A Nagy Háború befejezésének századik évfordulójára a napokban megjelent Maruzs Roland hadtörténész, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum alezredesének új kötete. A Virtus dolgában töretlen című könyv azokról a magyar katonákról szól, akik az I. világháborúban bizonyítottan megkapták a kiemelkedő hősiességért adományozható Arany Vitézségi Érmet.

MP – 061.hu

„Maruzs Roland nemcsak kutatja a háborúkban harcolt magyar vitézek életét, leírja tetteiket, hanem tevőlegesen tenni és harcolni akar értük azért, hogy a magyarok ismét tiszteljék a régi nagyszerű katonáinkat. A szerző könyvei, cikkei, előadásai mind a magyar hősiességet magasztalják, ápolja hőseink, harcosaink emlékét, és teszi ezt a legmagasabb tudományos igénnyel” – méltatta a szerzőt és új kötetét annak szerdai bemutatóján Schmittné Makray Katalin. A volt köztársasági elnök felesége, akit 2011-ben zászlóanyának kérte fel az MH Ludovika Zászlóalj, elmondta, a téma azért is különösen fontos a számára, mivel maga is katonacsaládban nőtt fel, felmenői katonák voltak, vitéz nagyapái mindketten harcoltak az első világháborúban. 

Az Arany Vitézségi Érmet, az egyik legmagasabb kitüntetést, amit a legénységi, altiszti állomány tagjai az első világháborúban megkaphattak, 1789-ben alapította II. József, a “kalapos király”. Még abban az évben a Belgrádot ostromló császári királyi haderő tíz magyar huszárja érdemelte ki a kitüntetést, amikor rohammal bevették a Rácvárosnak nevezett területet a nándorfehérvári diadal egykori helyszínén. Az első világháborúig csaknem kétezren kapták meg az érmet, több mint negyedük magyar volt. A nagy háború kiterjedtsége az adományozottak létszámán is megmutatkozott: közel 4800 katona érdemelhette ki az Osztrák-Magyar Monarchia haderejében, közülük 1568 fő volt a magyar honosságú katona, de sokan már csak posztumusz kaphatták meg a kitüntetést. A magyar ezredeket mindig a “legkeményebb” helyeken vetették be a háborúban, kitüntetettjeik aránya pedig jól mutatja a magyar katonai erényeket, teljesítményeket.

Illésfalvi Péter hadtörténész a könyvbemutatón rávilágított: a kötet voltaképpen egy adattár, amely hároméves kutatás eredményeit, illetve a benne foglaltak megértéséhez elengedhetetlen információkat, dokumentumokat tartalmazza és alapvetően az osztrák hadtörténész Jörg C. Steiner könyvén, a két világháború közötti időszakban is megjelent publikációkon, valamint levéltári forrásokon alapul. Utóbbi azért is fontos motívum, mivel ebben az időben többnyire forrásjelölések nélkül jelent meg a vonatkozó szakirodalom. Maruzs a budapesti és bécsi levéltárakban fennmaradt iratok alapján állította össze a névlistát és több család megkeresésével kutatta azoknak a körét, akik bizonyítottan megkapták az Arany Vitézségi Érmet, feltüntetve azt is, hogy melyik fronton, hadműveleti területen harcoltak, és milyen haditettel érdemelték ki az elismerést.

A könyv szereplői között akad olyan, aki egyedül 17 orosz katonát “küzdött le” közelharcban, más a román fronton egy tiszttársa megmentésére 22 román katonát fegyverzett le, de olyan kitüntetett is van, aki szanitécként az olasz fronton számos bajtársát mentette ki az ellenséges tüzérségi tűzből. Mintegy száz ilyen “ütős” haditény leírása szerepel a kötetben, de külön névjegyzék tartalmazza annak a több mint 300 katonának a nevét is, akik bármilyen más forrásban felbukkantak Arany Vitézségi Érmesként. A szerző munkáját, kiemelten a magyar honosságú katonák felkutatását alaposan megnehezítette, hogy a monarchia időszakában a nemzetiségi illetőséget nem tartották nyilván – magyarázta Illésfalvi Péter.

„A második világháborúban a frontokon harcoló katonák között elterjedt mondás szerint a kitüntetés olyan, mint a szőnyegbombázás: mindig a hátországot éri és ártatlanokat talál el. Az Arany Vitézségi Érem más kategória volt, mivel alaposan körüljárták, kinek ítélik oda ezt a nagy presztízsű kitüntetést. Nem akármilyen hőstettekért kaphatta meg a katona” – mondta a hadtörténész. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a hozott, új tudományos eredményen túli magasztosabb célja is van az alezredes munkájának. „Nem a háború dicsőítéséről, és azoknak az embereknek a dicsőítéséről van szó, akik géppuskával, szuronnyal mészárolták egymást a harctéren, hanem a például szolgáló helytállásuk bemutatásáról, különösen azután, hogy az 1945-től 1990-ig Magyarországon működő cezúra mindezt lehetetlenné tette”.

Makray Katalin és Maruzs Roland a könyvbemutatón

Illésfalvi Péter szóvá tette azt is, hogy a nagy háború egykori hadviselőinek országaiban mindenütt jóval több ilyen kiadvány jelenik meg, különösen most, a centenáriumi időszakban, és néhol kifejezetten tanulságos a mód, ahogyan ápolják a hőseik emlékét. Példaként hozta fel, hogy az Egyesült Államok hadügyminisztériumának honlapján, a kongresszusi becsületéremmel kitüntetett katonák listáján szereplő nevek szinte mindegyikének külön honlapja van, a katonai kiképzéseken pedig minden újoncnak álmából felriasztva is tudni kell felsorolni az ezrednél szolgálatot teljesített kitüntetett katonák nevét. „Ez olyasfajta szellemiség, amit nagyon jó lenne eltanulni tőlük” – mondta.

Vezető fotó: Horváth Péter Gyula