A magyar labdarúgó-válogatott tegnap este Wolverhamptonban sok tekintetben sporttörténelmi győzelmet aratott Anglia ellen. A 4–0-s siker nem csupán a legnagyobb különbségű győzelem, amit a szigetországiak ellen idegenben valaha is arattunk, de az Évszázad mérkőzésénél (Anglia–Magyarország 3:6) is nagyobb arányú, amellyel az elmúlt kilencvennégy év legnagyobb vereségét mértük a futball őshazájának válogatottjára. Ám bármekkora, bármily’ világraszóló diadalt arattak is fiaink, az igazi örömünk ezen jócskán túlmutató: van csapatunk, méghozzá egy olyan csapat, amelyet minden magyar a magáénak érezhet. A futball pedig lassacskán végre visszakapaszkodik oda, ahol a magyar néplélekben mindig is állt: a legmagasabb polcra. Nem szakmai elemzés következik most még, bár természetesen azt sem mulasztjuk el. Lélekből fakadó gondolatok jönnek, amelyeket – Istenem, de jó ezt kimondani – a magyar foci, a magyar válogatott teljesítménye vált ki.
Kicsi gyermek voltam, olyan 4–5 éves. Első futballélményeim homályosan derengenek. A válogatottat is láttam játszani és a bajnoki meccseket is folyton néztük otthon. Drága Édesapám mellett – Isten nyugosztalja őt – szóba sem jöhetett, hogy mást nézzünk, ha a tévében focit közvetítettek. Pláne, ha a válogatott játszott. Az ilyesmit illik az embernek továbbadnia, most már nálunk is így van…
Aztán eszmélésem éveiben egyszer csak feltűnt a színen a Mezey-válogatott. Valami elképesztő, szavakkal leírhatatlan élményt jelentett a játékuk. Illetve mégiscsak leírható, mert – igaz, már felnőtt fejjel, de – könyvet írtam belőle. Ezzel tartoztam annak a válogatottnak, amely – Édesapám belém oltott futballimádata mellett – örök életre megszerettette velem a focit. Az osztrák–magyar (0–3 Bécsben, a tegnapihoz hasonló álomjátékkal) és a magyar–brazil (3–0 a Népstadionban, nyolcvanezer néző előtt, szintén a tegnapihoz hasonló álomjátékkal) gyermekkorom örökre belém égett csodái.
Fantasztikus érzés gyermekként megtapasztalni, hogy micsoda bizsergést képes adni a futball, micsoda érzelmeket, micsoda felhőtlen boldogságot tud kiváltani egy győzelem, a jó játék és az a tudat, hogy „jók vagyunk”! Ezt adta meg a Mezey-válogatott. Illetve úgy pontos, és ott van a lényeg, hogy nekem a Mezey-válogatott, az egy korosztállyal idősebbeknek Alberték, Göröcsék, Vargáék, a nagyszüleim korosztályának Puskásék, Kocsisék, Cziborék, a dédszüleimnek pedig Toldiék, Schlosserék, Sárosiék, Zsengellérék.
Márpedig a titok itt van. Mi, magyarok nem csupán azért vagyunk a „tízmillió szövetségi kapitány országa”, mert a futball, mint játék, alapból is egy csodálatos dolog, hanem azért is, mert amióta a szurkolói emlékezet létezik, mi mindig tényezők voltunk, méghozzá a legfontosabb, legjobb „tényezők” egyike. Sőt, akadtak korszakok, csapatok, amelyek idején talán a legjobbak is voltunk. Ennek révén a futballszeretet és a futballsikerek iránti olthatatlan vonzódás a lelkünk legmélyebb rétegeibe van kódolva. A futballszeretet olyan természetes egy magyarnak, mint a levegővétel. Ezzel születünk, így élünk és tovább örökítjük ezt utódainkba.
Ezért lézengtünk az elmúlt évtizedekben, amikor a „futottak még” kategóriába süllyedtünk. Amikor pofozógépek voltunk, amikor egy-egy komoly ellenfél elleni meccs előtt nem is fogadtunk volna arra, hogy kikapunk, mert hát úriember olyanra nem fogad, amiben biztos. Ráadásul ezek a „komoly ellenfelek” egyre csak sokasodtak, egy idő után szinte már csak a Margitsziget-méretű miniállamok ellen mehettünk biztosra, de még ott sem okvetlenül mindig…
Aztán 2010-től – mint oly’ sok minden kis Hazánkban – ez is pozitív fordulatot vett. Miután a futball azon terepek egyike, ahol az anyagi és szakmai befektetések eredményei csak hosszú évek múlva kezdenek jelentkezni, így nem látszott rögtön az új irány. Legalábbis az eredményekben még nem. Felvillanásaink akadtak, de semmi több. Igaz, a sokszor hét szűk esztendő után egy-egy apróbb sikernek is nagyon tudtunk örülni, de aztán hamar jött a kijózanító, vagy inkább földbe döngölő pofon. Mígnem 2016-ban végre kijutottunk egy világversenyre – éppen harminc évvel a Mezey-válogatott utolsó vb-szereplése után – és nem is vallottunk szégyent. Talán ez volt a mérföldkő, és ez még akkor is igaz, ha utána jött egy Andorra elleni csúfos fiaskó.
Marco Rossi kinevezésével a megfelelő ember került a megfelelő helyre. Sokat elárult az olasz trénerről, hogy bár a Honvéd edzője volt előtte, nem lehetett fradistát vagy újpestit sem találni, aki orrolt volna rá. Alázattal, tisztelettel viseltetett mindig hazánk felé, a magyar futball felé, a magyar szurkolók felé, és látszott, hogy ez nem manír, hanem valóban megbecsüléssel van az irányunkban. Nézze meg bárki, ahogyan olaszként énekli a Himnuszt, amilyen vérmérséklettel áll az oldalvonal mellett, hogy győzelemre vezesse Magyarországot.
Persze, hogy a kezdetektől fogva nem volt baja vele senkinek, ráadásul egyre inkább meglátszott a keze munkája a csapaton is. Mi, szurkolók pedig egyre inkább levegőhöz jutottunk, egyre inkább érezhettük, hogy az áporodott, dohos, penészes, pinceszagú focilevegőnkbe – amit évtizedek óta kénytelenek voltunk belélegezni – valahonnan friss fuvallatok is érkeznek.
Kijutottunk a következő Eb-re is, és mivel időközben felépült Európa egyik legcsodálatosabb stadionja, az új Puskás Aréna, így hazai közönség előtt szerepelhetett válogatottunk egy világversenyen. Itt újra egymásra talált a csapat és a közönsége, mert azt láttuk, hogy ez a csapat tényleg a miénk, erre van miért büszkének lennünk. Nem ismernek elveszett labdát, nem ismernek fáradtságot, nem ismernek megalkuvást, ami mutatja, hogy ugyanazt jelenti számukra a címeres mez és a nemzeti színű zászló, mint amit nekünk jelent a nézőtéren vagy a tévék előtt ülve.
És ez már akkor is elég, ha éppen zakó van. Mert akármilyen orbitális közhely is, de mégis igaz: a labda gömbölyű, nem lehet mindig nyerni. De nem mindegy, hogy szégyenteljes vereséggel, megalázottan kell az öltözőbe kullogni, vagy emelt fővel lehet Himnuszt énekelni még a vesztes meccs után is. Rossi csapatánál mindig az utóbbi van, ráadásul amikor a vereségen túl a játék is kívánni valót hagy maga után, akkor jön Marco Rossi, Szalai Ádám vagy valaki más, és nem a bírókat szidja, nem az erős szélre, a felázott talajra vagy a rosszul nyírt fűre hivatkozik, hanem kerek-perec megmondja, hogy ez ma vékony volt… Ami a vereség ellenére növeli a csapat hitelét, mert ha az ember érzi, hogy nem próbálják hülyének nézni, akkor sokkal könnyebben átsiklik azon, ha valami nem sikerül. Kiváltképp igaz ez a szurkolókra.
A magyar válogatott nem lett hirtelen húsz világklasszis csapata. Nem lettünk olyan jók, hogy most aztán már mindenhol, mindenki ellen esélyesként léphessünk pályára. Továbbra sem baj, ha – amint arra Marco Rossi is célzott az angolalázás után – két lábbal a földön maradunk.
Ez a csapat azonban elért valamit, ami sokkal több, sokkal fontosabb mindennél. CSAPAT lett. Igazi csapat, amelyet lehet tiszta szívből szeretni, amelyért lehet rajongani, amelynek tagjait egyformán lehet kedvelni, amelyre büszkének lehet lenni és amellyel élmény elénekelni a Himnuszt a lefújás után.
Ha mindez csupán a „szimpatikus vesztes” szerepkörében jutna nekünk osztályrészül, még akkor is elfogadható volna. Ám itt már nincs szó ilyesmiről. Immáron rokonszenves győztesek kezdünk lenni. Bekerültünk egy olyan csoportba a Nemzetek Ligája A-divíziójában, amelyet joggal hívott mindenki „halálcsoportnak”, s amely után a legtöbben azt mondtuk, hogy „hát, ez van, de legalább ismét világklasszisokat látunk Budapesten”. Tettük ezt azért, mert az előzetes papírforma alapján nekünk, ebben a csoportban hat zakó nézett ki, jó esetben egy-két rúgott góllal. Csak a legvérmesebb szurkolók reménykedhettek abban, ami most van. A tabellát vezetjük, két győzelmet arattunk a világ egyik legjobb válogatottja, az Eb-ezüstérmes Anglia ellen, és először nyertünk tétmeccsen a szigetországban, ráadásul nagyobb különbséggel, mint Puskásék az Évszázad mérkőzésén.
Mit lehet ilyenkor mondani? Mi a megfelelő jelző? Hihetetlen? Szenzációs? Elképesztő? Fantasztikus? Földöntúli? Csodálatos? Igen, ez mind igaz! Ismét ott vagyunk a futballvilág térképén, mert egészen biztos, hogy ma mindenütt a világon leírják, bemondják és talán ki is értékelik, hogy Wolverhamptonban Magyarország 4–0-ra legyőzte Angliát!
De az igazi értéke ennek a csapatnak és ezeknek a csodálatos meccseknek mégsem ez. Az igazi értéke a hazai, gyermekek előtti angolverésnek, vagy a tegnapi káprázatos futballcsodának az, hogy a most felcseperedők is átélhették a maguk osztrák–magyarját vagy magyar–brazilját. Hogy több évtized után ismét életre kel a hosszú ideje szunnyadó futballimádat, és újból valóságosan is futballnemzetnek érezhetjük magunkat, és a futball okán is újra jó magyarnak lenni a világban.
A legnagyobb, még a győzelmeknél is nagyobb örömet pedig az adja, hogy újra van csapatunk és büszkén, felemelt fejjel lehetünk magyar futballszerelemesek, vérbeli szurkolók. Ennél pedig egész egyszerűen nem kívánhatunk többet.
Igaz, ezek után már nem is szeretnénk kevesebbel beérni…
Vezető kép: MTI/Koszticsák Szilárd
Szőnyi János
2022-06-25 at 23:41
Nagyon jó volt átélni és olvasni a leírtakat teljesen egyetértek az akarat diadala volt ez számomra!
aladin
2022-06-18 at 06:10
Legközelebb ha a magyarok elött letérdelnek az angolok a vége szopás lesz.
balfék
2022-06-17 at 13:04
Azt nagyon szeretem, amikor valamelyik magyar csapat idegenben játszik, és a hazai közönség nagyon hangosan szurkol, majd egy hang a közvetítésben eltűnik, és felváltja egy másik, ami magyarul kiabálja, mit kiabálja, ordítja bele az éterbe, hogy GÓL. Legyen az a hang éppen Gulyás László, vagy Hajdú B. István, nekem mindegy. Felemelő érzés, amikor egyszerre hallgat el a hazai tábor a döbbenettől.
u.i.: megkésve bár, de nyugodjon békében Ivica Osim, a Zeljo egykori edzője.
Nézzük_magát_a_dolgot
2022-06-17 at 12:41
Nagyok voltak a legények! Mindenki dicséretet érdemel, de én néhány mozzanatot kiemelnék, nem egy közülük fordulópontot jelentett. Sallai 2 gólja zseniális, különösen a második, amikor a kapust a bal lábra tologatás helyett jobb külsővel verte át. Szalai Ádám szíve-lelke pótolhatatlan. Ádám Martin a második Sallai-gól előkészítése során kicsikarta a labdát, a rá fürtökben akaszkodó angolokat lerázta magáról, mint medve a vizet, és fenomenális gólpasszal indította Sallait. Második gólpassza is aranyat ért (Nagy Zsolt sistergő gólja se kutya!), de a Gazdag-gól előkészítése is tanítani való. Ádám fejpárbajt nyer, villámgyors barcelonai tiki-taki után Nagy Ádámhoz passzol, aki kitűnő indítással kínálja meg Gazdagot, Gazdag pedig szépségdíjas gólt szerez. Még egy jelenet, ami mély nyomot hagyott bennem: Gallagher óriási előnnyel egyedül tör kapura, és Szoboszlai a reménytelennek tűnő helyzetben nem adja fel, gepárdként úgy futja le Gallaghert, mint amire csak Bale képes. Biztos góltól menekültünk meg, mert védőink nagy gólratörő lelkesedéssel az ellenfél kapuja előtt sereglenek, Dibusz előtt csak a nyílt zöldmező. Szép volt, fiúk!
Orientál
2022-06-16 at 20:03
KÖSZÖNET AZ ÉDESANYÁKNAK HOGY ILYEN SZORGALMAS TEHETSÉGES ÉS SIKERES SPORTOLÓ FOCISTÁKAT HOZTAK A VILÁGRA ÉS NEVELTEK FEL.
Locksmith
2022-06-16 at 18:48
Szia uram!
Angol zakó érdekel? 4-es méret.
UFF
ERZSI
2022-06-16 at 13:41
Világra szóló győzelem, amiben elsősorban Orbán Viktor hit, és mint volt focista tudta, hogy mit csinál! Tudta, hogy Puskás munkája, emléke mekkora érték a világban, ezért stadion formájában is emléket állított neki, majd a csapatnak megadta a lehetőséget, hogy felnőjön a Puskás arénához. Az ellenzéknek nem csak az orosz Puskin, kínai tudós, hanem a magyar Puskás is ellenség ma is, pedig ezek nem politikai karakterek, csak kiváló emberek a világból. Az ellenzék csak a maga fajtáját, a nem gondolkodót, pénzért mindenre képes és dolgozni nem szerető, hazát és nemzetet nem tisztelő emberekért rajong!
” ORBÁN VIKTORNAK MINDIG IGAZA LESZ” , erre kell figyelni, köszönjük az éles látását a tapasztalatokon nyugvó sikeres kormányzását és az ország felemelését. ÉLJEN SOKÁIG BÉKÉBEN VELÜNK EGYÜTT ORBÁN VIKTOR!
Guadin
2022-06-16 at 09:21
“Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson…”
Jáger Ferenc
2022-06-16 at 09:08
Köszönöm szépen Rossi Úrnak és a Fiúknak és Mindenkinek aki hozzátett!
Én egyedül szurkoltam egy étteremben egy pincérrel útban hazafelé egy üveg alkoholmentes sörrel, hisz vezettem még utána.
Végre van/lesz kedvem kimenni Magyar válogatott meccsre.
Ja, és köszönöm Gareth Southgate Úrnak , hogy kedvesen és gentlemenhez illően Minden Magyar Játékosnak egyenként gratulált és megtapsolta a Közönséget. (Az angol közönség már korábban elindult haza.)
Dusa Lajos
2022-06-16 at 08:31
Így megy ez. Ha nem a langyos hozzáállás van egy csapatban, akkor az esélytelenség köde lehullik róla. Rossi a maga következetességével, játékos-válogatásával nekünk a lehető legjobb edző. Túl azon, hogy mennyi -eddig rejtett- tehetségünk van, Rossi lelket lehelt a csapatba.
Most nem arról van szó, hogy egy nálunk jobbtól nem lehet kikapni, hanem arról, hogy a csapat mindent megtesz a sikerért. Ez nem mindig jön össze, de az ellenfelünk lehetőleg sose menjen biztosra, kissé tartson tőlünk.
Boldog vagyok, hogy az angolokat újra le tudtuk győzni saját otthonukban. Akármi lesz végül ebben a “halálcsoportban”, mi már reményeink fölött helyt álltunk. Ez a lényeg.
aladin
2022-06-15 at 22:16
A balliberális kommunista sport gyülölö szemetek most epét hánynak. Mint az analfabéta Karácsony már többszörösen egy autó vizsgát sem tud letenni, szobabiciklit vesz a gyerekének mert az utcán nem lehet közlekedni. Orbán Viktornak köszönhessük, hogy a világ felfigyel Magyarországra.
Frenkypilot
2022-06-15 at 22:09
Az angolok az eső cumi után a gyerekeinkbe kötöttek bele ,hogy rasszisták.Ezek a mi gyerekeink és nem a migránsoké,én büszke vagyok rájuk.Aztán a meg második még hatalmasabb cumi előtt a himnuszunkat gyalázták és jól lerasszistaztak minket.Hát gratulálok kedves angolok már nyakig benne vagytok a nyugat európai fertőben.
Mekkelek
2022-06-15 at 21:32
Csodálatos volt ma hallgatni puzsírt a spirit fm-en, ahogy azt röfögte, hogy szép, szép, de hát oktatásegészségügy, meg hogy Viktor elérte, hogy az ő hobbijáért rajong az ország. Ennyi maradt a hazaáruló oldalnak: a ketyós robika torz valóságértelmezése.
TS
2022-06-15 at 21:11
Fociláz hazánkban. A románok irigykednek.
PG
2022-06-15 at 21:04
Tegnap csak a második félidőt láttam a TV-ben. Mikor meghallottam, hogy az első félidőben rúgtak egy gólt a fiaink, hát tüstént bekapcsoltam a TV-t.
Nagyon jó volt látni, hogy immár nem bénáznak, hanem futnak a labdáért, sőt sokszor lefutották az angolokat is. Öröm volt nézni a játékukat. Ez a Rossi csodát művelt velük. Most már innen kell javulni. Jók voltak a fiúk egyénenként is, meg csapatként is, sőt láttak a pályán is, nemigen adták el a labdát. Gratulálok nekik!
bl
2022-06-15 at 21:03
A siker egyik titka, hogy a magyar, a lelke mélyén olasz. (Lehet huhogni, de az egymással harcoló városállamokból álló olasz történelem, meg a mi állandóan legyőznek és menekülnünk kell történelmünk egyforma. Egyforma az állandó parában és egyforma az egyéni kiválóságokra épülő túlélésben is.) Tehát egy olasz edzőt elfogad a magyar: érzelmileg is és értelmileg is.
aladin
2022-06-15 at 20:50
Gratulálunk Márco Rossinak, szép volt haver. Köszönjük a magyarok nevében.
nagy béla
2022-06-15 at 14:52
Kezdetben vala Viktor és rendbe rakta a gazdaságot. Majd belevágott a lehetetlenbe: megjavítani a demográfiai helyzetünket. Valami fejlődés ott is kétségtelenül elindult.
És akkor jött a lehetetlen küldetés: a magyar foci felemelése. Most már múltidőben. Sikerült neki!
Ki ez a fazon, honnan jött?
Köszi Viktor, csak így tovább!
nemzeti
2022-06-15 at 14:48
Nem harsog a hazaáruló ballib lapokon
ez a győzelem.
Vladtepesch
2022-06-15 at 14:09
4:0 . Victor/y. Orbán Viktor/y. Thanks Premier!!!
Vladtepesch
2022-06-15 at 14:08
Pozsonyi csata 2.0.
Miklósi Antal
2022-06-15 at 14:03
Ez úton üzenem Farkasházy Teddy-nek:
– Na mi van ?????
Katalin
2022-06-15 at 14:00
Végre van egy ilyen jó csapatunk!
Nem csak jó csapat, de végre azt a szellemet közvetíti mely az aranycsapat adott nekünk.
Összetartást, a hovatartzás megerősítésével. A baloldali kormányzások alatt pont az ellenkezője ment. Leépíteni a Magyar sportot, futbalt, azt a morális összetartozást mely mindig is a mienk volt. Megtörni a Magyar szellemet, erőt!
El kell törölni azt a gondolatot is, hogy a Magyar valahova tartozik. Végre megfordult az az irányzat mely ezt sugallta.
Gyurcsányék pont az ellenkezője volt. Azt sulykolták a Magyar semmire sem jó, semmirekellőek vagyunk. Orbán a sporton keresztül, a külhoni Magyararok felé fordulással megfordította.
Summa-summárum elkezdődött a sporttörténet újra írása, mely a fentieket erősítit bennünk!
Hajrá Magyarok, hajrá Magyarország!
Nagy Lajos
2022-06-15 at 13:49
Leültem a gépemhez, hogy leírjam a győztes mérkőzés alatti és utáni lelkiállapotomat. Kerestem a kommentek között hasonlót és találtam. Már ketten vagyunk(elég kevésen). KÖSZÖNJÜK MINISZTERELNÖK ÚR! Ez a győzelem igazán az ÖN győzelme. Cinikus, pimasz, kritikusok, olimpiát megfúró magyar gyűlölőkkel, árulókkal harcolva meggyőződéssel hitt, hogy tudunk nagyok lenni és minden lehetségeset megtett azért, hogy nagyok lehessünk, mint valamikor voltunk a fociban is.
Antónia
2022-06-15 at 13:19
Rózsa Zoltán!
Támogatom!
A pufajkás gnómnak még az emlékét is ki kellene irtani.
Rózsa Zoltán
2022-06-15 at 13:12
Kedves PS!
Nem indítanátok olyan petíciót, hogy a kommunista, magyarokat gyilkoló Horn Gyula helyett legyen inkább Marco Rossi sétány Budapesten?
Én biztosan aláírnám!
Sas
2022-06-15 at 13:10
Azért fura ez.Évtizedeken át még két normális passzt sem tudtak összehozni, a saját térfélről nem tudtak kijönni-un. lőtt passzokkal.-MOST KELL SZIGORÚNAK LENNI.NEHOGY VISSZAESSEN, MINT A MEZEY CSAPAT-MEXICÓBAN.
chatillon r
2022-06-15 at 13:05
az aranycsapat idején mi voltunk a világ legjobbjai. most messze nem. lehet, hogy félév múlva nem tudjuk legyőzni albániát vagy azerbajdzsánt. de hogy ezeket a szemét kioktató szivárványkodó, gyerek gyalázó köpnivaló patkányokat arcul vágtuk azt mindent megér. bármi történik ezután ezt nem veszi el tőlünk senki.
Karácsony.sk
2022-06-15 at 12:41
Ebből nem lesz kötelezetségi eljárás?
Hogyan mertünk nyerni a G20-ak egyik tagországa ellen?
Az EU nem adott rá engedélyt!
Zelenszkyj sem hagyta jóvá ezt a nyereséget!
Amúgy hajrá Magyarok!
Szlovákiából….
Sas
2022-06-15 at 12:40
JA.De legyünk óvatosak-mert, pl. 1982-1986— eleje—- között is volt.MÉGPEDIG MEZEYVEL………….
Ghandi
2022-06-15 at 12:40
Tökéletesen egyetértek a szerzővel. A magam részéről úgy gondolkodom, ha kikapunk mondjuk Argentínától 1:0-ra, Brazíliától 2:1-re, döntetlent játszunk mondjuk az olaszokkal, mind olyan mérkőzés lenne, amire már büszke lennék, és azt mondanám, igen, mi is játszuk a focit. De így… Csodálatos!
Remélem, a következő világversenyen nem bukjuk el a döntőt! 🙂
balfék
2022-06-15 at 12:28
Én nem is tudom, milyen érzések uralkodtak el rajtam a lefújást követően. Először az öröm, ahogy minden magyar gólnál is, tapsoltam, egyedül, itthon néztem. Örültem, és nem éreztem egy pillanatra sem, hogy érdemtelen volt az a 4-0. Minden gól csodálatos volt. Pontos, tűpontos. Utána megnéztem pár összefoglalót, és elkezdtem keresni, hogy az angolok mit mondanak róla. És mosolyogtam, magamban még először ki is nevettem őket. De aztán lenyugodtam, és nem haragszom rájuk semmiért. Olyanok, amilyenek. Rászolgáltak, méltóképp meg is büntették őket a srácok. Nem nevetek rajtuk, nem is sajnálom őket. Azt a profi munkát magasztalom, amivel a “kivégzést” végrehajtották a magyarok az angolokon.
Olyan érzés, mintha valami rossztól megszabadultunk volna. Mintha végre az a rossz dolog, ami velünk volt a születésünk óta (41 éves vagyok), elérte végre a lejárati idejét, és eltűnt. Szabadok lettünk. Azt csinálhatunk, amit akarunk, és nagyon jó dolgokra vannak forrásaink. Nem is tudom, tényleg, leesett egy láthatatlan lánc, ami lehúzott eddig. Tavaly már szinte megvolt, de még nem jött el az ideje. Most, 2022 nyarán, ilyen fantasztikus, csodálatos diadallal, talán örökre ledobtuk magunkról azt az árnyékot, ami eddig negatív irányba akart terelni. Nyugalom van, megkönnyebbülés, öröm, hála a csapat felé, a szurkolók felé, Hajdú B. István felé, akinek a hangja még most is cseng a fülemben. Egy új korszak jön, csak meg kell ragadni a lehetőségeket, és élni kell velük.
Így érzem most magam. Nagyon nagyon örülök, hogy ezt ha csak tv-n keresztül is, de láthattam, végig izgulhattam. Most még jobb magyarnak lenni, pedig eddig is nagyszerű érzés volt.
ZUGLÓBA NEMMEGYEK MERT ELÁSNAK
2022-06-15 at 12:15
Itt az idő köszönetet mondani Orbán Viktor miniszterelnök úrnak,hogy volt hite, kitartása vsszavezetni a labdarúgást az őt megillető helyre.
Contrabass
2022-06-15 at 11:53
Igaz kedves Kovács Atilla, maximálisan egyetértek! Azt hiszem a kócos Borisz ezek után betiltja a focit a szigetországban. Magyar zászlót ezután még fejjel lefelé (olasz) sem akar látni.
Odüsszeusz
2022-06-15 at 11:45
Hihetetlen. De ugyanakkor csodálatos! Minden,/még nem focirajongó/magyarnak is megdobogtatja a szívét! Gratulálok! Több ,mint 60 évet kellett várnunk rá. De sikerült! Csak így tovább!