Néma főhajtással és koszorúzással tisztelegtek szerda reggel, a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapján Budapesten, a Gulág áldozatainak emlékkövénél. Az Országgyűlés 2012. május 21-én döntött arról, hogy november 25. legyen a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja, mert 1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt érkezhetett haza a Szovjetunióból.
Ezen a napon arra a mintegy 800 ezer magyarra emlékezünk, akit 1944-től kezdve hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak többéves kényszermunkára, illetve akiket a második világháborút követően a folyamatosan kiépülő kommunista diktatúrában koholt vádak alapján évekre, évtizedekre száműztek a Gulág rabtelepeire. A kormány döntése értelmében 2015 a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve.
A fővárosi Honvéd téren tartott megemlékezésen részt vett többek mellett Szegő László dandártábornok, a köztársasági elnök főhadsegédje, Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára, Kun Szabó István, a tárca társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára, valamint több más kormányzati, állami és civil szervezet, továbbá pártok képviselői. A központi megemlékezések 11 órakor a Nyugati téren folytatódtak, ahol megnyílt a Befagyasztott emlékezet című, december 5-ig látogatható rendhagyó kiállítás.
A földi pokolból is van visszaút
Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese mondott beszédet, amelyben hangsúlyozta: ez a nap nemcsak az emlékezés, hanem a hazatérés napja is, hiszen 1953-ban ezen a napon tért haza 1500 politikai elítélt a Szovjetunióból. Világossá tették, hogy a “földi pokolból is van visszaút” – mondta. Az elnökhelyettes ebszédében hangsúlyozta, hogy bár sokan meghaltak, “mi, magyarok közösségként túléltük”.
Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese beszédet mond a Gulág áldozatainak emlékkövénél tartott megemlékezésen a fõvárosi Honvéd téren a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapján. Fotó: Máthé Zoltán, MTI
A Gulág örök időkre tanulsága embernek maradi az embertelenségben
A Szovjetunióba hurcolt magyar rabok és kényszermunkások emlékére a budapesti Nyugati téren felállított szabadtéri jégszobor-installáció és arcképcsarnok megnyitóján Balog Zoltán arra figyelmeztetett: kérdezni és beszélni kell a Gulágra elhurcoltakról, mert a kérdések nyomán kezdődhet el az adósságtörlesztés az áldozatoknak, meghurcoltaknak. Azoknak, akik kétszeresen is áldozatok, hiszen az elmúlt negyven évben sorsukat szégyellni valónak bélyegezték és elhallgatták – tette hozzá.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az emléknap kapcsán elmondott beszélgetésében kitért rá: nem történt meg “a létező szocializmus” nemzetközi diktatúráinak nürnbergi pere, ezért “törlesztenünk kell ezt az adósságot, és ki kell olvasztanunk a feledés és a közöny jégtömbjéből az elveszett generációk történetét”. “Beszéljünk mindazokról, akiket a feledés közönye próbált továbbra is rabságban tartani” – kérte a miniszter, hozzátéve, hogy miközben olvad a közöny fala, mindenki “nézzen bele saját családja történetébe is”, gondoljon az áldozatokra, és adja tovább történetüket.
Balog Zoltán kiemelte: a Gulág örök időkre szóló tanulsága, hogy az ember még ezek között a körülmények között is megmaradhatott embernek. A Gulágon, a különösen szélsőséges helyzetekben megmutatkozott, hogy milyen védelmet jelent “a neveltetés, a hit, a barátság, a nemzeti és a közösségi összetartozás, a családhoz, az otthonhoz történő ragaszkodás”.
Balog Zoltán, az emberi erõforrások minisztere beszédet mond a Szovjetunióba hurcolt magyar rabok és kényszermunkások emlékére a budapesti Nyugati téren felállított szabadtéri jégszobor-installáció és arcképcsarnok megnyitóján. Fotó: Koszticsák Szilárd, MTI
Balog Zoltán emlékeztetett arra, hogy a Gulág nem csak magyar tragédia, “keserű iróniával azt is mondhatnánk, internacionalista történet”, közös sors az Elbától Vlagyivosztokig – fogalmazott. “Nem véletlen, hogy a bevándorlásügyben éppen a megszállt országok politikusai, vezetői gondolkodnak másképp, mint azok, akik hozzászoktak a szabadsághoz, és nem érzékelik a veszélyt, amit a nemzeti szuverenitás veszélyeztetettsége jelent”.
A megemlékezésen köszöntőt mondott Simonffy Márta, Erzsébetváros alpolgármestere, részt vett rajta Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke, valamint azok a túlélők, akiknek sorsát a kiállításon látható arcképcsarnok bemutatja.
LMP: a diktatúra és az önkény mindig ártatlanok életének kioltásával jár
Schiffer András társelnök és Hajdu Mária, az LMP emlékezetpolitikai szakszóvivője szerint a múlt bűneiből csak akkor tanulhatunk, ha azokat korlátok nélkül meg tudjuk ismerni, ha végre nemcsak az áldozatok, hanem a felelősök köre is teljesen nyilvános lesz. Az LMP állásfogalásában közölte: pártjuk szerint a Gulág borzalmainak máig ható üzenete az, hogy a diktatúra és az önkény mindig ártatlanok életének kioltásával jár, ezért a XXI. században nem követhetjük el újra a XX. század bűneit.
Magyarországról 800 ezer embert hurcoltak el a Gulágra
Amikor 1917. november 7-én a bolsevikok hatalomra jutottak Oroszországban, igyekeztek ellenőrzés alatt tartani mindazokat, akiket származásuk, politikai meggyőződésük, vallásos hitük, az átlagosnál jobb anyagi helyzetük, képzettségük miatt vagy más oknál fogva “a nép ellenségének” minősítettek. Ennek két legfontosabb eleme az “elszigetelés” és a kényszermunka volt. Az 1917. december 7-én létrehozott VCSK, közismert nevén a Cseka és utódszervezetei (OGPU, NKVD), illetve az Igazságügyi Népbiztosság feladata volt, hogy nagy tömegben olcsó “emberanyagot” biztosítsanak a nagyszabású építkezésekhez, a természeti kincsek kiaknázásához. 1930 és 1956 között ezeket a munkatáborokat a belügyi szerveknek alárendelt Lágerek Főparancsnoksága fogta össze, ennek orosz nevéből – Glavnoje Upravlenyije Lagerej – származik a Gulág kifejezés.
A második világháború alatti és utáni Magyarország területéről mintegy 800 ezer embert hurcolhattak a Szovjetunióba, ahonnan csak átlagosan 28 hónapos kényszermunka után térhettek haza, ha túlélték a megpróbáltatásokat az embertelen körülmények között. Egy 1949. évi szovjet összesítés a magyar foglyok számát 534 539 főben adta meg, egyharmaduk civil volt. Ez a szám azonban nem tartalmazza azokat, akik még a gyűjtő- és tranzittáborokban, valamint a kiszállítás közben haltak meg, s nincs benne a Don mentén 1943 januárjában fogságba esett és meghalt több tízezer magyar katona sem. A foglyok száma egyes becslések szerint 600-700 ezer lehetett, más becslések szerint számuk elérhette akár a 900 ezret is.
A túlélők legnagyobb része 1949-re térhetett haza, több ezren már nem is Magyarország területére, mert otthonuk a szomszédos országok valamelyikéhez került. A kivégzettek, az éhezésben, betegségekben meghaltak száma becslések szerint mintegy 200 ezerre tehető. A kényszermunkások között különösen nehéz sors jutott a politikai elítélteknek, az ő helyzetük 1949-től vált különösen súlyossá, ekkor hozták létre ugyanis a Gulágon belül a politikai elítéltek koncentrációs táborait. Az ezekben raboskodó mintegy 85 ezer magyar elítéltből csak öt-hat ezer élte meg a szabadulást, ők zömmel 1953-ban kerültek haza, de a szovjet rehabilitációig itthon is politikai ellenségként kezelték őket.
mti
Facebook
Twitter
YouTube
RSS