Real-Atlético, avagy egy „polgárháborús” döntő anatómiája

Ki lépi át az árnyékát? Zidane vagy Simeone? Futballtörténeti, focifilozófiai elemzés a szombati Bajnokok Ligája-döntőre készülve.

SZERENCSÉS D. MÁRTON – PestiSrácok.hu

Sokan féltették a Real Madridot Rafa Benítez (a Juventus által brutálisan eluralt Serie A-ból érkező, megkopott edzőből már hiányzott a Real-szintű keret eligazításához szükséges fajsúly, jelenlét) eltávolítását követően a megkérdőjelezhetetlen klub- és világfutball-legenda Zinédine Zidane edzői kinevezésétől (lásd.: az A.C. Milan bukott futballhéroszait – Seedorf, Inzaghi). Nem volt igazuk:

„Zizou” átvette a Carlo Ancelotti-féle, agresszív, taktikailag flexibilis, szabad és kreatív Real örökségét.

A kezdeti nehézségek ellenére – a védelemben mutatkozó vissza-visszatérő problémák (a hibákat leginkább Modric és Kroos tökéletes helyezkedésének kialakításával, a két középpályás folyamatos visszazárásával, mélységi irányítói szerepkörrel sikerült orvosolnia Zidane-nak) – hamar kialakult egy adaptív, ugyanakkor játékos és uralkodó támadófutball.

Sokat sejtető módon Zidane taktikai elképzeléseiből egyszerre kiolvasható Ancelotti szellemi hagyatéka és Guardiola középpályás-pozíciós „dogmatikája”. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy középpályás labdabirtoklásra törekvő, támadó és aszimmetrikus 4-3-3-ból könnyedén váltanak védekező, statikusabb 4-4-2-re (vagy a hasonló filozófiából adódó 4-5-1-re). A cél és az eszköz: a középpályás dominancia, az ellenfél karmestereinek blokkolása, megzavarása, az ebből következő fölényes labdabirtoklás. Casemiro beépítésével, az Isco–James páros kikerülésével ténylegesen stabilizálódott a középpálya, és Modric-Kroos duó végre biztonságosan használhatja kreativitását a támadásszervezésekkor. Várhatóan ez a „felállás”-  kiegészülve a szélen Marcelo és Carvajal kiegészítő-támogató előrejátékával – lesz elsődleges irányelv az Atlético védelmének feltörésében).

A fiatal Casemiro folyamatos, meghatározó teljesítménye és Jesé, Vázquez villanásai is bizonyítékok arra, hogy Zidane a csapat folyamatos, szisztematikus építésében gondolkodik. De, ami a legfontosabb;

jelenlétével újra megjelent az együttműködés, a bizalom és a nyugalom a blancóknál. Zidane ’tudja, mit csinál’, ’mire vállalkozott’, és rendelkezésére áll a kellő mentális erő, önfegyelem, a győzni tudás.

A csapat bizalmát pillanatok alatt megszerezte, – az öltözői hangulat arról tanúskodik, hogy az új Ancelottit látják benne – és Ronaldo, sőt Bale is kiváló formában játszik a francia kezei alatt (a Zidane-nal lejátszott 23-ból meccsből csak hét mérkőzésen nem rúgott gólt a portugál, és még többet vállal, nagyobb sikerrel). Persze Zidane szempontjából baljós előjel, hogy francia edző még soha nem nyert BL-t (se Wenger, se Deschamps). Vajon sikerül megtörnie az „átkot”?

Simone és Zidane még az olasz Inter és a Juventus színeiben

„El Derbi madrileño”, a madridi derbi Milánóban

A két csapat a bajnokságban lejátszott igazi városi derbije (a „Blancók” hazai pályán kaptak ki, a feltűnően jobban szervezett „Matracosoktól”) mérföldkő volt mindkét edző számára. Simeone számára a bizonyosságot, morális esszenciát és a revans érzetét adta; Zidanenak viszont a lehetőséget arra, hogy önkritikával éljen, újragondolja csapata felépítését és megálmodja a már említett győztes kombinációt, a Modric-Kroos-Casemiro középpályát. Egyébként, innen datálható a két csapat elképesztő sorozata is;

ebben a szezonban úgy tűnik, mintha a két rivális valódi ellenpólusa, katalizátora lenne egymásnak. Működik a Zidane – Simeone kémia.

Ennek a különleges hangulatú döntőnek, nagy múltú derbinek a közvetlen – Simeone szempontjából különlegesen fontos – előzménye a 2014-es végső, a két csapat közötti BL összecsapás (ami tízedik Bajnokok Ligája serleget jelentette a „Blancók” számára, Carlo Ancelotti-nak pedig a harmadikat). A Real szempontjából érdekes kérdés, hogy sikerült-e valójában pótolni a két évvel korábbi döntő kulcsemberét, Ángel Di María-t (aki sok több szempontból is Ancelottihoz passzoló játékos volt); vagyis, hogy csapatszinten sikerült-e Zidanenak megtalálni, azt a „mindenest”, sokoldalú zsenit, aki részt vállal a támadásépítésben, a védekezésben és – ezeket tetézve – pontos, használható beadásai is vannak. Zidane feladata: az egyensúly, a kreatív és fegyelmezett játék közötti érzékeny egyensúly fenntartása az egész mérkőzés alatt. Simeone számára kérdés pedig az, hogy sikerül-e mentális, erőnléti szempontból egyben tartani a csapatot, fenntartani csapatrészek fegyelmezettségét, esetleg sikerülhet-e ’kihúzni’ a meccs végéig (a lehetséges hosszabbításig) és bedobni egy friss cserét (a középpályára). Mert, ha van tanulsága az előző egymás ellen játszott döntőnek, akkor „az”, hogy bár az Atletico taktikája, védekezése óramű pontossággal működik, a meccs előre haladtával felemészti a csapat összes tartalékát.

Így a tökéletesre csiszolt szervezettség önpusztítóvá válhat (ezt láthattuk a Barcelona elleni bajnokikon is).

Franco tábornok és a foci identitásteremtő ereje

Történelmi párharc: baszkok, Franco és a polgárháború

A két klub eltérő filozófiája, identitása természetesen nem csak a taktikai, transzferpolitikai, marketing kérdésekben tükröződik. A rivalizálás a spanyol polgárháborúig vezethető vissza. Az Atléticot baszk diákok alapították Athletic Club de Madrid néven. A Franco-időszak alatt megtiltották a baszk nyelvű csapatneveket; innen az elváltoztatott „Atlético” előtag (a csapat mára szinte teljesen elvesztette baszk, baloldali identitását, ezt az is jelzi, hogy a csapat nem változtatta vissza a nevét – az Athletic Bilbaoval ellentétben). Így sokan – hibásan – azt feltételezik, hogy az Atlético az elsőszámú baloldali csapat – szemben a „királyi”, royalista Real Madriddal.

A valóság sokkal árnyaltabb. Franco első „kedvenc”, preferált csapata éppen az Atlético volt, csak később „váltott” a Real felé.

Így inkább tűnik fel a párharc egyfajta „testvérháborúnak”, „testvérrivalizálásnak”, amiben az Atlético az ’irigy kistestvér’ szerepét kapta. Az igazi madridi, baloldali kiscsapat továbbra is a Rayo Vallecano. Így már az Atlético szurkolók gúnydala is másképp hangzik, nem? „…el equipo del gobierno, la vergüenza del país…” („…a kormányzat csapata, az ország szégyene…”). Természetesen az „ősi” ellentéteket nem lehet leegyszerűsíteni, továbbra is megkérdőjelezhetetlen tény, hogy az androgün, megközelíthetetlen, aszexuális Real durva, direkt kontrasztban áll a maszkulin, férfias, izzadságszagú, hús-vér Atléticoval.

Rövid kitérő: Az Atlético a Simeone-éra előtt próbálkozott a „nagycsapatos úttal”, kevés sikerrel (ebből is látszik, hogy a klubfutballban korszakváltás, erőviszonyok átrendeződése zajlik – most nem futballreformokról, a játékrendszer-innovációról, a „tiki-taka” viszonylatáról van szó –,, hanem sokkal inkább a klubidentitás megtartásáért, újraélesztéséért. Sok korábbi eredményes, sok pénzt költő, BL-győztes „nagycsapat” szenved hasonló szimptómáktól, lásd Internacionale, Milan, Liverpool, stb. A közeljövő futballforradalmai a kiárusított identitás visszaszerzésére kell, hogy irányuljanak. Ezért reménykeltő jelenség – minden ellenvetés ellenére – a Simeone vezette Atléti.

Bármennyire is tisztelem Simeone-t, meg kell, hogy valljam: egyszer valójában csalódtam benne; az előző év utolsó BL-csoportmeccse alatt, amikor egy gyanúsnak mondható langyos, „bundameccset” (?) (0-0) hozott a Juvéval, Torinoban (Pirlo az egész meccs alatt belső védőt játszott, Simeone pedig nem cserélt. A döntetlen tökéletes eredmény volt, mert az Atléti biztos továbbjutóként nem volt veszélyeztetve, a Juve pedig a döntetlennel biztosította a legjobbak közé kerülését, kiütve ezzel a nagyot küzdő Olympiakoszt).

Simone, az őrült mágus

„Sentimiento de rebeldía”, a „lázadás érzete”

2011-ben amortizálódott közegbe, egy klub-identitásválság kellős közepébe érkezett Simeone, aki kultúrateremtő géniuszával, elképesztő fanatizmusával új, biztos alapokra helyezte a „Matracosok” jövőjét. Kevés ilyen képességekkel bíró, filozófiával bíró topedzőt látni a kortárs futballban. Valaki habitusáért, extrémitásért szereti, valaki ennek ellenére megveti, lenézi. Amikor Simeone extrém meccseléseit figyeljük, gyakran eszünkbe juthat, hogy a háború az „őrület gyakorlata”. De (ennek ellenére)

ne gondoljuk, hogy Simeone egy proletárdiktatúra vasöklű, nyers-stílusú, középszerű-intendánsa, tábornoka, aki csapata brutalitásával, ravaszságával ér el átmeneti sikereket

(a 2013-as, 2012-11-es Atléti még valójában erre épített, mert a konkrét fizikai fölény bizonyult csak hatékony fegyvernek a tiki-taka „intellektuális” fölényével szemben).

Simeone munkáját jól jellemzi Godín folyamatos, egyenletes teljesítménye; az, hogy hogyan lehet valaki egyszerre sziklaszilárd, fegyelmezett és intelligens védő, ha szükséges irányító és jól fejelő, a szögleteknél, pontrúgásoknál kapura veszélyes játékos. Az uruguayi hátvéd az esszenciális, a legnemesebb érlelésű Atlético futballista (megjegyzés: figyelni kell az uruguayi védő-iskolát, mitől ilyen jó?). Simeone filozófiájának kulcsszava a „kompaktság” kell, hogy legyen. Teljesség, tökéletesség, ami a csapatrészek, a csapattagok közötti távolság folyamatos szűkítéséből építkezik. Ebből, az irányadó taktikai elemből épül az Atlético jellegzetes kontrajátéka, védekezése. Ebből’ a totális tömörségből, sűrűségből, mélységi védekezésből és a területvédekezés-emberfogás megfelelő elegyéből következik az, hogy szemből szinte „feltörhetetlen” a védelme (ilyenkor gyakran a védelem és a középpálya szinte egymáshoz „szorul” a 16-oson belül vagy közvetlenül előtte), így az ellenfél a szélekre, beadásokra, az ékek megjátszására kényszerül. Ebből adódóan a szélső védőket a középpályáról megtámogatva könnyen lecsapdázzák (a passzirányok folyamatos zárása) a veszélyeztető ellenfeleket. Az ellenfél labdavesztése után a gyors labdajáratás és kiugratás a szűk, és közvetlen kapcsolat miatt eleve „adott” tényező. A formáció szinte mindig a klasszikus 4-4-2 vagy annak valamilyen Simeone-féle variációja.

Támadások (kevés labdaérintéssel) koordinálásban, szervezésében a pedig rendelkezésére áll a két szélen Filipe Luís (kiemelkedően magas számban szerez labdát, nyer párharcokat) és Juanfran, akik a legtöbbször beívelésekkel keresik a mélységből induló Griezmannt (aki vagy a második, érkező hullámnak próbál tálalni, vagy egyénileg kerül helyzetbe). A labdavesztést követően az ellenfél rendezetlen középpályája, védekezése adja a váratlan, lendületes Atléti támadások erejét.

Rafinált, okos játékot játszik Simeone csapata, még megközelítőleg sem csak a primitívnek titulált, irritáló anti-futballról van szó (túlzottan nem lennék meglepve, ha Claudio Ranieri Simeone meccseit figyelve építette volna fel a bajnok a PL-bajnok csodacsapat Leicester-t). Simeone filozófiájának alapjai, maximális odaadása, minden-mindenki ellenében megélt identitása és hite sok közép- és kiscsapat számára inspirációt adhat a jövőben.

Végezetül kijelenthetjük, hogy az Atléti és Simeone külön-külön is felnőttek a „legnagyobb” feladathoz; és, ha a csapat jól sáfárkodik erejével, kitartásával, akkor megnyerhetik ezt a végső és mindent eldöntő „csatát”.

(De) Vajon Simeonenak sikerült tanulnia a 2014-es vereségből, át tudja ugrani saját sötét árnyékát?