Hol vannak a lehetőségeink határai?

Két éve élünk egy háború szomszédságában. Ismét. Ez a két év éppen elegendőnek bizonyult arra, hogy végletekig polarizálja nemcsak a magyar, de az összeurópai társadalmat annak kapcsán, hogy a kormányzat hogyan áll Ukrajna támogatásához, az Oroszország elleni, immáron 14 szankciós csomaghoz, valamint a világrend monopólusának kettéosztódásához. Sokan azt kérik rajtunk, hogy ha valóban a nyugati szövetségrendszerhez tartozunk, miért nem annak álláspontját tesszük egy az egyben magunkévá. Miért nem szakítjuk meg a gazdasági kapcsolatainkat Oroszországgal? Vagy legalább Kínával? Hiszen mi egy kicsi ország vagyunk, és majd ki fog megvédeni nem ha, hanem amikor háború lesz. De éppen ez a lényeg. Mi nem szeretnénk azt, amikor háború lesz. Egészen elképesztő, hogy a háborús héják károgása olyan hangos, hogy társadalmi normává vált a békepártiak megszégyenítése.

A minap volt szerencsém részt venni egy vitában annak kapcsán, hogy mi Magyarország helye a világ geopolitikai térképén. Természetesen mindennek az apropója az ukrajnai háború, amelynek kapcsán lehet különböző geopolitikai modelleket felvázolni, lehet ábrázolni az amerikai gazdasági érdekeket, hiszen ezen tényezők mozgatják a konfliktust. Ezeknél azonban számunkra sokkal égetőbb kérdés, hogy mi Magyarország szerepe egy átalakuló világrendben. Európához tartozunk? Netán az Európai Egyesült Államokhoz? A NATO-hoz? Vagy Amerikához? Valóban eláruljuk a nyugati világrendet azzal, hogy a magyar érdeket helyezzük akár a megtámadott ukrán érdek elébe?

Oroszországot már többször ismerte el a kormányzat agresszornak, mint egy amerikai filmben, így az alapállás adott: Magyarország ugyanahhoz a nyugati szövetségrendszerhez tartozik, mint eddig. Innentől már csak a hangsúlyok kérdésesek.

Jelenleg ugyanis úgy tűnik, hogy a rendszerváltás óta kényelmes geopolitikai helyzetet teremtő egypólusú világrendszer szakadozni látszik. Amerika már sem katonailag, sem gazdaságilag nem képes a teljes egyeduralmat gyakorolni, igaz kulturális téren, soft power terén még mindig egyértelmű vezető hatalom. Igaz, ezt éppen a woke mozgalom belülről gyengíti jelenleg, de ez talán egy másik értekezés témája lehetne.

Az ukrajnai háború egyértelmű üzenet a világnak arra vonatkozóan, hogy az Egyesült Államokkal szemben vannak olyan blokkok, amelyek képesek– ha egyelőre csak proxy-szinten is– felvenni a harcot. A háború eszkalálódása tehát minden egyes nappal az amerikai főhatalom olvadását jelképezi. Éppen ezért talán Amerikának is érdeke lehetne egy fegyverszüneti egyezmény. Persze világos, hogy a területi koncessziók is Washington vereségeként lennének értékelhetőek, kérdés csupán az, hogy egyáltalán nyer-e bármit Oroszország.

Hogy ebben a harcban hol van Magyarország helye, sokan, sokféleképpen értelmezik. A fent említett vita egyik gyújtópontja az EU szankciós, illetve a NATO katonai együttműködése volt. Nevezetesen az a kritika a kormányzattal szemben, hogy miért nem tesz több gesztust a nyugati szövetségesek felé, és miért tesz egyáltalán bármilyen gesztust a keleti partnerek felé. Nos azért, mert mi nem vagyunk érdekeltek a háborúban, a megosztott, blokkosodott világrendben.

Bár nyilvánvaló, hogy a nagypolitikának apró szereplője Magyarország, ettől még nem feltétlenül kötelező blokkok mellett elköteleződni. Természetesen kulturálisan, a politikai értékek mentén a demokratikus euroatlanti világhoz tartozunk, de gazdaságilag semmiképp nem elhanyagolható Oroszország, vagy Kína sem. Nem mellesleg egy ideológiáktól puskaporos nemzetközi környezetben talán éppen ez a pragmatizmus, ami az észérvek jelenlétét biztosítja a kettészakadó blokkok közötti parttalan üzengetések közepette. Vélhetően nem Magyarország fogja leállítani a háborút, de egy pozitív példa még lehet a háborús pszichózisban tengődő világban.

Hogy mindez (értsd, a szankciók alóli mentesség, katonák nem küldése Ukrajnába) a szövetségi rendszereink megsértése lenne, egész egyszerűen nevetséges. Amikor a NATO-hoz, vagy az EU-hoz csatlakoztunk, egy világos keretrendszert tettek a választók elé, amelynek elfogadásáról (vagy nem elfogadásáról) népszavazás döntött. Ebben azonban nem volt szó arról, hogy az energiahordozóink kétharmadát biztosító országot szankcionálni kell, vagy hogy támadó jellegű misszióba katonát kell küldeni. Utóbbi kapcsán érdemes megjegyezni, hogy amikor 2001 szeptember 11-én az Egyesült Államok aktiválta a NATO 5. cikkelyét a World Trade Center elleni támadás miatt, számos ország nem reagált a védelmi(!) felhívásra. Magyarország viszont eleget tett szövetségesi kötelezettségeinek. Arra azonban sehol nem iratkoztunk fel, hogy egy nem NATO-tagállamot fegyveresen védjünk meg.

Hasonló módon a szankciók is elképesztő ostobaságok gyűjteményeként csak nehezítik az uniós és NATO-tagállamok védelmi képességeinek fejlesztését. Míg Oroszország talált más piacot áruinak, energiahordozóinak, addig Európa elképesztő pénzeket öl párhuzamosan a védelmi ipar újraélesztésére, valamint az energiaszektor átállítására. Ezen kettős terhelésnek pedig két kimenetele lehet: a valódi NATO-tagállamok felkészületlenül rohannak bele egy konfliktusba egy hadigazdaságon működő ellenféllel, vagy teljesen megroppan anyagilag Európa. Hogy utóbbi a vonzóbbik kimenetel, végtelenül elkeserítő.

Az pedig, hogy az ehhez való asszisztálást egy szövetségi rendszer elvárja (követnünk kell az EU/NATO politikáját mindenben, mert ha kicsit is kibeszélünk a kánonból, ki fog megvédeni), nemcsak barátságtalan lépés lenne: egyenesen egy hűbéri rendszer maga. Mert hogyan máshogy nevezhetnénk azt, ha vélt, vagy valós védelmet csak úgy kapunk egy partnertől, ha annak minden utasítását végrehajtjuk, még ha az érdekeinkkel ellentétes is. Valóban csak akkor köteles megvédeni Magyarországot a NATO, ha a BYD nem itt (hanem Németországban…) épít akkumulátorgyárat? Vagy ha a magyar családok közvetlenül a vezetékeken érkező orosz gázzal fűtenek, és nem Indián keresztülmosva, extraprofittal terhelve fizetik ki ugyanazt az orosz gázt?

Nem hiszem, hogy egy szövetségi rendszer az erősebbik fél végtelen kiszolgálását jelenti. Épp ellenkezőleg, ha hűbéresnek állunk az egyik félhez, azzal nem megoldjuk a konfliktust, hanem csak egy újabb tégla leszünk a berlini falban, egy újabb szegecs az épülő vasfüggönyben. Magyarország Európához tartozik, a nyugati szövetségi rendszerhez, de nem leszünk senki gyarmata!

Fotó: MTI/AP/Jevhen Maloletka