Hitvány az magyarnak, aki ma nem örül
Nemzettudatunkból eredő büszkeségünk ellenzőinek fekete napja volt tegnap, ahogyan minden térdeplés-mániásnak Európában. Ezt a fiaskót bizony valahogyan meg kell magyarázni. No, születtek is jobbnál jobb teóriák.
***
Személyes kedvencem annak a magyar(országi) senkiházinak (nevét nem jegyeztem meg) az okfejtése volt, aki azt taglalta, hogy most végre megtudtuk, hogy egyáltalán van ilyen, hogy Nemzetek Ligája, mert erről eddig még senki sem hallott. Megjegyezte továbbá, hogy ez a bizonyos Nemzetek Ligája valójában barátságos mérkőzések sorozatából áll. Igen jól sikerültek a brit sportlapok szalagcímei is, kiváltképp, amelyik arról szólt, hogy „Anglia: 0 – Rasszisták: 4”. Utóbbiak természetesen mi vagyunk, de hát ezt mondanom sem kell. S még ezer szerencsénk, hogy az Amerikai Egyesült Államokban nem divat a hagyományos labdarúgás, így ott nem velünk foglalkoztak, hanem azzal, hogy a „nigger” szót hogy a jó életbe foglalhatja a nevébe egy ország? Utalva ezzel szerencsétlen Montenegróra. Voltak viszont szívmelengető hozadékai is Az Évszázad Meccsének, gondolok itt Románia 3 gólos csúfos vereségére (részvétem, Fekete-Győr), amiért is a román sportlapok élénk fejtegetésbe kezdtek, miért is vannak fényévekkel elmaradva a magyar sporttól? Nemcsak a focitól, hanem minden sporttól! Az egyik szakértő egyenesen azt találta mondani, hogy azért, mert Orbán Viktor 2011-ben megindított, menedzser-szemléletű sportfinanszírozási rendszere mostanra érett be.
***
Igazából ezek persze triviális dolgok, és nem is akartam erről írni, de elgondolkoztam, hogy mi másról írhatnék? Meggyőződésem ugyanis, hogy aki tegnap este óta nem lubickol a magyarságában, és nem azt érzi, hogy ide nekem az oroszlánt is (megvolt négyszer!), az mindenképpen hitvány, de semmiképpen sem magyar. Ez a mérkőzés ugyanis túlmutatott azon, hogy valaki szereti-e a focit, vagy sem. Még csak túlságosan sportkedvelőnek sem kellett lenni ahhoz, hogy az ember szívét átjárja a hazaszeretet melegsége. Mert ami történt, az történelmi léptékben mérhető.
És amiről hála Istennek néhányan írtak azért, hogy tegnap két győzelem született: egy a pályán, és egy másik a lelátókon, ahol szurkolóink a hazai szurkolótábort győzték le, nem csak önuralomban, de hangban is.
***
Akadtak persze olyanok, akik még ezen is fanyalogtak. A populista nyavalygók közül is van kedvencem, így hangzik: „és ettől a 4:0-tól (0:4 volt, te nyomorult - vbt) mennyivel lesz olcsóbb a kenyér a boltban?" No, erre már én is bólintottam egy nagyot, hogy hát igen, ilyesmit várna az ember azoktól, akik még ennek az örömteli diadalnak a kapcsán is csak O1G-zni tudnak. Nem kell különösebb jóstehetség viszont ahhoz, hogy az elkövetkezendő napokban a következő vélekedésekről lehet majd olvasni ellenzéki körökben:
- Rákosi alatt is nagyot ment a magyar foci. Hiába, na, a diktátorok alatt jól rúgjuk a bőrt. - Ha az a kapufa bement volna, és azért a nem ellökésért 11-est kapunk, máshogy nézett volna ki a végeredmény. - Könnyű volt 10 ember ellen. Igazi putyini szemlélet. - A vészkorszakra hasonlított az egész: a britek bátran kiálltak a másság ellen, a nácik pedig otthonukban bombázták őket. - Lejtett a pálya, nekik fújt a bíró, és odahaza 30 ezer fasiszta magyar kisgyerek mondott a győzelmükért feketemisét.
***
Annyi bizonyos, hogy szeptemberig mi vezetjük a halálcsoportot. Hmmm… Halálcsoport! Amilyen félelmetes volt kimondani a sorsoláskor, olyan röhejes kimondani most. A tegnap este sikeréhez pedig csak ennyit:
Ha egy szakértőkből álló csapat jó vezetővel az élén élvezi nemzete töretlen bizalmát, és nem hallgat a laikusok kritikáira, akkor az a csapat előbb-utóbb a győztesek közé verekszi fel magát.
() VBT ()
Kiemelt kép: Koszticsák Szilárd - MTI/MTVA
