Azt, hogy Durica Katarina regényének színpadi adaptációja megérintette a nézőket, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Vígszínház Házi Színpadáról közvetített előadások közül erre szavaztak a legtöbben, így a hétvégén újra meg lehetett nézni a felkavaró darabot. A rendes lányok csendben sírnak női áldozatok sorsán keresztül meséli el a dunaszerdahelyi maffia történetét, mindezt okosan építve, megrázó monológokkal, remek színészi játékkal. Kritika. (A darab egyik szereplőjével, Kiss Marival nemrég készített interjúnkat ITT olvashatja.)

MM – 061.hu

Rutinos online színházazó lévén az előadás kezdete előtt fel voltam készülve a legrosszabbra, vagyis arra, hogy nem tudom végignézni a darabot. Nem a téma megrázó volta miatt, hanem egyszerűen azért, mert még mindig nehezemre esik a színház és film között cseklő-nyakló új műfaj, az online színház befogadása. Persze bőven akad előadás, ami működik a képernyőn keresztül, de találkoztam olyannal is, ahol a sok kameraállás, az osztott színpad terei közötti mozgás átláthatatlansága, a hang rossz beállítása (értsd: ha suttogtak a szereplők, semmit nem lehetett hallani, ha feltekertem a hangerőt, akkor meg egy-egy harsány színészi megnyilatkozás után szétrepedt a dobhártyám) annyira elvette a kedvem az egésztől, hogy le is állítottam az előadást. Habár tavaly óta rengeteget fejlődött, sokszor még mindig az a benyomása a nézőnek, hogy a színházi interaktív műsorsugárzás továbbra is kísérleti szakaszban van, a sok igyekezet pedig olykor a visszájára fordul.

Kiss Mari (Fotó: Vígszínház/Gordon Eszter)

Innen nézve is üdítő Paczolay Béla rendezése, amely még úgy is bravúros, hogy egyértelmű, a háromszereplős darab nem kíván bonyolult díszletet, sem technikát, hiszen a sztori önmagában viszi az előadást. Paczolaynak volt már dolga tragikus történetekkel – ő rendezte a Péterfy-Novák Éva műve nyomán készült, nagy sikerű, Egyasszony című monodrámát – melyben Tenki Réka nyújt felejthetetlent -, amely egy mentálisan és testileg is súlyosan fogyatékos gyermekét elvesztő anya története. Akárcsak az Egyasszony, A rendes lányok csendben sírnak is megtörtént eseményeken alapul, és az is közös bennük, hogy a mélyen megrendítő történetekből rendkívüli erő és életöröm sugárzik, és a humort sem mellőzik. E kettősséget remekül jeleníti meg a rendező, az oldott pillanatok pedig kifejezetten jót tesznek mindkét darabnak.

Márkus Luca (Fotó: Vígszínház/Gordon Eszter)

Az egyterű színpad párhuzamos “használatba vétele” nem csak azért bizonyul jó megoldásnak a Vígszínház darabjában, mert átláthatóvá teszi az előadást, hanem mert ily módon Hilda (Márkus Luca), Júlia (Balázsovits Edit) és Erzsi (Kiss Mari) súlyos monológjai egymást kiegészítve árnyalják az előadást, és viszik egyre mélyebbre a nézőt a történetben. Mindhárman ugyanabban a panelházban laknak, egymás fölött-alatt, a darabban viszont közös térben léteznek, mégis egymástól elszigetelve. A monológok váltakozásának megvan a sajátos ritmusa, a három szereplő tekintete csak néhány alkalommal találkozik össze. A történet, az, hogy melyikük hogyan kapcsolódik a maffiához, fokozatosan bontakozik ki. Hilda, a gimnazista nem biztos magában, a kamaszkor útvesztőiben bolyong, egy dologban viszont biztos: rossz helyre született. Eleinte csak hallja a dunaszerdahelyi történeteket, aztán szemtanúja is lesz egy-két borzalomnak, végül vele is megtörténik az, ami sok más fiatal lánnyal akkoriban: csoportos nemi erőszak áldozata lesz. Erzsi, a nyugdíjas a tévésorozatok hamis világában és az alkoholban keres menedéket. Tagadásban él, ettől nagyon szenved, a valóságtól tudatosan elszigetelődve mégsem hajlandó belátni, hogy fia bűnözővé vált. Júlia, a fodrász pedig kihűlt házasságából menekülve, szerelemre vágyakozva próbál új értelmet keresni életének, bimbózó románca azonban tragédiával végződik.

Balázsovits Edit (Fotó: Vígszínház/Gordon Eszter)

A kiszolgáltatottság, az elfojtás, a mélyre eltemetett fájdalom a traumaregény, s így a darab központi témái. “Jobb hallgatni, félrenézni, továbbmenni, és csak csendben sírni. Főleg ha nő vagy” – szól a mű felütése. Az előadásnak viszont épp az ellenkező a célja: hogy ne maradjunk csendben. Merjünk beszélni a problémáinkról, próbáljuk meg letenni a mázsás súlyokat, amelyeket hosszú ideje cipelünk magunkkal.

A rendes lányok csendben sírnak az első olyan “karanténdarab”, amelynek igazán jól áll a streamelés, talán egy monodráma, kevés szereplős, kevésbé mozgalmas darab bírja el igazán ezt a műfajt, persze nem kérdés, hogy ez sem pótolja az élő színházi élményt. Durica Katarina valós interjúkon alapuló, tabudöntögető történetének egész biztosan helye van a színpadon, az utóbbi évek egyik legegyértelműbb válasza arra, miért érdemes a klasszikusok mellett kortárs műveket is bevinni a színházba.

Fotók: Vígszínház/Gordon Eszter