Ha egy átlagember panaszkodik a rendszerváltás visszásságaira, akkor mit mondjon az egészről az az ember, akit máig nem rehabilitáltak, bár hírszerzőként mostani szövetségeseinket, a NATO-t segítette a Szovjetunióval szemben? Rimner Gábor kilenc és fél évet raboskodott Kádár János börtöneiben, és sokan mondták, mondják a szemébe: hazaáruló. Zömmel olyan emberek, akik a gulyáskommunizmussá főzött diktatúra cinkosai voltak, hogy aztán sikerrel átmentsék magukat. Nem tisztünk igazságot tenni, ezért is az interjú formáját választottuk. Felbukkan az újságíróként hamis propaganda-anyagot megjelentető kihallgatótiszt (!), aki Rimnert súlyosan beteg apjával akarta zsarolni, majd megjelentetett vele egy el sem készült “bűnbánó” interjút. Nála csak Rimner ügyvédje volt különösebb figura, a “duplanullás” jogász Rimner szerint végig üvöltözött vele, és leginkább a Kádár-rendszer érdekeit képviselte.
Rövid élettörténet: Rimner Gábor 1954-ben született. Gyerekként került Szudánba, miután építész édesapja elnyert egy UNESCO-ösztöndíjat. A fiatalembert tizennyolc évesen szervezte be az amerikai katonai hírszerzés (Defence Intelligence Agency – DIA -), később hazajött, és egy külkereskedelmi vállalatnál olyan információhoz jutott, ami felborította az előzetes terveket. Rájött, hogy szovjet atomtöltetek és interkontinentális ballisztikus rakéták vannak Magyarországon, ezt azonnal jelentette is. Hét évvel később bukott le féltékeny barátnőjének köszönhetően, tizenkét évre ítélték, és csak a rendszerváltozás után szabadult. Azóta sem rehabilitálták.
Miért vállalja egy fiatalember, hogy az amerikaiak kémje, hírszerzője legyen? Miért vállalta a veszélyt?
Már kiskoromban láttam az apámon, hogy fél, éreztem rajta ezt a félelmet, és ez rettentően dühített. Több művész barátja volt, Passuth Laci [Passuth László író] és Borsos Miklós [szobrász] voltak a legközelebbiek, ha átjöttek, akkor mindig suttogva beszéltek. Én meg ki lettem küldve. Ez bosszantott, hogy én az apám fél! Miért? Én nem akartam félni. Amikor az amerikaiak megkerestek Szudánban, és felajánlották ezt a lehetőséget, úgy voltam vele, ennél jobb nem is történhetne velem. Végre tenni is lehet valamit. Tizennyolc évesen ez óriási kihívás volt. Felnőtt fejjel visszanézve persze nevetségesnek tűnik,
mégis mit képzeltem, hogy megváltom a világot?
Nem tartott attól, hogy baja lesz?
Ilyen idősen nem gondolkodik azon az ember, hogy ez vele is megtörténhet. Amikor egy jóval idősebb hírszerző azt magyarázza, hogy ezért lecsukhatnak, sőt, akár ki is végezhetnek, akkor végighallgatod, de valahogy nem veszed komolyan. “Ez úgysem történik meg velem”. A motiváció pedig megvolt, de ehhez sokkal régebbre, ismét Édesapámhoz kell, hogy visszamenjek.
Meddig?
Apám az ötvenes évek elején három hónapot volt börtönben, még azt sem mondták el, hogy miért. Építészként dolgozott, elindult reggel a Műegyetemre dolgozni, de sohasem ért be. Az utcasarkon állt egy Warszawa, kiszállt két ballonkabátos, és bevitték a börtönbe. Egyedül volt a cellában, nem volt kihallgatáson, hozzá sem szóltak, aztán egyszer csak kiengedték. Kifele megkérdezte a raktáros-ávóst, hogy mondja már meg, miért volt bent?
Erre az visszakérdezett, miért, talán nem akar hazamenni?
Apám később kiderítette, hogy egy zsidó származású műkereskedő rajta kereste a háború előtt nála hagyott szőnyegeit és festményeit. Persze hiába. Háromszor bombázták ki apámat a háború alatt, egyszer egy vidéki házból, ahol egyetlen hátizsákkal menekült el. A lényeg, hogy nem tudott elszámolni az értékekkel, vagy német, vagy szovjet katonák vitték el, talán egyszerűen ottmaradt a romok alatt. A háború után a sértettből ávós őrnagy lett, ő intézte el apám meghurcolását. Ez volt a büntetés. Nekem ez volt a kommunizmus, én ebben a miliőben nőttem fel, ha apám ideges volt, hosszan káromkodott, mindig ugyanazt a szöveget mondta, benne a rohadt ávósokkal és a szemét kommunistákkal. Ezért vettek engem is elő.
Szégyenfal / Fotó: Terrorhaza.hu
Az apja miatt?
Nem. Az április negyediki ünnepségre [a „felszabadulás” napja] eljött egy tiszt szónokolni az iskolánkba. Azt se tudtuk, miről beszél, de az előttem álló gyerek rálépett a lábamra, amire én elkáromkodtam magam, jó hangosan. Nem akkor tartott éppen szünetet a tiszt?
Én meg előjöttem a rohadt ávósokkal és kommunistákkal. 1965-ben…
Bevittek az igazgatóhoz, aki hatalmas meglepetésemre nem nyaklevessel, hanem kedveskedve fogadott. Kérdezgette, hogy ugyan már, hol hallottam, hogy az ávósok gazemberek. Átláttam a helyzetet, azt hazudtam, hogy a szünetben hallottam valamelyik nyolcadikostól, de hogy kitől, azt nem árultam el. Persze nem vette be. Hazamentem, és rögtön az ajtóban akkora pofont kaptam szegény anyámtól, hogy a vécéajtóig repültem. Kiderült, hogy Nemes Tivadar úr telefonálni kezdett, előbb felhívta a Műegyetem dékáni hivatalát, majd anyám munkahelyét is. Mindkettejüknek egy paraszthajszálon múlt az állása, majdnem munkanélkülivé lettek. Akkor nagyon elkalapált anyám, apám pedig kitanított, hogy miről szabad beszélni és miről nem. És abban az évben kimentünk Szudánba, miután apám elnyert egy ENSZ-ösztöndíjat.
Akkor távolabb került ettől a sötét világtól.
Nem igazán. Én ott is úgy nőttem volt, hogy megválogattam, kivel beszélek. Volt az országban huszonvalahány magyar, nyolcan a Műegyetemen, meg az orvosin, a többiek követségiek. Azokkal én szóba sem álltam az alatt a nyolc év alatt. Meg volt tiltva.
És akkor jöttek az amerikaiak, a NATO.
Igen, 1972 tavaszán szerveztek be és 1973 júliusáig tartott a kiképzés. Voltak próbafeladatok, vizsgák, például be kellett épülnöm az ottani orosz kolóniába. Sikerült, az egyik kijevi embert be is szervezték végül.
Akkor látták a DIA-nál [Védelmi Hírszerző Ügynökség], hogy tehetséges?
Úgy éreztem. Sikerélményem volt, marhára el voltam magamtól telve, na. Úgy éreztem, ezzel a támogatással, hogy a másik nagyhatalom a hátam mögött áll, talán el is lehet valamit érni.
Munkában / Fotó: Businessinsider.com
Nem volt ez a támogatás virtuális? A börtönben egyedül maradt, senkire sem akarták kicserélni.
De. Akkoriban viszont még nem éreztem látszólagosnak, amit tudtak, megadtak.
Persze látom, az sem segített, hogy itthon felborítottam a tervet.
Hogyan?
Nem arról szólt az egyezség, hogy hazajövök, és szinte rögtön előállok egy ilyen fontos információval. Másra szántak. Nyelveket beszéltem, értelmes voltam, azt várták, hogy öt-tíz évig meglapulok, magas rangot érek el a belügyben vagy a Honvédségnél, és akkor válok majd igazán hasznossá. Nem hiszem, hogy örültek annak, hogy ilyen aktív voltam.
Voltak jelzések, hogy kicsit finomabban, visszafogottabban?
Olyan jelzések jöttek, hogy csak “piánóban”, ne ugráljak, ne akarjak mindenáron hasznos lenni. Viszont bennem meg ott volt az érzés: valamit végre csinálnom kell.
Fontos információt is szerzett. Hogyan tudta meg, hogy nálunk is tartottak szovjet atomtölteteket és interkontinentális ballisztikus rakétákat?
Egy olyan elektronikai vállalatnál dolgoztam, amely szemüvegkereteket, szemüveglencséket, televíziókat exportált. A szállítmányozási osztályon voltam, és rábukkantam egy olyan fuvarlevélre, amin egy egészen különleges acélszerkezet volt feltüntetve. Egyáltalán nem tartozott a vállalat profiljába. A szállítmány kisérésére éppen az én főnöknőmet jelölték ki. Megbízható káder volt, egy munkásőr-parancsnok felesége, de azért úgy voltak vele, hogy menjen fele egy fiatal férfi is. Ez lettem én, végül hárman mentünk a vállalati sofőrrel. Igencsak meglepődtem, amikor kiderült, hogy nem magyar, hanem szovjet laktanyáról van szó. Akkor pedig még inkább, amikor megláttam azt a járművet, amit nem lehetett összetéveszteni.
Miután a szudáni kiképzésem alatt nagy vastag könyveket kellett tanulmányoznom, pontosan tudtam, hogy az a szerkezet interkontinentális ballisztikus rakéta szállítására lett megépítve.
Azzal nem lehetett krumpliszsákokat szállítani.
Szovjet ballisztikus rakéták / Fotó: Htka.hu
Volt más jel is?
Láttam földbe vájt objektumokat, és mindenhol ki volt rakva a “sugárveszély” tábla. Összeadtam kettőt meg kettőt, sugárveszély és a jármű, akkor itt, Magyarországon van rakéta is. Ezt hatalmas szenzációnak éreztem, és csak azon csodálkoztam, hogy az amerikai visszajelzés igencsak visszafogott volt.
Miért?
Egy információ nem információ, mindent hetvennégy helyről vissza kell igazolni, hogy az biztos legyen. Akkor lehetett nagyjából készpénznek venni, de még akkor sem lehetett biztosra menni. Ráadásul mondtam, hogy nem erre szántak.
A Kádár-rendszertől megkapta az „elismerést”, miután elfogták, tizenkét évre ítélték. A szudáni tőr, amelyben a mikrofilm-olvasót tartotta még mindig megtekinthető a bűnügyi múzeumban.
Igen, de a tőr párja nálam van, mert párban volt, fali dekorációnak készült. Amelyikben az olvasó volt, azt elvitték, de a másikat otthagyták. Végig ott lógtak a falon, az a legjobb rejtekhely, ami az ember orra előtt van.
Visszaadták? Akkor úriemberek voltak a rendőrök…
Abszolút [mosolyog]. Ha jól emlékszem, nyolc nagy nejlonzsákot pakoltak tele azokkal az iratokkal, amiket találtak. Az összes fiókot, szekrényt kipakolták, természetesen a könyveket is átnézték.
Rábukkantak valamire?
Dehogy. Még azokat a leveleket és az Expresszben feladott házassági hirdetéseket is visszakaptam, amelyekben különböző csajokkal “kokettáltam”.
Pedig ez volt az egyik kommunikációs csatorna.
Ha előre megbeszélt szövegeket adtam fel a megfelelő napon, a megfelelő rovatban, annak üzenetértéke volt. Ilyenekből találtak egy rakást, de visszaadták. Talán elkönyvelték, hogy „sokat csajozik a csávó”.
Rimner Gábor / Fotó: Fazekas T. Dániel
Voltak társai, segítői?
Nem. Viszont mindenképpen meg akarták oldani az elvtársak, hogy ne csupán egy árva kémet fogjanak. Előbb letartóztattak engem, aztán két napra rá a volt feleségemet, egy hétre rá az ügyvédjét. Így lettünk hárman a vádlottak. Jogász barátunkat végül az ügyvédi kamara kidumálta, azon az alapon, hogy az ügyvédi titoktartásnál nincs fontosabb, az felülírja a feljelentési kötelezettséget is. Érthető, ki ment volna egy ilyen ügy után ügyvédnek?
Ki vállalta el az ügyét?
Akire ráböktem, csak éppen nem mutathattam rá bárkire. Egy különleges listáról kellett választanom, amelyen a duplanullás ügyvédek szerepeltek. Ezek a jogászok voltak a “kiválasztottak”, kaszáltak is rendesen, nem véletlen, hogy az összes katonai ügyész arra ment, hogy végül duplanullás legyen. Persze a listát csak hetekkel a letartóztatásom után dugták elém.
[Megjegyzés: Az államtitkokat tartalmazó ügyekben csak a rendszer által megbízhatónak vélt duplanullás ügyvédek láthatták el a vádlottak védelmét. Nem mellékes, hogy a duplanullások többsége fontosabbnak tartotta a párthűséget az általa képviselt személy védelménél.]
Addig nem kapott ügyvédet?
Nem. Előbb alaposan kikérdeztek, jöttek a rutinból feltett kérdések, újra és újra, volt, amit már harmadszor kérdeztek, hátha megtörök.
Aztán jött a duplanullás lista, találomra rámutattam egy jól csengő névre: Gárgyán Tibor, gondoltam, hogy ő biztos jó lesz. Nagyot tévedtem. Csúnya egy mocsadék volt, emlékszem, a Szervita téren volt az irodája.
[Megjegyzés: Volt egy Gárgyán Tibor nevű igencsak ismert ügyvéd. Az említett jogász védte Mansfeld Pétert, az ötvenhatos mártírt végül kivégezték. Gárgyán mesés önéletrajzot írt magáról – Ügyvéd a nehéz időkben –, az embertelen, talpnyalásra, valamint a forradalom eltiprására és elfeledtetésére épített rendszert ismerve elég különös, hogy renitensként már 1970-ben az Ügyvédi Kamara elnökeként hivatkoztak rá. Többször kitüntették, 1973-ban megkapta a Kiváló Ügyvédi Munkáért-jelvényt, 1999-ben pedig az Eötvös Károly-díjat. Rimner Gábor a Szervita teret említette, érdekes, hogy az említett helyen most egy bizonyos Gárgyán Katalinnak van ügyvédi irodája].
Akit érdekel, beszerezheti / Forrás: Antikvarium.hu
Kemény szavakat használ.
Joggal. Ez a Gárgyán is katonai ügyészből lett ügyvéd, jól járt, az én ügyemet egy fél Mercedes áráért vállalta el.
Fél Mercedesért?
Igen, a szüleim éppen váltak, el akarták adni az autót, az ügyvéd csak a felét fizette ki anyámnak, és vihette is. Így édesapám finanszírozta a “védelmemet”, nem sejthettük, hogy ez a Gárgyán inkább csak ártott nekem. Mondok egy példát: a másodfokú tárgyaláson megszólalhattam az utolsó szó jogán. Vigyáztam arra, hogy ne másszak bele túlságosan az elvtársak lelkivilágába, de azért összeszedtem a gondolataimat.
Nem értettem, miért akarnak rám varrni olyat, amihez közöm sem volt, ha egyszer a valós esemény miatt is elítélhettek volna.
Például állítólag le voltam fényképezve a Nyugatinál, amit az amerikai követség egyik magas rangú emberével beszélgetek. Mondták, hogy fotó is van. Mondtam, hogy akkor remek kis montázst készítettek. Nevetséges volt az egész, az alapvető szabályokat nyilván nem szegtem meg. Én az amerikai követségre 2002-ig be sem tettem a lábam! Tartottam magam az 1973-as egyezséghez, hogy tartsam magam távol. Az ilyen arcpirító hamisítások, montázsfotók ellen akartam tiltakozni. Erre mit tett az ügyvédem?
Mit?
Megnézte a beszédemet a folyosón, majd elkezdett velem torkaszakadtából üvöltözni, hogy
„mégis mi a faszt képzelsz magadról Gábor, te majd te szállsz szembe a Belügyminisztériummal, a magyar állammal? Hogy képzeled ezt?”
Mondtam neki, hogy ne haragudj, de valamit fel kell mutatni, mert amivel ő jött, azok nevetséges indokok voltak. Hogy én milyen fiatal vagyok, szinte még kölyök, és bocsássa már meg a katonai bíróság. Mondtam neki, hogy ez nem védelem. Nem tehetik meg, hogy odaültetik a feleségemet, akinek annyi köze volt az ügyemhez, mint mondjuk az interjú olvasóinak. Igazából ez háborított fel leginkább, bár a nejem végül felfüggesztetett kapott, de adott esetben őt is levihették volna Kalocsára [a kalocsai női fegyházba]. Ezért voltam teljesen felháborodva, hogy a nejemet is fegyházra akarták ítélni, és az ügyvéd nem tett a védelmünkben szinte semmit. Értik, az ügyvédem! Persze nem ő volt a legrosszabb.
Akkor kicsoda?
Kővári András alezredes elvtárs úr, mellékállásában az Ifjúsági Magazin egyik szerkesztője [Kővári elvtárs a rendszerváltás után is sokra vitte, előljáróban annyit, hogy az egykori kihallgatótisztből áldozatvédő (!) lett. Ilyen címen dolgozott Lamperth Mónika alatt a BM-ben, majd így lett a Fehér Gyűrű áldozatvédő alapitvány elnöke…]. Ő foglalkozott az ügyemmel, üvöltözött, az apámmal zsarolt. Szegény öreg éppen a kórházban volt, rákosan, negyvenvalahány kilóra lefogyva. Mondta ez a Kővári, hogy akkor bemegyünk hozzá, és őt is kikérdezzük.
Mondtam, hogy próbálja meg, nagy meglepetés fogja érni, mert apám jobban utálja a kommunistákat, mint én. Az lesz az első szava, hogy húzzon ki a kórteremből!
Nagyon gusztustalan alak volt ez a Kővári, egy rákos, beteg emberrel zsarolni, azt hittem, ennél nincs lejjebb. De volt. Pedig az elején még nagyon kedveskedett.
Kővári András (balra) itt már alapít – Fehér Gyűrűt, csakis az áldozatokért / Forrás: Fehergyuru.eu
Ez volt a stratégia?
Igen. Először akkor találkoztam vele, amikor átvittek a Gyorskocsi utcába. Elővette a mézesmadzagot, hogy könnyebbé tudná tenni az életemet a börtönben, ha megjelentethet egy interjút az Ifjúsági Magazinban [a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) lapja].
Bűnbánót, gondolom.
Persze. Hú, de nagy mocsadék volt. Ritka sunyi alak. Legalább hat órát ott voltam a Gyorskocsiban.
Először édesgetve, aztán fenyegetve, végül zsarolva próbált rávenni az együttműködésre. Nem sikerült, úgy összevesztünk, hogy már én is üvöltöttem.
Hamar rájöttem, hogy ezt nem szabad. Kaptam az egyiktől egy akkorát a térdhajlatomra, hogy letérdeltem imádkozó pózba. Ez volt a lezárás. Utána visszavittek a börtönbe, elmeséltem a többieknek, mi történt, gondoltam, ennek a résznek már vége. Két héttel később az egyik tiszt szólt, hogy Gábor, kérjen be egy IM-et. Miért? Maga lett a sztár. Azt csinálta Kővári úr, hogy fogta a nyomozati anyagot, összeollózta, kivágta, amit akart, és ebből írt egy interjút. Ő kérdezgetett, én feleltem, mintha megtörtént volna a beszélgetés. Ezen persze felhúztam magam, ügyvédi beszélőt kértem, bejött Gárgyán úr, elmondtam, hogy megjelentették az interjút, bár én fél napig ellene hadakoztam. Úgy tudom, ez sérti a sajtótörvényt, pereljek be a magazint és Kővári riporter-alezredes urat. Természetesen el lettem küldve a fenébe. Aztán hiába írogattam mindenhová, senkit sem érdekelt az egész.
Részlet az interjúból /Forrás: IM
Tudom, furcsán hangzik, de nem lehet, hogy az ítélettel, az álinterjúval, az üvöltöző ügyvéddel együtt olcsón megúszta? A Szovjetunióban még ebben az időben is végeztek ki embereket hasonló ügyekben. Hogy sikerült megúsznia az orosz kiadatást?
Sose jöttem rá. Két-három alkalommal bejött a kihallgatásomra egy hatalmas nagydarab ember, aki sohasem mutatkozott be. Egész jól beszélt magyarul, de orosz akcentusa volt. Mindig akkor volt bent, amikor a szovjet bázisról és a rakétáról faggattak. Aztán egy idő után nem jött többé. Annyit mondott a kihallgató-tisztem Csenki István [egy újabb aranytollú, ő a Belügyi Szemlébe írogatott], hogy tudja Gábor, maga egy nagyon szerencsés ember. Mondtam, köszönöm, éppen ezen tűnődtem én is. [Nevetés.] De tényleg az voltam, kiderült, hogy a szovjet kollégák kiadatási kérelmét elutasították a magyar hatóságok. Csenki elmondta, hogy bár súlyosbítani fogják az ítéletemet, örülhetek a maradásnak. Szovjetunióban valószínűleg kaptam volna egyet a tarkómra, és lezárul az ügy. Sose derült ki, hogy valójában, miért nem adtak ki.
Lezárásként: Bár az Ifjúsági Magazinban megjelent álinterjú természetesen nem érdekelte a hatóságokat, én megkerestem, és a következő cikkben be is mutatom. Abban a számban ráadásul több ismerősre leltem, az egyik cikket Hahn Péter (“Orengo”) titkos munkatárs írta, egy másikat a népszavás Somfai Péter szerzett, de a fiatal Kovács Zoltán (az Élet és Irodalom nagyrabecsült főszerkesztője) is felbukkant. Az IM-interjút, Kővári András újságírói, kihallgatói és üzletemberi pályafutását, valamint Rimner Gábor elmaradt rehabilitációját a következő cikkben fogom bemutatni.
A címlapfotót Fazekas T. Dániel készítette
Facebook
Twitter
YouTube
RSS