Kis gyerek, kis gond, nagyobb gyerek, nagyobb gond? – Babanapló (4. rész)

A PS olvasóinak feltűnhetett, hogy pár hete elmaradtam a Babanapló részeivel. Nem terveztem és nem is tervezem ugyan még abbahagyni ezt a sorozatot, azonban Csongor babánk életében felgyorsultak az események, egyre többet hallani a hangját és a maga kis világát is egyre jobban próbálja felfedezni. 

Nem tudom, hogy ez minden újszülött esetében így van-e, de Csongi esetében mi egy nagyon érdekes dologra lettünk figyelmesek. Azt már többször leírtam, hogy kisfiunk pont egy hónappal a vártnál előbb érkezett a világra, s egészen egy hónapos koráig úgy is viselkedett mintha még mindig a pocakban lenne. Gyakorlatban ez azt jelentette – mindenkinek dicsekedtünk is vele -, hogy evett, aludt, néha nézelődött, de szinte sosem sírt úgy igazán, amikor éhes volt nyöszörgött picit, majd kapott is enni és hamar álomba is aludta magát újra. Kezdő, elsőgyermekes szülőként úgy hittük, hogy ez így is marad, milyen jó dolgunk van, hogy ilyen “jól viselkedő” kisbabánk van. Aztán elérkezett az első hónap vége, és mintha Csongornak is leesett volna, hogy már a világon van, nem pedig a biztonságos és meleg anyaméhben, ezt pedig mintha kellően hisztis sértődöttséggel vette volna tudomásul. 

Elmúltak a “csendes” napok, Csongi bizony hallatja a hangját és ez váratlanul ért bennünket is. No, ezért maradt ki pár rész, mert bizony apa és anya is kimerülnek, miközben nap mint nap próbáljuk lefordítani azt a napi nettó egy óra keserves és végeláthatatlannak tűnő sírást, amelybe a kisfiunk belekezd. Nagy baj egyébként nincsen, Csongi gondoskodó kezekben van, a védőnéni gyakran látja, nem mellesleg a nagynénije is védőnőként dolgozik, így bármi számomra apró furcsasággal azonnal hozzájuk fordulok, akik általában megnyugtatnak azzal, hogy ezek normális dolgok. 

Tehát Csongor már bőven jelzi, hogy kihagyhatatlan tagja a családnak. Sőt, kiderült, hogy menthetetlenül anyás, ami abban nyilvánul meg, hogy amint anya kilép az ajtón – akárcsak egy rövid időre is – nyílik is az az apró szem és a baba bele is kezd a sírásba, amit apa, vagy esetenként a nagymama, nagypapa csak hosszas énekléssel tudnak elfojtani. Szinte hihetetlen, hogy ezek az apró babák már ilyen kicsiként is milyen “beszédesen” ki tudják fejezni, hogy szükségük van az anyai biztonságra. Minden baj megoldódik, amint ráfekhet anya mellkasára és aludhat egy jót a biztonságos karokban. (Persze apát is szeretjük, de nála nem elég a mellkas, őt bizony sétáltatni kell, és rá kell venni, hogy a lehető legváltozatosabb “freestyle” dalokat énekelje nekünk.) 

Az elmúlt hetek mindezek fényében azzal teltek, hogy próbáltunk lépést tartani kis Csongor szélsebes fejlődésével. Úgy érzem az egyik legnehezebb időszak áll előttünk, ugyanis míg kisfiunk egyre többet van ébren napközben, egyre többet érdeklődik és egyre jobban szeretné felfedezni a kis világát, még mindig nagyon kicsi, úgyhogy minden nap egy türelemjáték. Meg kell értenünk, hogy a sírás néha csak annyit jelent, hogy hátról hasra szeretne fordulni, vagy csak másik helyen szeretne nézelődni a kanapén, sőt az is előfordul, amikor egyértelműen jelzi, hogy “sétálgatni szeretne”. Mindezt azonban még jó pár hónapig csak a mi segítségünkkel és százszázalékos jelenlétünkkel tudja megtenni. Ő még nincs “el egyedül”, nem kötik le a színes játékok. Ez az időszak arra való, hogy a lehető legtöbb figyelmet kapja a szüleitől, hogy ezzel kialakulhasson egyfajta kötődés köztünk. És ezt nekünk szülőknek is meg kellett értenünk. Ezért nem jelentkeztem én sem az elmúlt hetekben.

A címben magamnak feltett kérdésre pedig egyértelmű s válasz: nagyobb gyerek több minőségi idő együtt. Ez ilyen egyszerű:)