Carlosnak, a Sakálnak számtalan kapcsolata volt, kevéssé ismert az a svájci szélsőbaloldali terroristacsoport, amely több küldetést teljesített. Rakétavetővel támadtak egy francia atomerőműre, részt vettek a Szabad Európa Rádió müncheni épületének felrobbantásában, sőt, megpróbáltak meggyilkolni egy szaúdi diplomatát. A komolyabb büntetést megúszták, és azóta is gondtalan életet élnek. Az egyikből politikus, a másikból ismert G8-ellenes aktivista, a harmadikból pszichoterapeuta lett. Terroristákból öltönyös környezetvédők – egy szürreális, de nagyon is valós történet első része következik.
„Talán még mindig érdemes volna összekötni a szálakat, rekonstruálni azt a hálót, amellyel egykor a vörös terrorizmus tartotta félelemben Európát. Kiterjesztve a vizsgálódást – ha még lehetséges – a szereplők utóéletére is” – írta a Hamvas Intézet igazgatója, Hankiss Ágnes azzal kapcsolatban, hogy a lengyelektől megkapott magyar állambiztonsági dokumentumokból kiderült, közel száz terrorista járt Carlos udvartartásánál Magyarországon a nyolcvanas évek első felében. Előző cikkemben már megírtam, hogyan lett elismert fotós egy olyan férfiből, aki a nyolcvanas években még az ír IRA-nak csempészett fegyvert Magyarországról. A Carlos-dossziét böngészve nem csupán ő futott be jelentős karriert, felelősségre vonás nélkül.
A most következő történet antihősei közül az egyikből politikus, a másikból ismert környezetvédő aktivista, a harmadikból elismert pszichoterapeuta lett.
Egyikük sem töltött hosszú időt börtönben, egyiküket sem taszította ki a társadalom. Pedig Carlostól (s így a szovjetektől) szerzett RPG rakétavetővel támadtak egy átépített atomerőműre.
Kezdjük az elején. Több mint húsz évvel ezelőtt, 1994 szeptemberében Genfben letartóztattak négy svájci állampolgárt, Berthe de Marcellust (fedőneve: Theresa), férjét, Olivier de Marcellust (fn.: Jimmy), Marina Berta-Kuhnert (fn.: Sally) és Giorgio Bellinit (fn.: Roberto). Azzal gyanúsították őket, hogy tagjai annak a titkos, akkor és azóta is ismeretlen svájci terrorszervezetnek, amelyhez több bűncselekmény köthető. A terroristagyanús személyek a nyomozók szerint a görög ELA nevű terrorszervezettel, valamint az évekig Magyarországon dőzsölő Carlosszal is kapcsolatban álltak. A társaság végül olcsón megúszta a dolgot, néhány héttel később – bizonyítékok híján – elengedték őket. Hiba volt.
Nézzük először a De Marcellus házaspárt. Olivier ma is ismert aktivista, az antiglobalista Our World is not for Sale (Világunk nem Eladó) nevű szervezet vezetője, az egyik legbuzgóbb G8 elleni tüntető. Mivel ő is – ahogyan a többi szereplő – genfi, nem kell túl sokat utaznia, ha el akar jutni tüntetni a hagyományosan a városban megrendezett gazdasági-politikai csúcstalálkozóra. Az interneten több atomellenes cikkét, interjúját, beszédét meg lehet tekinteni, most nézzük meg honnan indult. Egy tavalyi vele készült beszélgetésben azt írták, az Egyesült Államokban született, a hatvanas években került Svájcba, ahol az összes baloldali szervezetben, mozgalmi csoportban megfordult (a későbbieket látva, nem bánhatták az amerikaiak, hogy megszabadultak tőle. Lehet, hogy forró lett a talaj a lába alatt).
(Személyes megjegyzés, de lényeges, egyáltalán nem vagyok sem globalizáció-, sem G8-párti, és akkor még finoman fogalmaztam. Fontosnak tartom a környezetvédelmet. Ettől függetlenül egészen elképesztő, hogy milyen alak(ok) lehet(nek) vezetők, hangadók az amúgy idealista mozgalmakban. A szervezeteket persze ezzel együtt sem az ő múltjuk alapján kell megítélni.)
Carlos és a budapesti szál
Én a lengyel intézettől megszerzett magyar Carlos-dossziéban bukkantam a De Marcellus névre, egészen pontosan Olivier feleségének, Berthenek az aktájára.
Férje az iratok szerint őt küldte Magyarországra, hogy találkozzon a Budapesten berendezkedett Carlosszal.
Nézzük, mit jegyzett le a magyar állambiztonság „Teresa”-ról, aki 1982 januárján saját nevén utazott be hazánkba: „Fedőnévről már korábbról is ismert tagja a szervezetnek. 1982 januári budapesti utja során „Carlos”-ékkal személyesen tárgyalt. Ekkor „Carlos” egy pisztolyt ajánlott fel a részére. Megdicsérte „Teresa”-t a január eleji „Gabriel” fedőnevü akcióért, melynek során lövéseket adtak le egy francia atomerőmüre… Poziciója: „A „Gabriel” által vezetett csoport tagja, feltehetően összekötő. Az ELA görög terrorszervezettel is kapcsolatban áll.”
Lássuk először a „Gabriel” fedőnevű akciót. Egy akkor még ismeretlen terroristacsoport 1982. január 18-án megtámadta a francia Superphénix nevű atomerőművet, amely a svájci határ közelében található. Egy szovjet RPG7 páncéltörő rakétavetőből öt (!) rakétát lőttek ki az éppen továbbfejlesztett objektumra, amelyből kettő el is találta az építményt, bár szerencsére nem okozott nagyobb kárt. A francia hatóságok hiába keresték az elkövetőket.
Csak a kelet-európai rendszerváltás után, 1994-ben jutottak hozzá ahhoz az információhoz, amely elvezette őket De Marcellus bandájához. Éppen a magyar nemzetbiztonság súgta meg Párizsnak, hogy feltehetően Carlos és ők álltak az egész mögött.
Ekkor tartóztatták le a négy svájcit, akiket később kénytelenek voltak elengedni. Pedig nem „csupán” a rakétatámadásról volt szó, egyikük (Bellini) a hírhedt (és szintén svájci) Bruno Bréguettel terrortámadást intézett a Szabad Európa Rádió ellen míg Olivier felesége, Berthe a gyanú szerint részt vett egy szaúdi diplomata elleni (’82-es ez is) sikertelen merényletben (!).
Mégis szabadlábra kerültek, hiszen ahogyan mi, úgy valószínűleg a svájciak sem kaphatták meg a teljes Carlos-dossziét. Hiába, a titok az titok. „Öt évvel később az ügyet lezárták, anélkül, hogy bármit kiderítettek volna a rakétátámadásról vagy a Carlos-csoport svájci tevékenységéről” – írták a genfi Le Tempsben. A magyar nemzetbiztonság (amely ajtaján nem sokkal azelőtt cserélték ki az állam szót a nemzetre) nem volt túl bőkezű. Ha csak a most megismert, lengyelektől megkapott dokumentumot átadták volna (amit mi is kerülőúton szereztünk meg!), már azzal is meg lehetett volna szorongatni a svájciakat. Nem így történt, így Olivier és felesége megnyugodhatott, és szépen visszatérhetett civil életéhez. A férfi folytathatta a G8 és atomellenes tüntetéseket, a nő akkori foglalkozását nem ismerem, mostanában lélekgyógyászattal foglalkozik. Ezen a hivatalos listán szerepel egy Berthe de Marcellus-Wiget nevű pszichoterapeuta neve, aki – nahát! – Genfben praktizál. Traumakezeléssel is foglalkozik.
A politikus vallomása – és az Omérta törvénye?
Ahogy a társadalom és az igazságszolgáltatás tette, mi is lépjünk tovább. Közel tíz évvel a letartóztatások után egy Chaïm Nissim nevű svájci zöld (környezetvédő) politikus bevallotta, hogy ő követte el a Superphénix elleni terrortámadást. Állítása szerint ő adta le a lövéseket az RPG-ből, amelyet a német Vörös Hadsereg Frakciótól szerzett Carlosék segítségével. Nissim szürreális nyilatkozata szerint ez egy „erőszakmentes” akció volt, hiszen nem voltak munkások az építkezésen. Az aktivista-terrorista nem sokkal a terrortámadást követően öltönyre cserélhette a zubbonyt, hiszen 1985-től 2001-ig a genfi kanton képviselőjeként dolgozott. Ha összerakjuk a dolgot, valószínű, hogy valaki megzsarolta, 2001-ben visszavonult, 2002-ben pedig gyónást tartott. Persze az is lehet, hogy csak politikusi karrierje lezárására várt addig.
A genfi Le Temp cikke szerint a politikus idegesnek tűnt, miután kitárulkozott, félt egykori barátai reakciójától, hiszen ő szólalt meg először (és utoljára). A svájci lapnak úgy fogalmazott, hogy „szánalmas bohócként” viselkedett akkoriban. A cikk szerint csoportjuk „feje” Olivier de Marcellus volt, ő volt az összekötő Carlosék és a militáns környezetvédők között. Nissim emlékei szerint végül egy belga terroristacsoport csempészte be Nyugatra a fegyvert, de feltűnt egy szláv akcentussal beszélő férfi – valószínűleg szovjet tiszt. Nissim szerint sok társa azóta is érzi azt a gyűlöletet, amit akkor, ő viszont már bánja a kettős életet. „Éjjel akcióztam, délutánonként pedig a parlament előtt tiltakoztam”. Aztán be is jutott… Ebben a tavalyi interjúban arról is beszélt, hogy nem fél a jogi következményektől, és az egész amúgy sem érdekel nagyon senkit.
Most, hogy képet kerestem a cikkhez Nissimről, kijött egy magyarországi találat is. A Nava.hu adatbázisa szerint ő is szerepelt abban a magyar riportfilmben, amelyet tavaly vetítettek a Dunán. Bár az alkotást nem láttam, fülszövege szerint máshonnan közelítették meg a témát: „Betörnek a laboratóriumokba, ahol állatkísérletek folynak, épületeket gyújtanak fel, amelyekben akár állatokra, akár a környezetre káros tevékenységeket folytatnak. Sokan ökoterrorizmussal vádolják őket, ők viszont azokat tartják terroristának, akik féktelenül pusztítják az állatvilágot és a Földet. A Bábel legújabb epizódjából kiderül, vajon miért választják a sokkolást, az elrettentést a radikális természetvédők csoportok, és vajon hatásosak-e ezek az eszközök a céljaik elérésében”. Azért ez így elég romantikusan hangzik – ha hozzávesszük Carlost, a fegyvercsempészést, a rakétamerényleteket, és az egész terrorista fertőt, jóval sötétebb a kép.
Carlos adta a rakétavetőket De Marcellusnak
Térjünk vissza De Marcellusékhoz. A svájci terroristacsoport ügyét az a jegyzőkönyv segített tovább göngyölíteni, amelyet Carlos 2011-es bírósági meghallgatásán készítettek. A terroristavezért szembesítették több egykori társa, köztük a De Marcellus-házaspár vallomásával. Hadd idézzek fel először egy olyan részletet, amely jól jellemzi az elvetemült Carlos magabiztosságát:
„Olivier Bray főtanácsnok: „Múlt héten elismerte, hogy RPG-ket adott Olivier de Marcellusnak azzal a céllal, hogy 1982. januárján megtámadhassák az erőművet. Mit gondol erről?”
Carlos: „Ez hazugság”.
A bíróság elnöke: „Azt állítja, sohasem volt kapcsolatban az ELA-val és Olivier de Marcellusszal?”
Carlos: „Ez az egész nem tartozik magukra.”
Berthe de Marcellus vallomása másról árulkodott. Azt vallotta, hogy összekötő szerepet játszott, a férje (a tárgyaláskor már exe) őt küldte tárgyalni (a magyar állambiztonság is „összekötőnek” nevezte). A kapcsolatfelvételhez leendő – vagy már akkori? – pszichoterapeutaként biztosan megvolt az érzéke. Ő találkozott először Kelet-Berlinben Carlos jobbkezével, Johannes Weinrichhel („Steve”), és Carlos későbbi feleségével, Magdalena Koppal („Lily”). Vallomása szerint Weinrich azt akarta, hogy ismertesse össze férjével, aki a francia nyomozás szerint a görög ELA tagja (is) volt. Olivier de Marcellusnak kellett volna összeboronálnia az ELA-t Carlosékkal. A nő szerint végül Jugoszláviában jött össze a nagy találkozó, ahová a görögök, Carlosék és a svájciak is könnyedén bejutottak (a korábbi cikkemben említett francia terrorista-fotós is oda tartott). A francia iratban írtak arról, hogy Berthe de Marcellus benne volt egy szaúdi diplomata elleni athéni (lásd: ELA-szál) merényletben, bár ezt sem sikerült rábizonyítani.
Röviden az ELA (Népi Forradalmi Harc) -ról. Az ELA a 17N (November 17.) nevű társaság mellett Görögország legismertebb szélsőbaloldali terrorszervezete volt. Gyakran támadtak amerikai kirendeltségekre, közel kétszázötven akciót, valamint több gyilkos merényletet írnak a számlájukhoz. A szervezet 1975-ben alakult, és utolsó akcióját 1994-ben követte el. Éppen abban az évben, amikor egykori vélt tagját, összekötőjét, Olivier de Marcellust rövid időre letartóztatták.
A franciák Olivier de Marcellust is kihallgatták. A férfi végül beismerte, hogy felesége után ő is találkozott Kelet-Berlinben Weinrichhel. De Marcellus szerint megegyeztek abban, hogy valahol Kelet-Európában kapják meg a fegyvert. Három hónappal később Bukarest külvárosában találkozott Carlosszal. A svájci szerint a román szervek tudtak az egészről, de békén hagyták őket – most már tudjuk, hogy Moszkva utasítására. Vallomása szerint Carlos megmutatta az RGP-t, majd hagyta, hogy kipróbálja (azt nem említette, hogy hol). Bár Carlos ajánlott pisztolyokat is, azokat De Marcellus visszautasította (hiába, a békepártiság), amin a terroristavezér igencsak meglepődött. Magáról a merényletről De Marcellus egykori társához, Nissimhez hasonlóan szónokolt, a világért sem akarta volna, hogy bárki megsérüljön – magyarázta.
És akkor előjött a náci-kártya
Talán nem meglepő, hogy De Marcellus előhúzta a mindig bevethető “náci-kártyát” is. Az 1537-ben alapított Lausanne Egyetem doktora, Carole Villiger Politikai erőszak: Svájc, a különleges eset? címmel írt tanulmányt (angolul itt olvasható). A dolgozatban De Marcellus és társa, Bellini is felbukkan, mint az atomerőművet megtámadó genfi ContrAtom környezetvédő csoport egykori tagjai. Villiger arra kereste a választ: hogyan próbálták ezek aze emberek tettekeit legitimálni? Valahogy így: „De Marcellus szerint vannak idők, amikor „cselekedni kell”. Tettét ahhoz a szabadságharchoz hasonlította, amelyet a második világháború idején a náci és fasiszta rendszerek ellen folytattak. Magyarázata szerint az embereknek kötelessége fellépnie a fasiszta államok ellen” – írta Villiger. Ismerős magyarázat?
És mindenki megúszta az egészet
Nem ismerem a francia jogszabályokat, sem a háttérben kötött alkukat, de a svájci-amerikai és összes társa végül megúszta az egészet. Vagy elévült az ügy vagy büntetlenséget ígértek. Mivel sem a francia, sem a többi nyomozócsoport nem ismerheti a teljes Carlos-dossziét (ha belenézhetnének a moszkvai iratokba…), kevés esély volt a számonkérésre. Talán a politikai akarat sem volt meg. Ezért aztán antihősünk azóta is élheti a jómódú, svájci mozgalmárok életét. Mi a különbség?
Most már megnyugodott, nem RPG-vel, görög terroristacsoportokkal, hanem szavakkal küzd az elnyomás ellen. A fiatalok, idealisták számára igazi példakép.
Akik, ha akarják, megvehetik a ContrAtom egészen friss számát:
A cikk második részében bemutatom a svájci csoport többi tagját, köztük a már említett Bellinit, aki megbecsült svájci állampolgárként éldegél, miután egyetlen terrorcselekményt sem tudtak rábizonyítani.
Facebook hozzászólás
Facebook
Twitter
YouTube
RSS