Az erdélyi magyar társadalom mérsékelt felháborodással fogadta a két marosvásárhelyi egyetem – az orvosi és gyógyszerészeti, illetve a másik, a Petru Maiorról elnevezett – egyesítésének tényét. Merthogy a folyamat ebben az előrehaladott fázisában bizony már tényről kell beszélnünk, s nem holmi bármikor, bárki által megakadályozható tétova szándékról.
Ennek felismeréséről árulkodtak Kelemen Hunornak az eset kapcsán a nyilvánosság előtt kifejtett gondolatai is, amikor valami olyasfélét mondott, hogy érdemes lenne a MOGYE magyar oktatóinak elgondolkodnia azon, miként tudnának számukra, illetve a magyar nyelvű orvosképzés számára a legtöbbet kihozni ebből az összevonásból. Ami, ha a felek, azaz a két intézmény vezetői akarják, márpedig akarják, bizony elkerülhetetlenül létrejön.
Ismerjük el, Kelemennek ezúttal igaza van. Továbbá saját tapasztalatból beszél, hisz tudja, hogy képtelenek voltak jogkövető magatartásra bírni, kényszeríteni a MOGYE román vezetőségét, amely az egyetemi autonómiára hivatkozva tagadta meg a multikulturális egyetemekre – mint amilyen a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, illetve a MOGYE – vonatkozóan kötelező magyar főtanszék felállítását.
Úgy tűnik, az orvosi oktatói készek lenyelni a békát, félszájjal még el-elítélik, de csak a látszat kedvéért, s önmaguk lelkiismeretének elaltatása végett a román többség döntését, de már maguk is belenyugodtak a helyzetbe. A professzor doktor urak – tisztelet a kivételnek – “aki bírja, marja” alapon próbálnak túlélni, körmükszakadtáig ragaszkodnak a ki tudja, milyen áron megszerzett maguk “birodalmához”. Azt gondolhatják: süllyedjen az egész magyar orvosképzés, csak ők maradjanak még egy ideig a felszínen.
Ismert és sokakra jellemző magatartás: neki köszönhető, hogy a rendszerváltás előtt külső kényszer, politikai nyomás hatására, azt követően pedig többnyire bűnös érdektelenség miatt, de a magyar professzorok elmulasztották kinevelni saját utódjaikat. Most már ott tartunk, hogy hiába lenne a magyar tanszék, az önálló egyetem, sok helyütt nincs, aki előadjon. Magyarán: addig-addig taktikáztak, reálpolitizáltak a doktor urak, ameddig ide jutottunk.
Innen számomra – beismerem: a kibic számára – egyetlen kivezető út látszik: új, önálló magyar tannyelvű állami orvosi egyetem alapítása. Törvénytisztelő, adófizető román állampolgárokként – amilyen az erdélyi magyarok többsége – jogunk van hozzá! Ha pedig ez lehetetlen, akkor a magyar állami támogatással alapított és működtetett Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem égisze alatt indítani újra a magyar nyelvű orvosképzést.
Ezen kellene agyalniuk azoknak, akik erre hivatottak. És mihamarabb dűlőre jutniuk. Mert az nyilvánvaló, hogy az idő nem nekünk dolgozik.
A románoknak az a céljuk, hogy elsorvasszák a magyar oktatást! Éppen azért a magyar államnak felelőssége és kötelessége, hogy a támogatásával létrejöjjenek magyar tannyelvű egyetemek…