Marosvásárhely többet érdemel – vagy mégsem?

Általában  úgy vagyok vele, hogy igyekszem megtalálni a modus vivendit a környezetemben élő, de velem homlokegyenest ellentétes nézeteket valló emberekkel. Mert hát – ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni – először emberek lennénk, aztán magyarok, s végül – de nem utolsósorban – bizonyos politikai nézeteket valló, ideológiákat követő egyének. Ha pedig annyira másként látjuk a világot, hogy már lehetetlennek tartom a közös hang – a legkisebb közös többszörös –  megtalálását, akkor megpróbálom kerülni a találkozások lehetőségét. Az elkerülhetetlen súrlódások elkerülése végett, a békés egymás mellett élés érdekében. Ami vagy sikerül, vagy nem.

Sokan mondják, hogy Marosvásárhely jelenlegi lakossága két, etnikailag különálló, párhuzamos társadalmat alkot. A kettő közt pedig nincs, vagy csak alig van átjárás. A megállapítás nagyjából helyénvalónak tűnik, azzal a kiegészítéssel, hogy immár van egy jelentős, folyamatosan bővülő, a vegyesházasságok „eredményeként” létrejött keverék réteg is, amely csak látszólag átmenet a két párhuzamos közösség között, lényegében a többségi etnikumhoz mindenképpen hasonulni vágyók agresszív csoportja. Honnan e késztetés, már-már beteges vágy a kompenzálásra, annak társadalomlélektani okait csak tudós emberek tudnák megállapítani.

Az utóbbi időkben – úgy a rendszerváltás óta – már egy másik, egyre mélyülő  törésvonal is jelentkezett a vásárhelyi magyar társadalomban: az egykori pártállami idők haszonélvezőiből, azok utódaiból verbuválódott agresszív neoliberális nézeteket vallók tábora és a többiek között. Igen, az egykor kozmopolitáknak nevezett, ma baloldali liberálfasiszták köre, akik szinte teljesen kisajátították maguknak a kulturális életet, a médiát, és természetesen a politikát. Megmondóembereik minden alkalmat megragadnak, hogy a költővel szólva akaratunkon kívül boldogítsanak.

Nos, ezúttal képtelen voltam fölényesen átsiklani két, az összefogásost játszó budapesti ellenzéki körökben sztárolt vásárhelyi díszpinty – mondhatnám: falusfelem, ha már feltételezhetően legkevesebb mucsainak tekintenek – liberálbolsi megnyilvánulásain, amelyek szinte egyszerre, egy időben kaptak nyilvánosságot. Hol másutt, mint az anyaországban, ahol egyesek már 2010 óta folyamatosan a sajtószabadság megszűnése miatt keseregnek, az ellenzéki hangok elnémítása miatt toporzékolnak. Amiért természetesen nem más a hibás, mint a Fidesz, pontosabban az Orbán-kormány.

Az egyik, az RMDSZ által futtatott, születésnapi megünneplését színházigazgatóként elrendelő, a plagizálás vádja alól magát máig nem tisztázó ripacs azt merte nyilatkozni eszmetársa, Karácsony Gergely által készített podcastben, hogy a 2004-es referendumot megelőzően a határon túl rekedt magyarok ellen kampányoló, azokat megtagadó Gyurcsány Ferenc „nem egy rossz ember, neki nincs semmi baja a határon túliakkal”. Továbbá: „Nagyon racionális ember lehet, megnézte a statisztikákat, és azt mondta, nekem itt van még pár szavazatom, ha azt mondom, hogy nem”. Gáspárik szerint a kettős állampolgárság „gazdasági tevékenység”. „Én nem vagyok magyar állampolgár, mert számomra annyira természetes a magyarságom. Papírom legyen és egy langyos Törleyt elfogyasszak a konzul úrral?” – jelentette ki nagyképűen.

Parászka Boróka az egykori Népszavás, szintén Orbán-fóbiás Németh Péternek adott interjút, amelyben egyebek mellett kifejti ars poeticáját, hogy az embernek el kell döntenie, hogy melyik oldalon áll, márpedig ha az ember újságíró, akkor ez nem kérdés”. Máris hozzá tenném: abban igaza van, nem lehetünk független-objektívek, abban viszont, hogy amint mondja: „az újságíró ne sáfárkodjon a nyilvánossággal, és semmiképpen se legyen gazdag, ne legyen pénze. Egy újságíró legyen kibaszottul szegény.” Az meg sem fordult volna a fejében, hogy szegénysége okán válhat a hatalom, a politika kiszolgáltatottjává. Merthogy élni kell, és „primum vivere, deunde philosophari”.

Parászka a tőle megszokott elfogultsággal nyilatkozik például a cigánysággal kapcsolatosan is: „van cigányellenesség és konfliktus Erdélyben is, de ennek a jelentős része Magyarországról átvett, vagy szított ellentét (túl a tradicionális szembenállásokon – nem szeretném elkenni azt sem). A 2009-es gyilkosságok óta, és a magyarországi rasszizmus felerősödése óta, mindenesetre nagyon sokat romlott a helyzet”.

A magyarságára nem sokat adó – ha nyilvánosan meg nem is tagadó, de a jelek szerint egyértelműen szégyellő – Gáspárikhoz hasonlóan egyenesen benyal a románoknak, amikor kijelenti: „A románok tudták, hogy meddig mehet el a kisebbségi elnyomás, hol és mikor van szükség kompromisszumra, hogy fenntartható legyen a rendszer. Amióta Románia az unió tagja, és szerteszét él a román diaszpóra, azt is megtanulták, mit jelent idegen nyelvű közegben lenni, kisebbségként. Azóta érezhetően toleránsabbak.” Mit mondjak: ezt akár a titkosszolgálatoknál is diktálhatták volna Borókának.

Jut eszembe: ha jó három évtizeddel ezelőtt, a magyarellenes pogromot követően, nem vándorolnak ki vásárhelyi magyarok ezrei akkor a parászkák, gáspárikok, s a hozzájuk hasonló figurák talán labdába sem rúghatnak… Vásárhelyen semmiképp.

Ez is érdekes

Himnusz a szabadságról

A sors különös kegye folytán érdekes, de inkább értékes élménnyel gazdagodhattam a minap: Budapesttől Kolozsvárig …

2 hozzászólás

  1. Erdélyi magyarok sorsa más, de bizonyos témákban gyorsabbak lehetnének a saját és magyarság érdekében.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük