Székelyek

Igen, hogy ne maradjunk újra és újra alul ezért kellenek a székelységnek, az összmagyarságnak olyan lámpások, mint Kelemen Levente unitárius lelkész és Fülöp Szabolcs református lelkész. Ők, a tanítók, akik tartják mindannyiunkban a hitet és viszik tovább a szót. Ilyen emberek mindig is voltak és ma is sokan vannak Magyarországon és a határon túl. Nem kell más csak mindig cselekedni és erőteljesen hallatni hangjukat.

Ahányszor Székelyföldre megyek mindig erősödik bennem az érzés, hogy elszántság, bátorság, eltökéltség, hit, szeretet, egyáltalán múltunk ismerete, hagyományaink tisztelete nélkül semmibe nem érdemes belefogni. Közép-Európa legnagyobb kisebbsége, amit mi persze jobban szeretünk közösségnek hívni – hivatalosan másfél millió-, azaz székelység annak köszönheti megmaradását, hogy szeret dolgozni, ismeri a környezetét, a természetet, tudja saját javára fordítani és képes a semmiből újra és újra kezdeni.  

A székelyekről érdemtelenül keveset beszélünk. Volt, amikor tilos volt Székelyföldről, Románia magyar nemzetiségeiről beszélni. Ez volt a kommunista Rákosi és Kádár diktatúra alatt. Kádár János odáig ment el 1958-ban a Marosvásárhelyen tartott beszédében, hogy nyilvánosan lemondott Erdélyről, megtagadta a magyarokat, a székelyeket s dicsérte a Román Munkáspárt kisebbségpolitikáját. Ő egyedül kitagadta a több mint ezer évig együtt élő, azonos történelemmel rendelkező, egy kultúrkörben felnövekvő, kisebbségben élő magyar anyanyelvűeket az anyaországból. Ő, Kádár János, egy apahiányban szenvedő frusztrált ember, Fiumében született Csermanek János ezt megtehette. Ezeknek a volt komcsiknak, majd a rendszerváltás után a szocialistáknak és liberálisoknak egyre járt, jár mindig az agyuk: kiirtani, megsemmisíteni a magyarságból az önazonosság tudatot bármi áron, és beültetni a multikulturalizmus, a kozmopolitizmus, az internacionalizmus eszméjét. Ez részben sikerült a kommunista, szocialista és a rendszerváltás utáni  MSZP-SZDSZ kormányok liberális oktatáspolitikájával. Ennek a hazafiatlan gondolkodásnak, nevelésnek következménye volt  egyrészt, hogy Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök 2002. december elsején egy budapesti szállodában pezsgővel koccintott Adrian Nastase román kormányfővel a román nemzeti ünnep alkalmából. Ugyanis nyolcvan évvel azelőtt egyesült Románia Erdéllyel. Hová jutottak magyar politikusok, hogy a gyalázatos, kierőszakolt trianoni békeszerződést pezsgővel ünnepeljék, miután a Történelmi Magyarország kétharmadát  elszakították, öt millió színmagyarral, a különleges területi egységet jelentő székelységgel. Másrészt az évtizedekig  tartó hatásos lelki- és agymosás juttatta el az országot a 2004. december 5-ei kettős állampolgárságról szóló sikertelen népszavazáshoz. Bár győztek az igenek, az alacsony részvétel miatt mégis eredménytelen lett a népszavazás. Sokan ekkor szembesültek azzal, hogy a nemzet lényegében feladta magát, nem kellenek az ,,anyaországnak” a trianoni békediktátum által elszakított területek magyarjai. Hozzá kell tenni, hogy a magyar emberek megtévesztéséhez hazaárulással felérő kampányt folytattak a kettős állampolgárság ellen két szocialista politikus-hazaáruló: Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök és Kovács László külügyminiszter. Az MSZP és az SZDSZ lényegében ekkor indult meg a lejtőn. A liberális szabaddemokraták felmorzsolódtak, a szocialisták egyre inkább elvesztették népszerűségüket, politikai hatásukat saját szavazóik körében. Végül is ez a fajta baloldal nem tudta átlépni saját árnyékát. A jobboldali, keresztény, konzervatív, nemzeti kormány 2010-es hatalomra kerülésével elsők között szavazta meg a parlamentben kétharmaddal a kettős állampolgárság törvényét, illetve azt, hogy minden határon kívül élő magyar ugyanolyan jogosítványokkal rendelkezzen, mint a magyarországiak. Ezzel a törvénnyel- ami bekerült az Alaptörvénybe, a Nemzeti Hitvallásba – a nemzetegyesítési és nemzetépítő programjukat hajtotta végre a FIDESZ-KDNP pártszövetség.

Előtte azért történt egy s más. A székelyeket érintette a legérzékenyebben a 2004-es kettős állampolgárságról szóló sikertelen népszavazás. Egyenesen árulásnak tartották, amit a magyarok műveltek. A harag persze nem jó tanácsadó. Rá egy évre, Székelyudvarhely polgármestere, Szász Jenő és Kelemen Levente, Oklánd község uitárius tiszteletese eldöntötte, hogy Tiszteletbeli Székely címet fognak adományozni azoknak a magyaroknak, akik cselekvően együtt éreznek a székelyekkel és mindent elkövetnek, hogy a székelység ne csak a magyar nemzet része legyen hivatalosan (honosítás), hanem az autonómiájukat is kivívhassák Románián belül. Azóta több mint kétezer Tiszteletbeli Székely tevékenykedik. Céljuk, hogy több tízezer, több százezer, majd sok millió magyarban erősítse az identitás tudatot és vállaljon sorsközösséget a székelységgel s más határon túl élő magyar nemzetiséggel.

Nem régiben a PestiSrácok.hu újságírói egy ilyen Tiszteletbeli Székely avatásra utaztak el a székelyföldi Oklándra, mivel mi is érintettek voltunk, hiszen egy évvel utánam Huth Gergely felelős szerkesztőt Tiszteletbeli Székellyé avatták. De a többi között Tiszteletbeli Székely lett egy szívsebész professzor a budapesti városmajori klinikáról, három kórházi főorvos, igazgató Kecskemétről, tanárok Szatmárból, hagyományőrző huszárok, egy Kárpátaljai  zenekar, Homonyik Sándor zenész és sorolhatnánk tovább. Felemelő érzés volt az Árpád-kori alapokon XV.-XVI században átépített unitárius templomban hallgatni Kelemen Levente nagytiszteletű úr istentiszteletét, fogadó szavait, Szász Jenő avató beszédét, a laudációkat. Kelemen Levente és felesége Éva asszony szíve- lelke a falu többségével együtt az évről-évre megrendezendő ünnepségeknek. A  magyarság e népének jelleméről mindent elmond az a gondolat, amit Oklánd unitárius temploma eklézsiája muzeális székely kapujába véstek: ,,Az egyenes szívűt ezen kapu várja/ kettős szívűt kizárja/ Isten akaratját hirdető és szóló lakik itt/ Ne menj be prédáló és koborló.” Világos, egyértelmű szavak ezek, az amúgy nyílt és vendégszerető székelyektől, amely kaput  az 1700-as években faragták

A környékbeli falvak is mind-mind ilyenek, mint például Homoródszentmárton, Homoródszentpál vagy Székelydálya és Székelyderzs. Székelydályához egy nyolc kilométeres makadám út vezetett a hegyi legelőkön keresztül. Esett az eső, de a birkák, bárányok hatalmas nyája, a tehenek barnálló gulyája békésen legelészett. Egy-egy székely –pásztor, gulyás-kalapját az eső ellen mélyen szemébe húzva, olykor botját megsuhintva intett a borjú nagyságú kuvaszoknak, hogy merre tereljék az állatokat. Gyönyörű, fenséges látvány volt. Ott még a falusi közösségek tartanak állatokat. Na, de Székelydálya! Fülöp Szabolcs fiatal református lelkész várt bennünket a várfallal körülvett gótikus-reneszánsz stílusban épített templomban. Éppen gyerekeknek tartott bibliaórát. Szent Lászlót és Szent Györgyöt ábrázoló falképek megmentéséért, a történelmi múltat idéző kazettás mennyezet restaurálásáért évek óta küzd Magyarországon és Romániában is. Sok pénz kell Erdély egyik leghíresebb templomának rendbetételéért. De nem adja fel. A lelkész a falu mindenese: lelkipásztor, tanító, művészettörténész, menedzser, idegenvezető. A városi létet feladta e székely faluért. Feleségével – akit Békéscsabáról hódított el – és gyermekeivel bivalyokat, birkákat és ki tudja, hogy hányféle állatot tartanak. A bivalyokat hajnalonként a gyerekek is fejik. Saját maguk készítette sajtválasztékkal vártak bennünket a szeles, hideg, esős időben a református parókián. A Fülöp család csak a természetes anyagokból készíti az ételt és italt. A mezőn és az erdőben szedett gyógyfüvekből készítik a teát. Mi akkor nagyon finom illatú, forró citromfű teát ittunk. Székelyeknél a túlélés technikája évszázadok óta a vérükben van. Ezt igazolta Székelyderzs erődtemploma, ahol a védett, jól szellőző  tornyokban minden családnak volt egy kampója, ahová a táblányi szalonnáját, kolbászait tarthatta. Ez arra kellett, ha külső ellenség támadta meg Székelyderzset, akkor ide, a templomerődbe – a szintén, középkori Szent László falfestményeiről híres főhajó – menekültek a helyiek s volt mit enni.

Bár a székelyek őshonos honfoglalók, mégsem szeretnének az árpádházi királyok által betelepített szászok sorsára jutni. E gazdaságilag, iparilag és kulturálisan igen képzett nemzetség – gondoljunk csak például Brassó, Nagyszeben, Segesvár városaira – gyakorlatilag az 1970-80-as években felszámolta önmagát. Nicolae Ceausescu román diktátor, a magyar és más nemzetiségű falurombolása idején, az erőszakos asszimilációs kisebbségi politikájával gyakorlatilag eladta a szászokat Nyugat-Németországnak fejenként potom 5000 márkáért. Aztán megjött az étvágyuk és a  securitate családonként 20-50 ezer márkát is kaszált. S a német költségvetésből a németek a visszahonosításért fizettek, mint a katonatisztek. A hajdan csaknem 400 ezer szászból ma már csupán 15 ezren élnek Erdélyben. A Behajtás 1 hadművelet csak a szászokra vonatkozott. A Behajtás 2 az izraeli etnikumokra. A Behajtás 3 a minden további nemzetiségre. Nos, ez volt Románia kisebbség politikája. De ez meg is látszik a volt szász településeken. Véletlenül Székelyderzsről egy volt szász kisvárosba Erkedbe (németül Arkeden, románul Archita) keveredtünk földúton. Ma többnyire románok és cigányok lakják. A valamikor szebb napokat látott XIII. századbeli Arkedent az enyészet, a pusztulás, a szürkeség jellemzi. Az utcákon szemét, az egykor gazdag kereskedő épületek falait kikezdte az időjárás, betört ablaküvegek, a szél szabadon szaggatja az ajtókat, kapukat, rosszkedvű, rosszul öltözött emberek siettek lehajtott fejjel valahová. A tizenharmadik században épült, valamikori evangélikus erődtemplomot szintén a gazdátlanságot és a szellemi kiüresedést sugározta.

Nem véletlenül rettent meg Kós Károly nagy magyar, erdélyi építész és író a Trianoni békediktátum után, amikor az 1925-ben megjelent a  Varjú-Nemzetség című regénye. Előszavában ezt írta: “Született ez az írás akkor, amikor körülöttünk furcsán-hirtelen megfordult a világ és mi- alul maradtunk. Amikor az élő magyar hang erősen meghalkult és sokan és sokat jártuk a temetőket, hogy a régen elporladtakat idézzük és beszélgessünk az örökké némákkal. Amikor befogtuk a fülünket, hogy ne halljuk az új beszédet, amikor behunytuk a szemünket, hogy ne lássa meg az új világ a benne égő könnyeket, amikor szorosan  bezártuk a szájunkat, nehogy meg tudja valaki is, hogy a lelkünk ott belül halálos-keservesen sirat.”

Igen, hogy ne maradjunk újra és újra alul ezért kellenek a székelységnek, az összmagyarságnak olyan lámpások, mint Kelemen Levente unitárius lelkész és Fülöp Szabolcs református lelkész. Ők, a tanítók, akik tartják mindannyiunkban a hitet és viszik tovább a szót. Ilyen emberek mindig is voltak és ma is sokan vannak Magyarországon és a határon túl. Nem kell más csak mindig cselekedni és erőteljesen hallatni hangjukat.

A vezető képen Oklánd unitárius temploma és a helyi közösség. Prédikál: Kelemen Levente