Üzenet Advent harmadik vasárnapjáról

A viola gyertyák után sercegve fellobban a rózsaszín is. Már három ég. Egyetlen maradt csak. Várakozunk… A bűnbánat után a harmadik gyertya az örömvasárnapot jelenti. Az öröm lehetősége pedig ott van mindenkiben…

Egyre hangosodó gyermekdal csendül fel valahol a távolban:
„Az öröm mindenkié,
az öröm mindenkié, 
csak meg kell keresni a forrását,
az öröm mindenkié…”

Az örömhöz egyetlen út vezet: a szeretet útja. Mondhatni az egyik feltételezi a másikat. A szeretet viszont gyakran üres lózung. Céltalan, felszínes közhely. Mert az emberiséget valójában képtelenség szeretni; egy-egy közösséget azonban már lehet; az egyes embert viszont kötelességünk. Mert ettől ember az ember.

Az ember szeretete az egyetlen kategorikus imperatívusz, amelyet szívünkbe vésett az Isten.

A mesterséges világ logikája nagy nehézségek elé állítja, s ítéli egyben boldogtalanságra az eltévedt európai embert.

A liberális alapvetés szerint az emberiséget kellene szeretnünk (“amellettünkélő ember” pedig mellékes), a kis közösségeket (a nemzetet, a családot) pedig elvetnünk, mint egyfajta bűnös együttműködést. A liberális demokrácia alapjain kialakult fogyasztói versenyfutás pedig csak a testi vágyainkat végtelenítette. Az ilyen együttélési formában elveszti Advent a jellegét.

Új és új igény születik lelkünkben a civilizáció által kínált anyagi javakért. S más ingerek nem is nagyon érnek minket – csak ha megkeressük a forrását. A gyermekdal sorai ismét felcsendülnek…

Az ember voltaképp több burokból áll. A legfelső réteg anyagi természetű. Amely keletkezik és pusztul. Sérülékeny és könnyen piszkolódik. Gyakran önző és akarnok. És lusta, végtelenül lusta és tohonya. Pedig bármennyi cicomát is aggatunk önmagunkra – igen hamar lehámlik majd rólunk. Aki önmagában és a másikban is csak ezt szereti – az tévúton jár.

A középső burok a lélek. Amely a szellemi mag és a test közötti kapcsolatot hivatott megteremteni. Kölcsönhatásban is áll vele. Ha szomorúak vagyunk sírunk, ha boldogok pedig nevetünk. Lelki folyamatainknak testi tünetei vannak. És fordítva.

A lélek kétfelé vágyakozik; kétfelé húz, akár a rosszul összepárosított kétfogatú szekér paripái. Az egyik zabos és a testi vágyakat űzi, míg a másikban ott van a szellemi tisztaság iránti igény. Egy csöppnyi, alig látható – a külső, anyagi burok által eltakart – szikra. Ami bizony könnyen kialszik minálunk, Európában.

Amikor a rózsaszínű gyertyát meggyújtjuk, valójában ezt a szikrát is fel kell lobbantanunk. Mert a valódi szeretet nem az emberiség, hanem a másik ember szeretete. Aki velünk szemben áll. Aki most is ránk néz. De ehhez meg kell nyílnunk, el kell mosnunk az önző ÉN határait; és a tisztán szellemi részünkkel kell kapcsolatot keresnünk a másik ember felé. Mert ez a valódi szeretet. Az öröm alapja. A boldogság lehetősége.

Ahogy a gyermekdal kántálja:

„A szeretet mindenkié,
a szeretet mindenkié, 
csak meg kell keresni a forrását, 
a szeretet mindenkié…”

/Nagy Ervin filozófus/