos utcája még mindig viseli a kommunista-fasiszta tömeggyilkosok nevét:Frankel Leo, Kun Béla, Szamuely, Lenin, Sztálin, Engels, Rajk László, Dimitrov, Münnich Ferenc, sőt, Munkásőr utca és Tanácsköztársaság utca is létezik.
rendsz@rváltáska
2018-02-25 at 12:22
Tévedsz. Ifj. Hoirthy részére egy repülőt tartó lány készült.
A pálmaágas lány egy proli nőről készült, mellé a szovjet katonával.
Makovecznek adok igazat.
A többi a süket melléduma.
Nagy Matyas
2018-10-02 at 23:14
A XIII.ker – IV.ker Váciút-Árpád útnál lévő téren még ma is ott van a ’19-es vöröskatona puskás szobra. Derce Tamás 20 év alatt se tudta elvitetni a környék vén komcsijai miatt …
Eniklentan Dénes
2019-12-21 at 20:33
Ön időzavarban van, kedves uram: Frankel Leó soha nem volt kommunista, ők csak harminc-egynéhány év múlva jelentek meg… A Párizsi Kommün résztvevőjeként maximum kommünista 🙂
Gabi
2018-02-25 at 11:01
Vásárló értéket tekintve abban az időben 1 arany korona egy jól tejelő tehén árának felelt meg!Nem nehéz kiszámolni,hogy 70 millió korona mekkora érték volt akkor,és milyen nagy kárt okozott az országnak ez a féreg bolsevik nő!
Névtelen
2018-02-25 at 10:33
A nyugati “felvilágosult ballibant” értelmiség mindig rajongással tekintett a keleti genetikai selejt fajra, a kommunistára és azokra a férgekre akik támogatták őket.
Rakovszky István
2018-02-25 at 11:40
De te sem, vakbarom‼
rendsz@rváltáska
2018-02-25 at 12:11
Ugyan már!
Kik is voltak azok a “nyugati felvilágosult értelmiség”?!
Konrád is Berlinben rakott fészket a hordájával együtt. Jöttek-mentek, jönnek-mennek azóta is…
Alexxx
2018-02-25 at 18:24
Ezt a 10:41 keltezésű bejegyezést NEM ÉN ÍRTAM! S mai napon 11 óra után értem haza. A gépet csak ezután kapcsoltam be.
Valaki meghekkelte az oldalt és a nevemben írásokat tett fel.
A mai naptól “Alexxx” néven semmit sem írok, nem vállalok felelősséget ezen a néven közretett írásokért!
Többet nem jövök ide, mert a PS nem tudja garantálni, hogy ugyanazt a nevet ne használhassa más, ne éljenek vissza a nicknévvel!
Tehát ‘Alexxx’ többé nem létezik, ha ilyen néven írnak ide az nem én leszek.
Tisztelettel: L.
Alexxx
2018-02-25 at 18:30
Itt van a hamis Alexxx(x) újra. Most 4 “x” betűt használt.
Baktay Tamás Lajos
2018-02-25 at 20:00
Alexxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx! Mi ez a sötét zagyvaság?